Nem térkép e táj

Harmadik Hang Háza – MOME Média Intézet: Utópia, Sirály

Az egyetemi-főiskolai vizsgaidőszak derekán a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatói, helyesebben szólva alkotói újabb vizsgamunkával rukkoltak elő. A Bársony Júlia vezetésével immár ötödik alkalommal meghirdetett A vizuális kommunikáció és az előadóművészetek kapcsolata című kurzus lezárásaként mutatták be a Sirályban az Utópia című élőképet, makettszínházi előadást.
Fehér Anna Magda | 11. 01. 10.

A cím megtévesztő, az előadás nem egy utópiát mutat be, mert ha egy utópiát térben, egy bizonyos helyen megvalósítunk, mégha csak jelszerűen is, de feltérképezünk, az többet már nem nevezhető sehol sem lévő helynek, sehol sincs országnak, vagyis utópiának. Talán inkább Foucault fogalmával élve heterotópiáról van szó, hiszen a színház maga is heterotópia. De ha ettől eltekintünk, akkor sem hiszem, hogy maga a játék, a kísérlet, a látvány, a mondandó egy utópiát, jó vagy akár fenyegető jövőképet mutatna be, sokkal találóbb a makettszínház megnevezés. A Sirály pinceterében elénk táruló koncentrált, minden ízében, nyüzsgő, kattogó, csikorgó, áramoltató szerkezet egy különös örökmozgó érzetét kelti, a mindennapok rutinját és nem jövőbeli ideák ritmusát lükteti a táj és a város hangkulisszája. A hétköznapok Budapestjének egyfajta trompe l’œil, szemfényvesztő ábrázolása ez. Pontosabban fogalmazva pont ez adja a terepasztal izgalmát, hogy minden trükk és illúzió leleplezett, kitett, mégis sűrű, nyugtalanító egyvelegében értelmezhetetlenül varázsos, zavaros világot, „eltérő teret” hoz létre.

Makettszínház, életre kelt térkép, dimenzióközi lét. Mindez nagyon egyszerűen, de zsúfoltan van megjelenítve. Egy Budapest formájú világoszöld posztóval fedett asztalon lyukak vannak vágva az alkotó-előadó egyetemisták számára, mintha mindannyian egy közös nagy szoknyaként viselnénk városunkat, vagy munkaasztaluk lenne a Duna jobb és bal partja. Műanyag járat szeli ketté a terepasztalt, a Duna vize tusolórózsákból egy fémpiramisról csorog alá, dél felé folyik egészen egy bevásárló kocsiba elhelyezett műanyaglavórig, amiből egy szivattyú segítségével talán visszajut a víz a forrásához. Villanyoszlopok sora szeli át a tájat, az apró ledek fényéhez az energiát elvileg a terem bejáratában biciklit tekerő Harsay Gábor teremti meg, néha a nézők is segítenek neki, beállnak tekerni. De ha nem ül senki a nyeregben, akkor is búg, szikrázik, kattog a Budapest-gépezet. A dinamós áramfejlesztés is csak olyan trükk, látszat, mint az apró villanyoszlopok sora, hiszen gyakran csak egyetlen oszlopot állítanak be két áttetsző tükörlap közé, így a tárgy távolba vesző tükörképének ismétlődését kapjuk. A Sirály pincetere alkalmas ennek a terepasztalnak a vizsgálatához, hiszen a hátsó traktusban van egy emelvény, ahonnan áttekinthetjük, átláthatjuk a tájat, a folyamatokat. Az viszont probléma, hogy bár a hely engedné, a terepasztal nem kényelmesen körbejárható.

 

utopia

 

A térkép síkjából kiemelkedő előadók folyamatosan saját munkájukat, tevékenységeiket végzik, időnként szakítja csak meg a munkát a kivilágosodó térben egy-egy görbe este. Ilyenkor az asztal alatt diszkó-gömbbel, sörösrekeszek között egy pohár borral koccintanak az alkotók. Az ismétlődő, újra és újra kezdett szöszölések nem indítottak arra, hogy értelmezzem, összekapcsoljam, valahogyan megmagyarázzam őket. Egyes esetekben éreztem némi „budapesti hangulatot” a tárgyak vagy tevékenységek láttán, máshol még azt sem. Azt hiszem, a leírással ragadható meg leginkább emez életre kelt térkép jelensége. A furcsa világnak megfelelően haladjunk az óramutató járásával ellenkező irányában a hat állomás között. Így az első figura mutatja a legnagyobb hasonlóságot az Élőkép Társulat korábbi munkáinak képeivel, installációival, egy csupa feketébe öltözött mezítlábas fiú, egyfajta buddhista hidegvérűséggel rendezgeti a talpa alatt a fahasábokat, hogy feljebb-feljebb tornássza magát rajtuk. Kiemelkedjen a térkép felszínéről. De valamennyi fadarab a gallérjához van erősítve, és piros fonalakkal fel van lógatva, így egyensúlyozása ellenére is egy idő után saját bizonytalansága löki ki a talpa alól a talajt, mint a dzsenga, összeomlik az építmény, ő pedig rendületlenül kezdi elölről sziszifuszi nagyratörését. A következő alak művészi-önáltató tevékenységet folytat, nézni is rossz, milyen egészségtelen lehet a bőrének, ahogy temperával keni be az arcát, órák múlva a sok-sok réteg alatt úgy fest már, mint egy Matisse-portré, a színek bosszantó kavalkádja zsibong az arcán. Ez az alak kettős tükröt tart a nézőknek, egyrészt egy átlátszatlan tükröt, amelyben, ha elé ül a néző, nem saját arcát, hanem a kikent férfi arcot látja maga előtt. Másrészt egy műalkotást, egy keretet, ahol a papírlapokat a lassan lefolyó víz szaggatja, áztatja fokozatosan, így alkot a véletlen egy absztrakt arcképet a keretben.

Aztán egy zuhanyfülke vagy öltözőkabin következik, amely talán Budapest fürdőváros jellegére utal. Ebben egy lány, akár egy szeretetre éhes kis háziállat hízeleg, simul, dörgölőzik a hozzá gumikesztyűkben benyúló nézők kezéhez. Nézve is zavarba ejtő performansz ez, a tapintás a színházban szinte soha nem használt érzékelését használja ki. A terepasztal közepén ütött résen kibukkanó fiú fémtárgyakat fest. Ha fél óráig nem figyeltem, hogy mit csinál, akkor egy percig sem, de nincs rá magyarázatom. Fehér festékkel, ami talán korróziógátló alapozó volt, festette le a talán betűkre emlékeztető, a tetejükön világító fémdarabokat.

Számomra a legszimpatikusabb pont a térképen Esteban Dellatore konyhája volt. Egy rezsó köré felépített különös konyhaszekrény, ami egyben egy fából faragott lépcső labirintus, akár Orosz István grafikáin. A tojás alakú időnként csöngető konyhai időmérő szerkezet, a zöldellő bazsalikom és egy apró inka istenség, valamint a pirítós ágyon tálalt gombás tükörtojás fűszeres, sistergő illata egy tökéletes kompozícióba fonódott mindössze félszer-félméternyi területen. A főzés ritmusát pedig egy metronóm kattogása kísérte, és a magyar konyhákra annyira jellemző rosszul lefestett gázcsövek kanyarogtak a szakács birodalma körül. Ráadásul ezt a csodakonyhát három hajlított műanyagcsőben elhelyezett lencsén keresztül lehetett kémlelni az emelvényről.

Aztán ott volt a lány, aki szisztematikusan terítette ki síkba, majd hajtogatta össze kockákba egy lakótelep szürke háztömbjeit. Valamint a fiú, aki két átlátszó plexilapra írva kommunikált a nézőkkel. Egyesekkel hosszas levelezésekbe vagy amőba játszmákba bonyolódott. Akcióját folyamatosan fényképezte is, a képeket a mellette lévő számítógépén kivetítette. Ez az állomás valahogy a metró összekarcolt üvegtáblái között töltött számos utazási órára emlékeztetett, a grafitik, tagek és a webfelületek írásos beszélgetéseinek kortárs jelenségét idézte az akció.

Azt hiszem, ezt az életképet mint egységet, mint élő szervezetet és gépszerű szerkezetet kell megfigyelni, tanulmányozni. Mégis az est számomra legmeglepőbb jelensége nem is ez a furcsa, néhol kissé suta, zavaros vagy közhelyes, máshol csodás részleteket rejtő szerkezet volt, hanem a Sirályba érkező nézők játékossága és nyitottsága és kitartása a terepasztal felfedezésében.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK