Borús derű

A felhő – Space Színház

A Space Színház új bemutatója, A felhő, Ardai Petra, Luc van Loo és Veress Anna dramaturg évekkel ezelőtt kitalált, jól működő ötletének ködösített változata. 2060. május 8-án, a Döntés, vagyis a globális méretű evolúciós ugrás emléknapján visszatekint az emberiség az 50 évvel ezelőtti jelenre, a múltbéli borús Budapestre. Sajnos az előadás furmányos futurizmusából sok minden nem derül ki, címéhez méltóan könnyed és kellemes, de súlytalan és nehezen átlátható is egyben.
Fehér Anna Magda | 10. 05. 10.

A Német Szövetségi Kulturális alapítvány 2006-ban és 2007-ben közös projektek támogatásával új lendületet kívánt adni a német-magyar kulturális kapcsolatoknak. Az úgynevezett Bipolar Projekt keretében három évvel ezelőtt készítette el a Space Színház, vagyis Ardai Petra és holland férje, Luc van Loo a HiB „Hamlet in Berlin” „Hamlet in Budapest” Emlékmű a jelennek című előadást. Akkor Heiner Müller Hamletgép című művének részleteit fogták egybe saját személyes történetükkel és élettapasztalatukkal, valamint az 56-os Budapest emlékhelyeinek történetével. A 2007-es előadásnak is a Trafó és a környező terek, utcák, aluljáró adott otthont, akárcsak a mostani vállalkozásnak, akkor is fülhallgatóval járták a környéket a nézők, és akkor is az volt a kiindulópont, hogy a jövőből tekintünk vissza jelenünkre, ami ilymód a múltat idéző skanzenné válik. A magyar színházi szakma rákfenéje, hogy a független színházi társulatok előadásaikat ritkán játszhatják, így hát nem csoda, hogy homályba borult a 2007-es előadás emléke. Most azonban itt egy, a régivel számos pontjában egyező új előadás, csakhogy a valós történelmi keret, az izgalmas helyspecifikus látásmód kikopott az új verzióból. Míg az Emlékmű a jelennek valóban az „emlékezet helyeit” (lieux de mémoire – Pierre Nora), az 56-os helyszínek szellemét idézte meg, A felhő a jelenkor emberére, 2010 utcanépére csodálkozik rá.

A játék a Trafó stúdiószínpaddá alakított terében kezdődik kellemes hangütéssel. Luc van Loo egy elektromos nagybőgőn játszik, Yang Li kínai operaénekesnő (aki az Operaház mellett nem először lép fel alternatív színpadon, szerepelt a Space Színházzal, de a Krétakör Pestiesti előadásában is) gyönyörű hangon énekel egy kínai műdalt vagy népdalt talán. Ágh Márton díszlete fehérre festett kovácsoltvas szerkezetek hálózata, ami, mint egy tervrajzon, egy lakás berendezését körvonalazza. A fikció szerint 2060-ban vagyunk, egy múzeumban, ahol a tárlatvezetők (Ardai, Loo és Li) bemutatják a múlt szokásait és kétségbeejtő letargiáját, az emberek fizikai nyomorát és kilátástalanságát, valamit azt a múltbéli pillanatot, mikor két, a középkorúak válságával küzdő színházcsináló (Ardai és Loo) fejéből kipattant A felhő ötlete. A házaspár Döntés előtti létállapotáról fényképeket vetítenek két hátsó vászonra, ezeken a képeken Ardai Petra és Luc van Loo egy bútoráruház otthonosan elidegenítő közegében élnek. A lakás használatát is bemutatják a 2060-as múzeumlátogatóknak, azaz az előadás nézőinek. Yang Li főz, tajcsizik, énekel, kínaiul tévéműsorokat utánoz, majd végül egy ironikusan infantilis interaktív műsorral, bájos mosollyal, énekelve és táncikálva megtanít minket négyig számolni kínaiul, majd kiszalad a színpadról.

Ezután kezdődik a skanzenben a séta, figyelmeztetnek, hogy mielőtt kilépünk az utcára, készüljünk fel lelkileg, hogy szörnyű a létezés 2010-ben. Én meg voltam győződve, hogy nem fogok összeroppanni, de miután a bő félórás túra végére értünk, jólesett levenni a fülhallgatót. Nem mintha katartikusan új olvasatot adott volna az előadás a jelenhez, csakhogy Lázár Kati boszorkányos, mély duruzsolása úgy hatott rám, mintha egy nyomasztóan negatív relaxációs kazettát mantrázna egy belső hang a dobhártyám közelében. A séta során a helyszínek jelentősége elveszett, jártunk a körúton, az aluljáróban, eljutottunk a Bakáts térig, majd visszafelé kanyarítottuk, de a fülünkben duruzsoló szöveg említést sem tett konkrétumokról. Én viszont szerepemhez mérten igyekeztem rácsodálkozni a világra, de megosztotta figyelmemet az utca népe és a hangjátékra való koncentráció, olykor egybecsengtek a szavak és a látvány, máskor „elbeszéltek” egymás mellett. Csoportosan megvizsgáltunk egy, az aszfaltra festett közlekedési jelet, de se az épületek, a templom, de még talán Budapest neve se hangzott el. (Lehet, hogy ugyanezt a szöveget hallgatják végig Brüsszelben, Berlinben, Amszterdamban, Düsseldorfban is a nézők?) Azt sem értettem, hogy miért keressük mi Yang Lit az utcákon, de elfogadtam, hogy most ezt játsszuk. Felsorakoztunk a Bakáts téri templom előtt, és Ardai Petra akcióba lendült, mesterien érti a dolgát, már A hely, ahová tartozunk című előadásukban is járókelőket kérdezgetett. Jelen esetben a járókelők a skanzen betanított és a 2010-es szomorúságra kondicionált önkéntesei. Megkérdezte tőlük a rendező, hogy érzik magukat, mit várnak a jövőtől. Az emberek meglepő módon szinte örültek, hogy valakit érdekel a hogylétük és véleményük, a legszimpatikusabb a sok negativitás közepette az a kocsmáros volt, aki hitt benne, hogy jobbá tudja tenni saját maga és mások életét – nem csak az alkohol segítségével, de természetesen az sem árt. A távolból integettünk a megkérdezetteknek, majd a visszafelé vezető úton rátaláltunk Yang Lire is, aki egy operaáriát adott elő egy sétálóutcában, a nyugdíjasok a nyitott ablakból figyelték, hogy mi folyik az utcán, egy bácsi még fényképezett is. Aztán visszatértünk 2060-ba, a Felhő korába.

 

 

Space-felho

 

Hogy mi is az a Felhő, ez a kérdés lakonikusan gomolyog az előadás során, de az első hallásra ellentmondásosnak tűnő magyarázatokból körülbelül az szűrhető le, hogy a Felhő az emberiség empatikus és egységes felelősségvállalása, ami a számítógépes ismeretségi hálózatokból alakult ki, szállt fel az égbe, és vette le az emberek válláról a logisztikai és megélhetési problémákat, a társadalmi igazságtalanság terhét. De ezeket a problémákat megszüntetve megőrizte, és az emberek továbbra is felelősek egymásért minden gondolatukkal és tettükkel. 2060-ra tehát kifejlődött a tökéletes társadalom, nyitott és baráti kisközösségek és a nagy kalandok, utazások, nyelvtanulások, kulturális és emberi találkozások kora. A díszletben is a fejünk felett égősorral díszített felhőforma fémkeret lóg, amin békésen tollászkodnak az origami békegalambok. Alattuk pedig szerény kis fogadás vár minket a séta után. Hagyományos kínai édességek, ropogtatni való, szerencse süti és bor. Mégis azt gondolom, ez nem egészen egy közösségi színház, mert a fülhallgatók, a színpad frontális elhelyezkedése, a távolból figyelt interjúk mind-mind voyeuri pozícióban hagyták a nézőt. Az ahogy az előadás elején, a terembe beléptünkkor Ardai Petra egy könnyed bevezetővel, egyes nézők személyes megszólításával baráti közeget teremtett, és a végén a fogadás is megerősítette bennem a gondolatot, hogy ez nem közösségi, hanem inkább vendégváró színház.

Az előadást záró szertartás, a dinnye ceremónia valószínűleg egy nem létező kínai szokás, miszerint sárkány alakzatban, magyarán libasorban kanyarogva felsorakoztunk, és egy görögdinnyét kézről kézre adva mindenki kívánhatott valamit, miközben Loo nagybőgőzött, Li pedig andalítóan énekelt. Sokan elmélyült arccal fogták kézbe a dinnyét, a szemüket is becsukták, vagy a díszlet felhőre pillantva az égnek emelték, egy férfi csókot is nyomott a megtermett gyümölcsre. Nem beszéltünk egymással egy szót sem, de bensőséges pillanat volt megfigyelni, ahogyan az emberek dédelgetve eresztik el reményeiket és vágyaikat az eljövendő szép új világ felé.

 

 

 

A felhő

 

Koncepció: Ardai Petra, Luc van Loo, Veress Anna

Szöveg: Babarczy Eszter, Ardai Petra, Veress Anna

Díszlet: Ágh Márton

Jelmez: Schopp Ildikó

Zene: Gryllus Samu, Luc van Loo

Dramaturg: Veress Anna

Rendező: Ardai Petra

Szereplők: Yang Li, Ardai Petra, Luc van Loo; Lázár Kati

Helyszín: Trafó

 

Mások is látták:

Helmeczi Hédi: Menekülés a sötét erdőből a felhőbe  

Tóth Veronika Ágnes: Bakáts téri rezervátum


Videó:

http://www.tgspace.nl/?e=61#body-anchor