Illúzió és magyarázat

Temps d'Images / Képek Ideje Fesztivál: Philippe Decouflé - Compaigne DCA: Solo

Philippe Decouflé népszerűségét valószínűleg csak saját hírneve előzi meg: neve a szélesebb közönség számára összeforrt az albertville-i téli olimpia nyitó- és záróünnepségének koreográfiájával, a szakma számára pedig új műfajt teremtő előadásaival, melyben a cirkusz és a kortárs tánc mozgás- és látványvilágát eresztette össze - hatalmas sikerrel és szakmai elismeréssel.
Barta Edit | 10. 02. 17.

 

A Decodex és Triton koreográfusa ezúttal egy szólóval érkezett a Trafóba, a Temps d'Images/Képek Ideje Fesztivál-ra, melynek legfőbb sajátossága, hogy különleges vizuális megoldásokkal kísérletező, a mozgókép és az előadóművészet interakciójára építő előadásokat mutat be, immáron ötödik éve.

A szóló egyszemélyes műfaj - Decouflé röviden definiálja és kommentálja is a kedvünkért - ennek ellenére ritka az olyan pillanat, amikor egyedül látjuk őt a színpadon. A színpad és a nézőtér közé ugyanis négy-öt kamera és egy vetítőgép van felállítva, melyeknek az előadás valóság-illúzió játékában lesz meghatározó szerepük. A retrospektív vetítésekben bővelkedő, Decouflé olykor stand-up comedy-be torkolló egyszemélyes show-ját Joachim Laterjet zenész kíséri végig a színpad bal sarkában (elképesztően jól kiegészítve-ellenpontozva az előadót), Olivier Simola és Laurent Radanovic videóművészek pedig magát Decouflét, illertve az ő képét sokszorosítják meg. Így csak az előadás végső perceiben, amikor túlvagyunk az összes vizuális bravúron és Decouflé összes verbális poénján, marad Decouflé magára a színpadon. Egyedül, a saját testével - a saját testében, amikor ecce homo, tényleg csak az embert látjuk.

 

 

decoufle-solo1

Fotó: Dusa Gábor


Decouflé, az előadó olyan, mint egy házastárs - ha szeretjük, akkor a hibáival együtt tesszük.  A Solo pedig korántsem tökéletes előadás, vannak benne üresjáratok - Decouflé többször átöltözik - és kifejezetten gyenge, feszélyező pillanatok (amikor pl. az ujjaival bábozik-árnyjátékozik). Valószínűleg Decouflé is tudja, hogy a humor veszélyes eszköz, ő mégis szeret kockáztatni; és van, akinek bejön a humora. Néha bosszantóan gyermeteg, máskor megkapóan bájos és szeretnivaló, vizuális bravúrjaival képes lefegyverezni és meghatni, amikor önmagában, mindenféle trükk nélkül táncol.

Ami a Solo nagyszerűségét adja, az - a fentiekből talán következik - épp Decouflé lehengerlő személyisége, és az ő múltja, melyből a vetítéseken keresztül szerencsére (!) jócskán kapunk részleteket. S az este során nemcsak saját múltját idézi be - a vetítések között akadnak indokoltak és pótcselekvésnek tűnőek egyaránt, a Solo a Bauhaus színházi mágusának, Oskar Schlemmernek is emléket állít. (Decouflé, saját bevallása szerint, Schlemmer munkáin nőtt fel.)

A különleges, kaleidoszkópszerű vizuális effektekkel, a szinkron vetítésekkel Decouflénak sikerül egy experimentális performansz látványvilágát a színpadra hozni, miközben alapvető kérdéseket vet fel valóság és illúzió, én-énkép-személyiség viszonylatában. (Az egyes jelenetekben saját magán és az árnyékán kívül a saját testének negatívját és a negatív árnyékát is látjuk, sőt, eljutunk odáig is, hogy a vetített test látványa megszűnik testnek látszani.)

A Solo könnyen belecsúszhatna az öncélú, pusztán látványcentrikus vetítésbe, mert Decouflé előadásában - akárcsak egy cirkuszban - sok a blöff, de az általa felvetett kérdések nagyon is komolyak és valóságosak.

 

Solo Philippe Decouflé/Compaigne DCA

 

Fény: Patrice Besombes

Hang: Claire Thiébault

Zene: Joachim Latarjet

Videó: Olivier Simola

Művészeti vezető és táncos: Philippe Decouflé

 

Helyszín: Trafó

 

Videó:

http://www.youtube.com/watch?v=4_CS07SD5k4&feature=related

http://www.cie-dca.com/dca_uk.html

 

Más írások az interneten:

 

Ramsay Burt: Decouflé's magic isle

Philip Bichard: Philippe Decoufle: Solo


Lőrinc Katalin: Szóló libasorban

Rényi András: A magánszám

 

 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK