Zsonglőrködve zenélő férfiak

Fejben zsonglőrködő férfiak (Deux hommes jonglaient dans leur tête) – Roland Auzet / Jérôme Thomas

Az előadás eredeti, francia címének szó szerinti fordítása így hangzik: Két férfi fejben zsonglőrködött. Amit Roland Auzet ütőhangszeres előadóművész és a zsonglőr Jérôme Thomas új-cirkuszi produkciójában látunk, az már e fejben zsonglőrködés eredménye: egy hihetetlenül profin, gördülékenyen és ötletesen együttműködő alkotópáros közös mesterműve.
Nánay Fanni | 11. 06. 2.

Az előadás ereje minden bizonnyal a zsonglőrködés és a dobolás (értve ez alatt bármilyen ütőhangszer megszólaltatását) között mélyen rejlő hasonlóság kiaknázásában keresendő. Mindkét tevékenység alapvető jellemzője a tévedhetetlenül pontos ritmus, a virtuozitás és az improvizáció. A két művészet rokon voltát rendkívül plasztikusan illusztrálja a produkció azon jelenete, amikor a rezonátorként funkcionáló, s egy sorban a földre helyezett fadobozokon a zsonglőr egy, kettő, végül négy fehér labdát pattogtat, a mellette ülő zenész pedig négy ütővel (amelyek ugyancsak fehér „labdákban” végződnek) üti a ritmust ugyanazokon a dobozokon. A zsonglőrlabdák és a dobverő-végek kergetik, előzgetik, becsapják egymást, összekeverednek a szemünk előtt, s egy idő múlva szinte alig tudjuk megkülönböztetni őket egymástól. E virtuóz látványosság által keltett „dobolás” ugyanakkor önálló zenei számként is élvezhető.

Jérôme Thomas és Roland Auzet nem alkot állandó párost, hanem kifejezetten a Fejben zsonglőrködő férfiak létrehozására szövetkeztek. A zsonglőr 1992-ben alapította meg ARMO / Compagnie Jérôme Thomas nevű társulatát. A betűszó jelentése Atelier de Recherche en Manipulation d’Objets, vagyis a Tárgyhasználat kutatóműhelye, s valóban Thomas minden előadásában kitűntetett szerepet kapnak a szokatlan kellékek, rekvizitek, díszletelemek, amelyek életre kelnek a zsonglőr és alkotótársai kezében. Thomas gyakran kísérletezik különböző anyagokkal is: ahogy a 2008-as Fejben zsonglőrködő férfiak esetében a fa jelentette az „alapmatériát”, úgy például a 2010-es Ici c. produkciójának díszlete, ugyanakkor „hangszere” a nylon és a papír volt. Kísérletezőkedvét bizonyítja az is, hogy minden előadása esetében különböző művészeti ágak képviselőit kéri fel a közös alkotásra: az ütőhangszeres Roland Auzet mellett dolgozott már együtt duóban pantomimessel (Ici), tangóharmonikással (Duo(s)), valamint nagyobb számú fellépőkkel (görkorcsolyás tánckarral a Libellule et papillons c. előadásban, akrobatákkal a Sortilèges-ben).

 

Auzet-Thomas 1

 

Roland Auzet mind szólózenészként, mind a másokkal közösen végzett munka során az ütőhangszerek újfajta érzelmezését keresi, ahol „a dobolás nem feltűnést keltő vagy »egzotikus« tevékenység, hanem organikusan illeszkedik a kortárs hangszeres repertoárba”. Kísérletezik az emberi hang, a mozdulat és az ütőhangszerek kapcsolatával, másfelől pedig a „hagyományos” dobok és az elektronikus zene kombinálásával (ahogy a Fejben zsonglőrködő férfiak esetében is). Gyakran kezdeményez művészeti együttműködéseket, amelyek között a jelen előadás különlegesnek számít, hiszen az egyetlen olyan produkciója, ahol nem zenésszel, hanem más művészeti területről érkező előadóval lép színpadra.

Thomas és Auzet mellett egyenrangú alkotópartnernek tekinthető Robert Hébrard hangszerkészítő, a színt benépesítő különös objektumok tervezője. A tojás, esernyő, dobókocka formáját idéző, fából készült, nagyméretű tárgyak – bár az első pillanattól kezdve sejteni lehet róluk, hogy nem csupán funkció nélküli díszletelemek – a szemünk előtt változnak át hangszerekké.

Az előadás lazán kapcsolódó jelenetek sorozata, amelyek során a két szereplő egymás után fedezi fel és „szelídíti meg” a színpadot benépesítő tárgyakat, miközben hol versengenek egymással, hol segítik egymást. Az első jelenetek még csak halványan árulkodnak kapcsolatuk jellegéről, ami az előadás során egyre markánsabbá válik. Amikor először pillantjuk meg a mezítlábas, öltönyös-nyakkendős párost a fura objektumok között, Thomas lábai alatt egy-egy rezonátordobozzal lépeget, amiket Auzet lökdös előre egy hosszú bottal, míg el nem érnek egy hatalmas xilofonszerű hangszert, s a dobozokon lépegetés ütemes kopogását felváltja a két szereplő által ököllel püfölt instrumentumból előcsalt dallam. Később egyre inkább elkülönül a zsonglőr és az ütőhangszeres „szerepköre”: Thomas a zsebéből egyenként előkapott kis gömbcsengettyűkkel zsonglőrködik, miközben Auzet a rezonátordobozokon adja meg a jelenet ritmusát, máskor az ütőhangszeres egy harangjátékból csal ki dallamot, társa pedig madártollakkal zsonglőrködik a feje körül. Mindezzel párhuzamosan életre kelnek a hangszerek is, egy részüket elég megmozdítani és hosszan zengnek, mások viszont percekre lekötik a dobost. Elsőként a plafonhoz rögzített hatalmas gömb „szabadul el”, s miközben keresztbe leng a színpad felett, megszólalnak a fa vázban felfüggesztett, egymáshoz ütődve csilingelő hangot keltő kis fémcsövek. Hasonló elven működik a „tojás” és az „esernyő” is, a csonkakúp alakú hangszer viszont diókat rejt magában, amelyek egymáshoz ütődve zúgó hangot adnak ki. Később felbukkan egy csúcsára állított nagy rezonátor kocka is, amelynek Auzet minden egyes oldalát használja hosszú percekig tartó virtuóz dobszólójában. E szólóba Thomas már nem a zsonglőr finomságával kapcsolódik be, hanem egyszerre mozgásba hozza az összes többi hangszert, s az előadás egy őrületig fokozódó dallamos kakofóniával végződik.

Az előadás zenei világához a „természetes” ütőhangszerek mellett ugyanúgy hozzátartozik az elektronikus zene is, amelyet élőben (ám láthatatlanul) kever Wilfried Wendling. Bármennyire karakteresnek és erőteljesnek gondoljuk az elektronikus zenét, Wendling bebizonyítja, hogy képes diszkrét aláfestést szolgáltatni a doboknak és csengettyűknek.

Végül pedig a tér, a látvány és a fény is az előadás egyenrangú összetevőit alkotják. Az előadás vöröses félhomályban kezdődik, csak a színpadon elszórva álló hangszerekre vetül kicsivel több fény, s a tér némiképp labirintusra emlékeztet. Drasztikusan megváltozik a szín, amikor a szereplők megfordítják a korábban a színpadot hátulról lezáró fehér paravánokat, amelyeknek másik oldalát tükör borítja. Az egymással tompaszöget bezáró három tükörfalban a két szereplő alakja megsokszorozódik, a tér végtelenné tágul. A hatalmas áttört fagömb leereszkedik, egy ideig Thomas tartja a vállán Atlaszként, majd a glóbusz földet ér. A tükrök megsokszorozzák a meleg sárga színnel megvilágított forgó és zenélő gömb képét. Automatikusan, ám erőltetettségtől és didaktikusságtól mentesen merül fel bennünk a föld, a nap, az univerzum képzete. S bár úgy tűnik, hogy a Vladimir-Estragon-szerű páros az előadás során meghódítja a színpadi univerzumot, a zárójelenetben mégis elszabadulnak az égitestek.

Jérôme Thomas és Roland Auzet eladásával egyidőben, ugyancsak a Trafó szervezésében lehetett látni a Ferenc téren a francia Les Choses de Rien társulat Bull (Buborék) c. új-cirkuszi produkcióját. A hatalmas átlátszó „lufiban” egy csetlő-botló előadó elkeseredett küzdelmet folytat a megvadult olvasólámpával és székkel, valamint a kisebb lufikkal, amelyek elnyelik őt. A szabadtéri produkció határozottan elhalványul a Thomas-Auzet duó előadása mellett, ám alapvetően más a célja: magához vonzza és leköti a produkcióba véletlenül belebotló nézőket, „kiviszi az utcára” a kortárs művészetet (akárcsak a Trafó egy május elején megrendezett köztéri projektje, a spanyol Entremans és a magyar Radiobalett táncjelenetei a Kálvin téren).

 

 

Fejben zsonglőrködő férfiak (Deux hommes jonglaient dans leur tête)

 

Koncepció és előadás: Roland Auzet (ütőhangszeres), Jérôme Thomas (zsonglőr)

Dramaturg: Mathurin Bolze

Hangszerkészítő: Robert Hébrard

Zenész: Wilfried Wendling

Fény: Bernard Revel

 

Helyszín: Trafó – Kortárs Művészetek Háza

Időpontok: 2011. május 27, 28.