Pol-dance

Temps d'Images 2012 - Képek Ideje Fesztivál: Can We Talk About This? – DV8

Az előadás közben elkezdtem keresgélni, hogyan is nevezném el a műfajt, amit a DV8 most felmutat nekünk itt a Trafó színpadán – és óhatatlanul beugrott gyerekkoromból egy akkor igencsak használatos kifejezés, a pol-beat. Erősen elkötelezett, szövegcentrikus, politikailag bátor (akkoriban harcos baloldalinak számító) dalműfaj volt ez az angolszász nyelvterületen… Rég volt, valamivel a DV8 megalakulása előtt…
Lőrinc Katalin | 12. 02. 27.

A brit DV8 társulatát már az indulástól kezdve (a 80-as évek közepén állt össze a csapat Lloyd Newson vezetésével, Nigel Charnock, Russel Maliphant és más jelentékeny társakkal) kemény bátorság jellemezte, a tabu-témák nyílt és elkötelezett feldolgozása.

Az a szikár, kérlelhetetlen politikai bátorság azonban, amilyennek a Can We Talk About This? előadásán lehettünk tanúi, talán minden eddigit felülmúl. Olyannyira, hogy a recenzens automatikus reakciója a szorongás: mennyit lehet ebből leírni? Nem lesz baja a társulatnak abból, ha kiszivárog, mi mindent mondanak el, hány szigorúan titkos adatot szolgáltatnak ki az előadás során?...

Kezdetben azt sem értettem, miért a szigorú előzetes óvintézkedések: a társulat által megjelölt hajszálpontos beengedési és darabkezdési időpontok betartása, nagyobb méretű táskák letétbe helyeztetése – mindez olyannyira nem jellemző a Trafó sportosan laza légkörére –, de ekkor még mindig nem sejt a néző semmit abból, ami mindezt indokolja; talán valami sztár-allűrnek veheti, ha egyáltalán okot keres…

A fegyelmezetten, időben helyet foglaló nézőt teljesen beépített színpad várja: valódi épületbelső: naturálisan egyszerű, kicsit kedélytelen, seszínű; hivatalok hangulatát idéző… A kezdő sötét után ebbe a képbe áll bele pengeélesen, félig fejjel lefelé deklamálva az első szereplő, és az a kérlelhetetlen pontosság, ami dikcióját és mozdulatait egyaránt kíséri, az előadás legelső percétől az utolsóig kitart: minden szereplőre vonatkoztathatóan. Provokatív, gyorsan pergő mondatai olyan tempóban követik egymást, hogy amint elgondolkoznál az egyik értelmén, már másik három is elhangzott, hasonlóan fontos információkkal. Ám az is ugyanígy jár, aki – nem tudván angolul – a kivetített fordítást olvassa a szín fölött: nemcsak, mert a magyar fordítás még sűrűbb és gyorsabban váltakozó, mint a frappánsabb angol, hanem, mert aki a szöveget vizslatja, az elesik a színpadon zajló fergeteges minőségű mozgás-látványtól… Viszont hamarosan hozzászokunk a tempóhoz, és 5-10 perc után azt is sejteni kezdjük, hogy az előadás hátralévő bő órájában sem pihenhetünk majd egy percet se, mert a darab végig töményen ontja ránk az információt… Minthogy az első 5-10 perc elteltével már azt is értjük, miért az elővigyázatosság, a megkülönböztetett biztonsági intézkedések.

 

DV8

 

A szöveg által betekintést kapunk ugyanis többek között abba, milyen kérlelhetetlen az iszlám belső rendje, írott és íratlan törvényszövete, s hogyan tarol a bosszú – válogatás nélkül… Salman Rushdie története (a perzsa író-költőé, akinek fejére a Sátáni versek című kötete miatt 1989-től vérdíjat tűz ki az iszlám) a legismertebb, de itt most tucatjával kapunk hajszálpontos adatokat hasonló akciókról. Olyanokról, melyek – Rushdie-éval szemben, akinek Nagy-Britanniában sikerült kellő védelmet találnia – könyörtelen halállal végződtek. Fény derül nem egy esetre, amikor egy értelmiségi csak kiejtett egy mondatot valakinek a védelmében vagy valamilyen intézkedés ellenében, s hamarosan már nem volt az élők sorában… De elősoroltatnak a rasszizmus legkülönb konkrét példái is, mint az iskolai szegregáció (torokszorongatóan ismerős probléma, csak be kell helyettesíteni a muzulmán lakosságot romával, s mindjárt helyben is vagyunk), a bőrszín (vagy vallás) alapján történő megkülönböztetés témakörében. És nem történetmesélés zajlik, hanem akták, dokumentumok átnyálazása során kiválogatott politikai és egyéb nyilatkozatok hajszálpontos beidézése. A kérdésfelvetés: miről lehetséges nyíltan beszélni: talán még érzékenyebb ma, amikor mindenki mindenről beszél (ír), kommunikál az éter lehetőségeit megragadva, a Facebooktól kezdve az sms-en keresztül a legkülönb fórumokig. És amikor ezek bármelyikén megjelenik egy-egy meggondolatlan kijelentés vagy akár szimpla butaság, még az is emberéleteket tud „normális” menetükből kiforgatni, itt viszont ijesztő közelségben kerül elénk annak lehetősége, amikor egy leírt vagy elhangzott mondatnak emberélet az ára.

A DV8 színpadán ehhez a verbális kérlelhetetlenséghez a kísérő zene és a mozgás egészen lenyűgöző precíziója párosul. Newson kitalált egy olyan mozgásnyelvet, mely a komputeres játékok – elsősorban a SIM-ek – mozgását, képi világát idézi fel. Némely mozgássor teljesen olyan, mintha számítógépen szerkesztették volna meg. Nyilván támaszkodik ez a stílus a break – és egyéb utcai stílusok – testhasználatára, de ez a „dizájn” felmutat olyan test-rajzokat is, amelyek mintha egy mérnök tervezőasztalán születtek volna. A szöveg „kottájára” oly módon illeszkedik a mozgáspartitúra, hogy az előadó (mert hirtelen nem is tudom, táncost vagy színészt írjak-e) nem a szöveg ritmikáját illusztrálja, hanem egy attól teljesen független ritmusban pattog-sziporkázik a teste. Olyan típusú bravúr, amilyenhez foghatót még nem láttam „élőben”…

 

DV8-b

 

A DV8 megoldja a megoldhatatlant: a tánc által nem közvetíthető intellektuális tartalmakat úgy rakja fel egy verbális előadásban, hogy az tökéletesen illeszkedni képes a táncoló test érzéki, emotív közlésével. És, félreértés ne essék: nem gesztikulálásról van szó, tehát olyan mimetikus jelekről, melyek illusztrálják az épp elhangzó szöveget, hanem tiszta, „absztrakt” táncról!

A vetített videóanyag mindehhez plusz bónusz: egyfelől a dokumentáció igazságát erősíti fel (megmutatva konkrét politikai, társadalmi eseményeket: politikusok megnyilvánulásait, tüntetéseken vagy egyéb helyszíneken készült riportok részleteit), másfelől érzéki, képi megjelenésével színesíti, erősíti, vagy épp ellenpontozza az élő testek által előadottakat.

A színpadtechnika bravúros: érthető, hogy három napig építették a Trafóban; a mozgatható falakba helyezett vetítési felületek, képernyők, a valódi nyitható-csukható ajtók, tükörfal és egyéb „nehezítések” olyan teret nyújtanak, amelyek a hagyományos „kukucska-színház” nézőterén ülő nézőt is elviszik egy teljesen más típusú, folyamatosan változó térbe.

Ami pedig az előadókat illeti, nos nem véletlenül bizonytalankodtam, hogyan is aposztrofáljam őket: táncos-színész, vagy színész-táncos – tényleg döbbenetes a mindkét oldalról megtapasztalt perfekció. Hogy szándékos-e az est szereposztása, miszerint az előadók mintegy kétharmada színesbőrű, vagy egyébként is ilyen most a társulat összetétele (itt 11 művész szerepelt), azt nem tudom, de a tény külön hangsúlyt adott az előítélet-mentesség szándékának ugyanúgy, mint a mozgás multikulturális összetételének. Mert az egytől-egyig kitűnően táncoló testek között finoman érzékelhető a különbség, hogyan izolál egy afrikai eredetű alkat, és milyen ívben fűzi mozdulatait egy európai testkultúrán nevelt táncos, mégis minden mozdulat egyenértékű, mert önmagában hajszálpontos. Ami pedig a dikciót illeti: szövegmondásuk egységesen a legkiválóbb BBC-english; úgy pereg mindenki szájából a szó, mint a gyöngysor, nincs egyetlen megtorpanás, baki, berekedés, elfulladás, pimaszul hibátlanok…

Nem marad más hátra, mint annak a megállapítása, hogy a rendező, Lloyd Newson – úgy tűnik – folyamatosan képes újat nyújtani, önmaga eszményein belül is megújulni: keresni és találni. Ritka adottság, csak az igazi nagyoknak adatik meg.

 

 

 

 

Can We Talk About This?

DV8

 

Színpad: Matt Davis

Fényterv: Beky Stoddart

Hang: Eamon Walsh

Rendező: Lloyd Newson

Táncosok: Ira Mandela Siobhan, Hannes Langolf, Ermira Goro, Lee Davern, Joy Constantinides, Christina May, Seeta Patel, Anwar Russell, Samir M'Kirech,

Kim-Jomi Fischer

 

Helyszín: Trafó

 

 

Videó:

Yotube

 

 

 

 

 

Más is látta:

Halász Tamás: Gyémántkeménység

Jászay Tamás: Beszédkényszer

Péter Márta: A legértékesebb halott