Kifutó-koreográfia

Por-hüvely – Természetes Vészek Kollektíva és Szűcs Edit

Diszfunkcionális, interaktív, divatos, táncos és irodalmi. Mindez ráadásul színház. A színlap remek: jól hangzik, érdeklődést kelt, titokzatos, sokat sejtető, és mint kiderül, megbízható összefoglalót ad. Az összkép mégis bonyolultabb.
Kelemen Orsolya | 10. 10. 7.

Október elején, a Design hét programsorozatának keretében mutatták be a Trafóban a Természetes Vészek Kollektíva és Szűcs Edit legújabb produkcióját. A Por-hüvely című előadás hasonló művészi szándékkal született, mint az alkotók előző munkája, a Bőr-hártya, melyért Szűcs Edit tavaly az Év jelmeztervezője díjat kapta. A színlapon az egyszerű és jól hangzó ’divatperformansz’ kifejezés szerepel, mégis nehéz pontosan definiálni az előadás – valahol a színházon innen és a divatbemutatón túl található – műfaját.

Egy divatbemutatón a manöken szerepe elsősorban funkcionális, hiszen a ruha a lényeg. A modell ugyanakkor nemcsak azért nélkülözhetetlen, mert az ő segítségével válik „láthatóvá” a ruha, hanem mert arca, teste, egyénisége elmélyíti, felerősíti az adott ruhadarab karakterét. A színpadi jelmez sohasem önmagáért van, szerepe másodlagos, hiszen az előadás formanyelvéhez, jelrendszeréhez kapcsolódóan felerősít, alátámaszt egy rendezői koncepciót. A Por-hüvely című előadásban a ruhák teremtenek karaktereket, a testekhez és arcokhoz ruhák által ihletett mozgássorok és gesztusok kapcsolódnak. A modellek itt színésznők és táncosok, akik nem egyszerűen végigvonulnak a kifutón, hogy láthatóvá tegyék a ruhadarabokat, hanem a ruha viselésével kontextusba helyeződnek, narratíva kapcsolódik hozzájuk, melyek persze nem konkrét, verbalizálható vagy egésszé összerakható történetek, inkább csupán érzetek és hangulatok. Az előadásban a jelmezek megszabadulnak jelmez-mivoltuktól, önállósulnak és életre kelnek, olyannyira, hogy viselőik teremtőivé válnak.

 

 

porhuvely-tvk3

Fotó: Dusa Gábor

 

A nézők egy füsttel sejtelmessé és kiszámíthatatlanná tett térbe érkeznek, melyet körbe vesz a négyszög alakú színpad, vagyis kifutó. Mint egy kiállításon, szabadon mozoghatnak, sétálhatnak a kifutón megjelenő, mozgó „műtárgyak” között: bármikor közelíthetnek és távolodhatnak, vagy szokatlan perspektívákat kereshetnek maguknak. A mozgás szabadsága azonban kínos kötöttséggé válik, mert a cikázó nézőknek egymás kikerülésére is komoly figyelmet kell fordítaniuk. A nagyjából derékmagasságú kifutó pedig egy kicsit alacsony: ha valaki rossz távolságban van, akkor a modelleknek csak a felsőtestét láthatja. A színészek a négyszög sarkaiból bukkannak elő, gyakran meglepetésszerűen, egyik vagy másik oldalról, aszimmetrikusan, egymás után vagy párhuzamosan, így ha valaki nem próbálja látóterébe vonni az egész teret, sokszor érezheti azt, hogy lemarad valamiről. A színlappal ellentétben az előadás nem interaktív, a néző szerepe egyoldalú: nem szólhat bele a játékba, nem irányíthatja a történéseket, pusztán megfigyelőként, érdeklődőként lehet jelen az eseményen.

Gergye Krisztián kalapos-öltönyös, az előadást felvezető nyitóképét követően (itt démoni és irányító-teremtő funkció jelölődik ki számára), az előadásban különböző blokkokat láthatunk, melyekben hasonló anyag- és formavilágú kollekciók vonulnak fel egymás után. A színésznők és táncosnők között időről időre megmutatja magát a szuggesztív tekintetű démon, bár igazi szerepe nincs, mert a felvonuló figurák nem lépnek vele interakcióba, nem függnek tőle. A varrás és szabásvonal nélküli ruhaköltemények mintha ez alkalommal a recycling jegyében születtek volna: vannak fehér, halszálkára emlékeztető műanyag darabokból készült, csigaszerűen feltekert szövetek korongjaiból összeillesztett vagy hajlítható fémszálakból létrehozott jelmezek, a fejdíszek pedig valószínűleg fényes, sötét nejlonzacskókból készültek. Láthatunk fehéren csillogó és – az áttetsző anyagokba vezetett fémszálak segítségével – színesen világító sétáló angyalokat, később egy ősember ugrándozik előttünk hatalmas csonttal a kezében, majd virágszoknyás zöld tündér bukkan fel, kinek kezén szövet-pillangó repdes, máskor pedig szövetruha-páncéljának nyomasztó arctalanságába burkolózott figura lép elő.

 

porhuvely-tvk1

Fotó: Dusa Gábor

 

A ruhák a szó szoros értelmében költemények, teljességgel diszfunkcionálisak, jelentős részük utcai viseletként vagy színpadi jelmezként egyaránt elképzelhetetlen, ezek a ruhák csakis önmagukért vannak. A vonalak lágyak és nőiesek, a jelmezekről méltóság és kifinomult harmónia sugárzik, legyen bármily nyomasztó is a közeg, melyben megjelennek. Márpedig ez a közeg bizarr, barátságtalan és nyomasztó: ezt felerősíti az erőteljes, dallamfoszlányokból és zajokból építkező zene, a modellek sokszor kétségbeesett vagy a nézőket bizalmatlanul méregető tekintete, a bizonytalanságot sejtető, kereső-kutató jellegű mozgássorok. Közben van szöveges aláfestés is, Erdős Virág szövegeit hallhatjuk, melyek meghökkentő képekben érzékeltetik a (női) szubjektum állandó, elemi és csillapíthatatlan vágyakozását, mely folyamatos metamorfózis segítségével, újabb és újabb formákba, alakokba bújva szeretné megismerni és magává tenni a világot.

 

porhuvely-tvk4

Fotó: Dusa Gábor

 

Az előadás túlmutat egy divatbemutatón, a ruhák segítségével a teremtés-teremtettség viszonyrendszerének, a szubjektum megragadhatatlanságának problémaköre kerül terítékre, vagyis a kifutóra. A nyitóképet az előadás legfontosabb és legszebb jelenete követi: a színpad sarkaira helyezett áttetsző fémgúlákból előbukkannak a színésznők, a bebábozódott hernyók, akik hamarosan pillangóként nyernek új életet. A fém-gúla, mely az imént még a testek börtöne volt, büszkén viselhető, nőies ruhává válik. Az emberi belevetettségből adódó kiszolgáltatottság, egzisztenciális félelem furcsamód a ruhákon keresztül válik kifejezhetővé, átélhetővé. A mozgás, a koreográfia és minden körítés mégis csak másodlagos, kiegészítő jellegű, így nem érdemes szomorkodni például azon sem, hogy a tér közepére vetített színfal mögötti történéseknek a nézők (akik épp rossz szemszögben állnak) csak töredékét láthatják. Végül is nincs ebben semmi meglepő: a ruha teszi az embert, aki e jel-mezben tetszeleg, miközben hajlamos elfelejteni, hogy porból lett és porrá lesz.

 

Por-hüvely

 

Látványkoncepció: Árvai György, Szűcs Edit

Jelmezek: Szűcs Edit

Smink: Matis Edit

Haj: Kenyeres Attila

Fény, technika:  Szirtes Attila

Speciális effektek: Korai Zsolt

Kép: Lenz Tünde

Zene: Parabryo

Szöveg: Erdős Virág

Dramaturg: Imre Zoltán

Koreográfus: Gergye Krisztián

Előadók: Gergye Krisztián, Góbi Rita, Dombi Kati, Katona László, Kovács Martina, Madák Zsuzsanna, Nagy Andrea, Radnay Csilla, Tonhaizer Tünde

 

További írások az előadásról:

Kutszegi Csaba: Divatbizarréria

 

Videórészlet az előadásról itt

és itt

Videóinterjú

Divatszínház: A jel-mez a legfelső bőrréteg

 

Fotógaléria:

FashionTime

kni

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK