Ellenfény Online - áttűnések - Az Evolúció Melankóliája

Az evolúció melankóliája

Big Bang – Philippe Quesne/Vivarium Studio (F)

A Vivarium Studio legújabb színpadi kísérlete, a Big Bang az ősrobbanás és az azt követő evolúció sajátos újrajátszása, rekonstruálása a színpadon. A két évvel korábban készült (s 2010-ben a Trafóban is vendégszerepelt) A sárkányok melankóliájához hasonlóan a cselekmény szinte teljesen lecsupaszított színpadon zajlik, ahová lenyűgöző vizuális világot varázsolnak az alkotók.
Nánay Fanni | 12. 05. 20.

Ám míg az előző produkció esetében a látvány már a kezdőképben megragadja a nézőt (hóesésben vesztegelő autó és lakókocsi), addig az utóbbi esetben a színpadot eleinte csupán fehér vastag műanyag fólia fedi, amelyből jobb oldalt egy „halom” emelkedik ki – akár egy jéghegy a jégmezőből. A tér hátsó részét ugyancsak fehér műanyag fólia választja le, baloldalt pedig egy asztal áll, könyvekkel telerakva. Láthatólag e könyvek jelentik az események rekonstrukciójának alapját, ezeket lapozgatják a kezdőjelenetben a szereplők, érdekesebb részeket, illusztrációkat mutatnak benne egymásnak.

 

BigBang2

 

Már ekkor több momentum is visszaköszön a társulat korábbi produkcióiból. Egyrészt a Vivarium Studio előadásai „dominószerűen” kapcsolódnak egymáshoz, oly módon, hogy az előző produkció egy-egy momentuma visszatér a következő előadásban, lehetőleg már a kezdőképben. A Big Bang esetében A sárkányok melankóliájának egyik központi eleme, a lerobbant Citroën a jéghegyként magasodó halom alól kerül elő, feje tetejére állítva. A szereplők is ugyanazok, mint a társulat korábbi előadásaiban, s ezalatt nem csupán a színészeket, hanem az általuk megformált karaktereket is érthetjük: a színpadon lassan, kényelmesen, körvonalazatlan céloktól vezérelve tevékenykedő harmincas-negyvenes férfiak, és persze Isabelle, az alacsony, szemüveges középkorú nő (a Big Bang esetében a stáb kiegészül egy fiatal színésznővel). Ugyancsak visszaköszön az előző produkcióból a szereplők egymásra való odafigyelése: minden esetben, amikor valaki egy-egy ötlettel áll elő, a többiek teljes koncentrációval követik a magyarázatot vagy a demonstrációt, közben tetszésüknek és egyetértésüknek adnak hangot. A párbeszédek annyira halkak, hogy csak bizonyos kulcsszavakat, kulcsmondatokat értünk meg belőlük, másfelől viszont a szereplők által viselt mikroportoknak köszönhetően halljuk a színfalak mögött folyó dialógusokat is, vagy azt, ahogy a színészek az előadást végigkísérő változatos háttérzenék refrénjét dúdolják. Mivel a párbeszédek alig hallhatók, egyrészt a gesztusok, az egymásra figyelés testi jelei, a beszélgetések intonációja válik lényegessé, másrészt pedig a közönséget a szereplők mintegy „kirekesztik” a beszélgetésekből, azoknak csak bizonyos részeit fedik fel előttünk. Éppen ezért a felvetett ötletek (akárcsak A sárkányok melankóliájában) valójában teljesen abszurdnak tűnnek, az előadás(ok)ban nem árulják el azok végső célját, ám a szereplőknek e kezdeményezések felé irányuló szeretetteljes figyelme miatt egy pillanatig nem érezzük azokat értelmetlennek – csupán előttünk marad rejtve mélyebb értelmük. Végül közös a két előadásban az anti-teatralitás, sőt mintha a Vivarium Studio éppen azt szeretné megmutatni a színpadon, amit más színházcsinálók igyekeznek elrejteni. Amit pedig mások általában lényegesnek tartanak kihangsúlyozni (cselekmény „értelme”, párbeszédek, drámai feszültség), az itt rejtve marad.

 

BigBang1

 

A Big Bangben a különös, rejtélyes események rekonstrukciójának lényeges eszköze egy rajzfüzet (a ceruza sercegését a papíron szintén mikroport hangosítja ki, ezáltal is növelve a rajzolás aktusának jelentőségét). A szereplők felváltva veszik kezükbe a blokkot, és skiccelik fel a beállított „élőképeket”. Minden bizonnyal e momentum is hozzájárul ahhoz (az előadás fragmentáltsága és látványvilága mellett), hogy a jelenetek egymásutánja némiképp egy képregény formáját idézi. E képekből bontakozik ki a Quesne-féle evolúció: kezdve az első jelenettel, ahol barna és fehér szőrös bundás amorf „lények” igyekeznek eljutni vezényszóra a színpad egyik pontjáról a másikra, majd ugyancsak parancsra (bár igen szelíd hangnemben kiadott parancsra) egyszerre felegyenesednek. A következő jelenetben a bundák immár ősemberviseletté változnak, mindenki hosszú bozontos álszakállat is akaszt az állára, s egy színházi lámpa vörösre színezett fénye, valamint egy fanyaláb segítségével a tűz felfedezését is újrajátsszák, s rajzon megörökítik. Az őskori idillbe egy másik szereplő különböző méretű sárga-kék gumicsónakokat hoz be (a pumpálás hangját már korábban hallottuk a színpadot lefelező műanyag fólia mögül, ahogy a fahasábok fűrészelésének zajait is). Egy újabb ötlet, amit a többi szereplő lelkes, bár visszafogott tetszésnyilvánítással fogad, s aminek célját ismét csak nem árulják el nekünk. A csónakokkal és a csónakokban pózoló szereplőkről újabb skiccek készülnek, majd az egyik vízijármű elindul a horizont felé – vagyis a felezőfüggöny felé, amelyet lassan leengednek, s mögötte felbukkan a tenger, persze színpadi kivitelben: kékre világított háttér és rengeteg füst, ám ahogy a „tengerészek” közelebb érnek, a lépteik okozta csobogásból kiderül, hogy a füst alatt valódi víz hullámzik. A látvány újabb rajzokat ihlet meg, annál is inkább, mivel egy újabb ötlet nyomán a szereplők űrhajós szkafanderekben bukkannak fel (a szkafander szintén a Vivarium Studio egy korábbi produkciójából, a Természet utánból, a „tengerből” előtörő szökőkút pedig A sárkányok melankóliájából köszön vissza). Az emberiség történetének egyik végpontjától (őskor) eljutunk a másikig (az űr meghódításáig), ugyanakkor a színpadi látvány is teljessé válik: a belülről világító szkafanderek, valamint a sejtelmesen megvilágított víz és füst impozáns vizuális egységet alkot.

 

BigBang3

 

A szereplők egyforma, ám különböző méretű gumicsónakokat halmoznak fel a „tengerükön”. Ahogy A sárkányok melankóliájában hatalmas fekete zsákok fújódtak fel a színen, mintegy fenyegetően a korábban felépített színpadkép fölé magasodva, a Big Bangben úgy árasztja el a tér egy részét a meghökkentő mennyiségű gumicsónak, amelyek tövében egy magányos, elázott bundás amorf lény kúszik-mászik elveszetten. Melankolikus véget ér az emberi evolúció Philippe Quesne-féle újrajátszása.

 

 

 

Big Bang

 

Koncepció, rendezés, látvány: Philippe Quesne

Előadók: Isabelle Angotti, Rodolphe Auté, Cyril Gomez-Mathieu, Jung-Ae Kim, Sylvain Rausa, Émilien Tessier, César Vayssié, Gaëtan Vourc'h

 

Helyszín: Trafó Kortárs Művészetek Háza

Időpontok: 2012. május 11–12.

 

Videó:

Philippe Quesne beszél

 

 

 

Más is látta:

Herczog Noémi: Meditatív, álomszerű, szőrös és vicces

 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK