Szürreál és szocreál

PLACCC Fesztivál: Hello!Earth: Holnap minden más lesz; Handa Gote: Roman úr

Szombaton színházban mentem, az estnek két főszereplője volt: Roman úr és jómagam. Roman úr és én átlagemberek vagyunk. „Az átlagemberek láthatatlan tereket használnak, melyeket olyan vakon vesznek tudomásul, mint egymást az ölelkező szerelmesek” – írja Michel de Certeau jezsuita teoretikus a Séta a városban című írásában. Szombaton este nagyot sétáltam a városban, és nem voltam átlagos.
Fehér Anna Magda | 10. 10. 5.

Mivel én voltam a főszereplő, a PLACCC Fesztivál Holnap minden más lesz című dán vendégelőadásán nem, mint kritikus, hanem én, az átlagember vettem részt. Az, aki megint elkésett, rossz napja volt, és kimerült, lihegett, mert futott, hogy ne késsen reménytelenül sokat, meg hogy nyugtassa a lelkét, tehát én voltam a főszereplő, ezért magamról kell írnom, ha a játék lényegét akarom megragadni. Ahogy kuporogtam a Gyulai Pál utca bérházának belső udvarán, egy kis sámlin, szobanövények között, fülhallgatóval a fejemen, ahogy magasodott felettem a rendezett és barátságos-sárgára festett, félkaréjú épület mind a négy emeletével, már a fülhallgatóból szóló meditatív férfihangra sem volt szükségem, hogy megnyugodjak. Hiszen bejutottam. Mennyi esély volt rá, hogy épp az utánam következő főszereplő nem jön el, a saját premierjére, én meg beugorhatok helyette játszani? Ugyanis mindenki egymaga vesz részt a sétán, de még csak játszani sem kell, csak hallgatni, menni, tekerni és tekeregni, sms-ezni, teát főzni, vendéget várni, mint bárki másnak. A főszereplő kicsit magányos, de sohasem elhagyatott ebben a játékban.

 

placc-hello-earth1

Fotó: Dörögdi Orsolya

 

Tehát ülök a sámlin, miközben figyelmeztet a férfihang a fülhallgatóból, hogy most is épp csillagok robbannak szét a világűrben, stílszerű nyitómondat a Hello!Earth társulattól. Aztán a jól ismert biztatás, hogy bármit teszel az előadás során, annak úgy kell történnie, nem ronthatsz el semmit – erről azért teljesen nem vagyok meggyőződve kezemben szorongatva egy ismeretlen használatú telefont, amin majd az üzeneteket, útmutatást kapom és küldöm. Aztán megkér a hang, hogy hunyjam le a szemem, és képzeljem magam egy kellemes helyre. Kissé fantáziátlan módon egy homokos tengerparton hevertem, amikor halk madárcsicsergés ütötte meg a fülem, ami azonnal ki is zökkentette a tengerzúgást erőltető képzeletemet. De miután mindezzel megvoltunk, kezdődhetett a séta, irány egyenesen a Blaha Lujza tér, csak menjek, valaki várni fog rám. Ilyenkor természetesen az embernek ösztönszerűen kihegyeződnek az érzékei, egy fehér szakállú, idős hajléktalant, aki könyékig turkált egy szemetesládában illetlenül megbámultam, valahogy gyanúsnak tetszett. Addig-addig, míg végül egy lány, aki kicsit ismerős is volt, és már ránéztem egyszer, de semmi, másodjára már intett, hogy kövessem. Köszöntem neki, csak biccentett, beálltunk a megállóba. Aztán leültünk egy padra, almával kínált némán, majd azt mondta, hogy egy kicsit elmegy, megvárom-e? Mondtam, hogy hogyne. Balomon egy egyenruhás Jobbik szimpatizáns, jobbomon egy kisebb csapat hajléktalan, ott ücsörögtünk, estébe hajló délután a Blahán. Aztán Réka (mert megkérdeztem a nevét) elkísért a legközelebbi zebráig, azt mondta, hogy csak menjek egyenesen.

Lassan sétálgattam mindent és mindenkit szemügyre véve, úgy éreztem, ez a feladatom, de kisvártatva kiderült, hogy mégsem. Egy fiatalember lépett elém az egyik hirdetőoszlop mögül, Szabolcs, egy tandem biciklit tolt, megkérdezte, ő legyen a nyúl vagy én. Én lettem a nyúl. Mikor belebújtam a körút közepén a szőrös prémbe egy férfi megelégedésének adott hangot. Aztán új kísérőm megkérdezte, akarok-e vezetni. Tisztáztuk, hogy ő vezet, én pedig majd hátul tekerek, azt mondja tízből nyolcan felvették a nyúljelmezt. Mielőtt elindultunk, megkért, csukjam be a szemem, és csak akkor nyissam ki, amikor ő azt mondja. Én engedelmeskedtem, bár megjegyeztem, ha én ülnék elől, akkor vajon, hogy vezetnék vakon? A város kifejezetten halk volt, alig-alig álltunk meg, elképzelni sem tudom, merre mehettünk, én a befizetésre váró TB biztosításomat emlegettem, meg, hogy remélem nem az lesz a slussz poén, hogy egyszer csak eltűnik előlem, de ő nem igen válaszolt, csak dudorászni kezdett, gondolom, hogy tudjam, még ott van velem. Suhantunk. Bosszantott, hogy miért nem láthatom a reakciókat, a szemem mégsem nyitottam ki, nem akartam elrontani a játékot. Egyszer kiabálták csak, hogy nyuszi, én meg vakon integettem. De semmi több, Budapesten egy tandemen száguldozó csukott szemű nyúl nem meglepő. Még sosem ültem tandem biciklin ezelőtt, érdekes, hogy milyen könnyen ráérez az embert az együttműködésre. Vakon jártuk a kerületet, mintha egy időgépbe szálltam volna be.

 

placc-hello-earth2

Fotó: Dörögdi Orsolya

 

Aztán egy ismeretlen utcába érkeztünk, egy ismerősöm házához, aki nemrég költözhetett ide, jött az sms, hogy XY Annához kell becsöngetnem, mondtam is Szabolcsnak, hogy én ismerem ezt a lányt. Aztán kísérőm még készített rólam egy-két képet, mert megkértem, különben senki sem fogja elhinni, mit műveltem szombat este. Elbúcsúztunk, én meg felcsöngettem. A másodikon az ajtóban nem Anna várt, hanem egy idegen. Kedvesen beinvitált, de természetesen nem szólt semmit. A lakásban egy apró, foltos macska is lakott, egy-két hónapos, amíg házigazdám teát főzött, én a macskával játszottam, gyengéim az állatok. Aztán az asztalnál ültünk, csöndben teáztunk, a macska meg őrült vehemenciával kaparászta a hűtő alját. Megszólalt a vekker, a lány hozzám lépett, egy borítékot rajzolt a kezemre, intett és váratlanul elment. Ha minden igaz, egyedül voltam a lakásban, ahol semmi nem volt bezárva, de mégis illetlenségnek éreztem volna körbejárni, különben is megvolt a feladatom, teát kellett főznöm a következő látogatónak. De előbb még felvettem a macskát, hogy kicsit megnyugodjon, a vállamon ücsörgött, ásítozott, én meg a konyhai cetliket olvasgattam, mosogattam közben szóval tartva az állatot, aztán kapunyitásra készen az ajtóban vártam. Ismertem megérkező a vendégemet, együtt várakoztunk az indulásra a Gyulai Pál utcában. Nem beszéltünk. Teáztunk. A macska szendergett, ha lett volna szamovár a konyhában, akkor Csehovot játszottunk volna. Aztán megszólalt a vekker, borítékot rajzoltam a kezére és otthagytam az alvó macskával.

Az utcára kilépve csörgött a telefon, felvettem, egy kellemes női hang szerelmi bánattól búsongó magyar nótát énekelt, körülnéztem, a hátam mögött közeledett újabb daloló kísérőm, hagytam, hogy megelőzzön, követtem, mikor a dalnak vége lett, egy szelíd kinézetű fiatalember lépett hozzám, megkért hogy karoljak belé, és csukjam be a szemem. Sétáltunk tovább ketten. Már nem volt kedvem beszélni, a végére csak utolért a hallgatag hangulat. Csöndes volt a város, pedig tisztán hallottam a négyes-hatos villamos ajtózáró pityegését, majdnem elaludtam, úgy sétáltam egy idegennel, mintha ő lennék én, észre se vettem magamat, se mást, alvajártam. Aztán le kellett ülnöm, majd hátra fektetett, de lejtett az ágy, tízig kellett számolnom, és felébredtem a hipnózisból a város közepén, az utca közepén, egy kis járdaszigeten. Kezemben egy papírboríték benne egy szem szilva, rajta egy írás: „Te alkottad a világot, vagy a világot alkották Neked?” Őszintén szólva fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy ezt a rendkívül izgalmas, abszurd és szürreális előadást nem elemzés, elméletek útján, hanem az átélés útján értheti meg az ember. Nekem készítették és én készítettem, én voltam a főszereplő.

 

placc-handa-gote1

Fotó: Kálmán Tamás


De az este még nem ért véget, Roman úr csak ezután lép majd színre. Kipihenten sétáltam át a Városligeten, megkerestem a Pántlika Bisztrót, a PLACCC Fesztivál másik talált helyszínét. A sötét fák között lampionok jelezték a különös formájú, a városi legendák szerint a ligeti Budapesti Nemzetközi Vásárok korából itt maradt, nagy hullámokat vető épületet. Úgy hajladoz a tetőzete, mint pántlika a szélben. Nemcsak külső megformáltsága, hanem berendezése is az 50-es, 60-as, 70-es éveket idézi, a színes műbőrbútorok, a tiritarka mozaikcsempe, a számtalan attribútum, berendezési tárgy, többek között Kádár János állólámpája, a Csepeli Vas- és Fémművek öntőmunkás szobra vagy a Tv Maci mesekönyv, Soltész Rezső lemez. Ebben a retro hangulatú talált tárgyakkal zsúfolt talált térben mutatta be privát Csehszlovákiáját, annak is egy bizonyos családjának történetét a Handa Gote társulat három cseh művésze Tomás Procházka, Martin Ježek, David Singer. Bolhapiacon, zálogházban talált 8 mm-es házi készítésű filmeket valamint egy diafilmet illesztettek össze fotókat alkotó, a filmből kiemelt filmkockákkal, pillanatképekkel és elgépelt magyar feliratokkal. Korabeli vetítőgépekkel a zsúfolásig megtelt bisztró falára, egy kis vászon három sarkába vetítették a filmet. A néző tekintette és a vágó gyors munkája rakta össze a három képfelületből az ismeretlen Roman úr élettörténetét real time-ban a produkció során. A filmet pedig a kort idéző és a korból származó hangszereken (két szintetizátoron, egy gitáron és tekerős gyerekjátékokon) improvizált zene kísérte.

A talált tárgyak, a 8mm-es filmek egy család nyaralásait, rokonlátogatásait, ünnepeit, horgászatait, síeléseit, egy autóversenyt, jégkorong bajnokságot mutattak be. Roman úr életét gyerekkorától, bolondos és reményteli kamasz évein keresztül, katona évein, házasságán át, pocakosodó, elcsigázott és szomorkás legszebb férfikoráig kísérhettük figyelemmel. A film szereplői átlagemberek, akiket egy-egy filmre rögzített alkalom, családi ünnep szereplésre, a körülöttük lévő megszokott világ felfedezésére késztet, ahogy az idő is a megszokott, kézhezálló dolgokat különlegessé varázsolja, és ahogy a színház játékai is megismertetik a város használatának alternatíváit a sétálóval. A dolgok, emberek, terek és helyek színeváltozása ez. A kamera múltbéli tekintetét szerkeszti újra a zene, a montázs és a talált tér segítségével a cseh előadás. A film sokáig lineárisan fut, felismerjük családja körében az egyre idősödő főszereplőnket, félórán belül elszáll a fiatalsága. Életének fiktív módon kijelölt csúcspontján megakad a film, kedvesével, jövőbeli hitvesével egy disznótoron nevetnek a kamerába, miközben Roman úr egy malacfarkkal integet. Majd folytatódik a vetítés, de meghasad az idő, kaotikussá lesz a zene is, az esküvő képei egy képpé mosódnak. A kettős filmkép és a vágás segítségével egy következő jelenetben a néző úgy érzékeli, hogy ugyanabban a tóban fürdik főhősünk kamaszkori önfeledt önmagával. Majd egy padon fekszik, napfürdőzve ásítozik, felül, a kamerába néz, bajszos felnőtt ábrázatát mutatja mindhárom képrész. Aztán lassan elenyészik, elolvad a Roman urat őrző celluloid, vége az időutazásnak, Roman úr tárgyiasul, nem lesz más, mint egy bolhapiacon talált régi emlék, néhány tekercs film őrizte fény és árnyék. Játék a színház és a film, élet és halál határán. A vetítést az első sorban nézte végig Forgács Péter, a műfaj hazai mestere, a biztató taps után ő is személyes gratulált az alkotóknak. Az est dicsősége a dán és magyar valamint cseh alkotóké, a PLACCC Fesztiválé, Roman úr visszakerült a dobozba, én pedig hazaindultam sétálva a városon át.

 

Holnap minden más lesz

 

Koncepció: Vera Maeder és Jacob Langaa Sennek

Közreműködő alkotók: Boross Martin (Artus), Erdős Zoltán, Farkas Kata (Radikális Szabadidő Színház), Fekete Réka (Artus), Gáspár Szabolcs, Justin Hyatt, Körmendy Pál (Artus), Jacob Langaa-Sennek, Vera Maeder, Polonyi Réka (Radikális Szabadidő Színház), Schnábel Zita (Artus), Tömör Miklós, valamint Szolga Zsófia és Takács Péter

 

Handa Gote: Roman úr (CZ)

Alkotók: Tomás Procházka, Martin Ježek, David Singer

 

Helyszín: Pántlika Bisztró, Városliget

 

További írások a Placcc fesztiválról:

Jászay Tamás: Egy személyes színház

Szemere Katalin: Nyúlambátor, a köztéri játék

 

Placcc napló:

Vers-karaoke és piaci akrobatika

Furcsa alakok és nyugágyak

Jönnek a csehszlovákok!

Horror a kertben, csend a Moszkván

Tovább üzemel a Csendautomata


 

Videók:

MTV

RTL Klub