Rendszerbe zárva

Edit Kaldor: Point black – LOW Fesztivál

Point black, vagyis vaktában lövöldözés. Az előadás „hőse” és egyetlen szereplője a gimnázium elvégzése után beutazza Európát, s közben több ezer fényképet készít, később pedig igyekszik minél precízebb és átfogóbb struktúrába illeszteni a töménytelen mennyiségű fotót. E rendszerezést a színpadon, egy monodráma keretében hajtja végre.
Nánay Fanni | 08. 03. 5.

Nem teljesen igaz, hogy az előadás egyetlen szereplője Nada, a képek készítője, hiszen a színpadon egy asztal mögött (félhomályban) ott ül a produkció rendezője, Káldor Edit is, aki a projektorokkal összekötött laptopot kezeli. A két nő között visszafogott, ám folyamatos interakció zajlik: Edit Nada kérésére vetíti az egyes képeket, ugyanakkor néha előreszalad a „történetben”, amelyet Nada hol elfogad, hol kéri, hogy ugorjanak vissza.

Az előadás koncepciója az Antwerpenben élő Káldor Edit nevéhez fűződik, aki korábbi előadásaiban is a multimediális technikák és a számítógép színpadi alkalmazásával kísérletezett. 2003-ban debütált az Or Press Escape című önálló alkotásával (előtte Halász Péterrel dolgozott együtt a Love Theatre-ben), amely valójában a Point black előképének tekinthető, hiszen ott a művész saját életét rendezi számítógépes file-okba. Mind az Or Press Escape, mind a Point black azt a kérdést veti fel, hogy a rendszeren keresztül megtalálhatjuk-e saját magunkat, megoldhatjuk-e az élet bizonyos kérdéseit. A rendszer eredendő „életidegensége” az előbbi előadás esetében összekapcsolódik a cybervilág, az utóbbi produkcióban pedig a voyeurség elszigeteltségével és idegenségével. A távolságtartásból mégis mindkét esetben rendkívül személyes és őszinte vallomás született.

 

Forrás: www.lowfesztival.hu

A Point black a monodrámának vagy egyszemélyes színháznak azon irányzatába illeszkedik, amelynek története nem fikcióra épül, hanem az előadó személyes élményeiből és gondolataiból kerekedik ki. Egyfajta mesélő és töprengő színházzal van dolgunk, hiszen az első pillantásra lazának tűnő dramaturgia az apró, mindennapos történeteket összekapcsolja a világ kis és nagy dolgai felett fennhangon való elgondolkodással, hétköznapi „filozofálással”. Ugyanezt az irányzatot képviseli az orosz Jevgenyij Griskovec vagy az angol Third Angel (hogy csak két olyan alkotót említsek, akik az elmúlt években többször is vendégszerepeltek Magyarországon).

Az előadás – személyes jellegéből fakadóan és azt hangsúlyozva – annak kiindulópontjának, születésének elmesélésével kezdődik. Nada kiáll az üres színpadra, és elmondja a nézőknek, hogy gyerekkorában egy házban lakott Edittel, majd évekkel később, európai körútja alatt összefutott vele Budapesten, s egy kávéházi beszélgetés során született meg az előadás ötlete. Ez az egyszerű történet rögtön alkalmat ad arra, hogy Nada elgondolkodjon a véletlen és a sorszerűség kérdésén, de csak pár percre, hiszen az előadás végére – ahogy előre bejelenti – egész más probléma megoldásához szeretne közelebb jutni, nevezetesen ahhoz, hogy egyedül vagy társsal élje az életét. A kérdést az általa készített és rendszerezett fotók segítségével járja körül (előtte rövid „technikai bemutatót” is tart: illusztrálja, hogy milyen nagyítású objektívet használ ahhoz, hogy kellő távolságból kaphassa lencsevégre mások életének ellesett pillanatait, valamint bemutatja mappáinak újra és újra felülvizsgált rendszerét).

Az előadás határozott dramaturgiai ívet követ: Nada kezdetben a világ szemlélésének és megismerésének eszközeként beszél a fényképezésről és a fotók rendszerezéséről, később azonban már a saját életét érintő konkrét kérdésekre és problémákra keresi a választ azok segítségével. Ennek megfelelően a rendszeren belül a főmappák felől halad az egyre specifikusabb almappák felé. Ugyanakkor a szemünk láttára kerülnek át bizonyos fotók az egyik folderből a másikba, születnek új és szűnnek meg szükségtelennek ítélt mappák.

Az első képeken helyszíneket, hangulatokat, embereket látunk – berlini tömbház erkélyét, bécsi parkot, budapesti buszmegállót. Majd a rendszer következő szintjére lépünk, ahol a fotók különböző „életmintákat” dokumentálnak, amelyeket Nada – ha csak pillanatokra is – vonzónak érzett, vagy amelyeket kifejezetten visszataszítónak tartott, mégis megszállottan fényképezett. Az első eset illusztrálására egy nagy kertes házban folyamatosan vendégeket fogadó kétgyermekes nő, illetve egy reggeltől estig a laptopja mellett ülő és kutatásába belefeledkező idősebb hölgy fotóit vetíti, az utóbbit pedig a nap 20 órájában tévésorozatokat bámuló és junk food-on élő középkorú férfi fényképeivel példázza.

Ezután továbblépünk az „Egyedül”, illetve „Párban” feliratú mappákhoz, közeledünk a megoldandó problémához. Nada hasonló szituációkban (evés, reggeli készülődés, új lakásba költözés) mutat párokat és egyedülálló embereket. A kétfajta életmódot a képek egy része a pozitív, másik része pedig a negatív oldaláról mutatja be. A fotók, valamint Nada visszafogott kommentárjai ugyanakkor rengeteg humort rejtenek magukban, s rengeteg lehetőséget arra, hogy a néző saját életéről gondolkodjon el a képeket nézegetve. A kérdésre – természetesen – nem születik válasz, Nada „feladja”, de biztosít minket arról, hogy holnap ugyanitt folytatja a keresést.