Nézd, Isabelle!

A sárkányok melankóliája - Philippe Quesne / Vivarium Studio

A latin eredetű vivárium szó életteret jelent, tágabb értelemben pedig olyan elszigetelt területet jelöl, ahol - általában megfigyelési vagy kísérleti célból - növényeket termesztenek vagy állatokat tenyésztenek. A Vivarium Studio ilyen obszervációs térnek tekinti a színpadot, ahol az emberi viselkedést tanulmányozhatják a nézők.
Nánay Fanni | 10. 01. 29.

Az eredetileg díszlettervező francia Philippe Quesne 2003-ban alapította Vivarium Studio nevű társulatát, amelyet színészek, képzőművészek, zenészek alkotnak (nem számítva a kutyát), s a kezdetek óta változatlan összetételben dolgoznak. Első előadásuk, a 2003-as Szárny-vágy (La démangeaison des ailes) középpontjában az Ikarosz-mítosz és az abból eredő metaforarendszer áll, s az alkotók a repüléssel „kísérleteznek". Az azt követő Kísérletek (Des Expériences) c. produkció már egyenesen a kísérletezés és science-fiction témája köré épül. A társulat ezen előadás szabadtéri változatával kilépett a színház hagyományos teréből, s létrehozott egy sor olyan munkát - Természet után (D'après nature), Akciók természetes környezetben (Actions en milieu naturel) -, amelyek erőteljesen hangsúlyozzák az egyén és a természeti illetve társadalmi környezet egymásra hatásának kérdését. Míg az utóbbi produkciók azt a helyzetet illusztrálják, amikor a színház kilép a „valóságba", a társulat két legfrissebb előadása esetében a színház visszatér a színházba, s annak mechanizmusait igyekszik leleplezni. A Serge-hatás (L'effect de Serge) c. monodrámában a színész apró trükköket mutat be barátainak színházi attrakcióként, A sárkányok melankóliája (La mélancolie des dragons) pedig a színpadi technika csodáit demonstrálja. E két előadásban rejlő megkapó csavar, hogy a szereplők a színházi „szemfényvesztéseket" rendkívül természetes, naturalista játékmóddal mutatják be.

A társulat alkotásait azonban nem csupán a vivárium terében vizsgált témák lánca köti össze, hanem előadásaik fontos rendezőelve és a munkáikat ismerők számára összetéveszthetetlen ismertetőjegye a produkciók „dominószerű" egymásba kapcsolódása: minden egyes előadás nyitóképe megismétli az előző színpadi mű záróképét: pl. a Serge-hatás végén megjelennek az áttetsző plexi-dobozban lebegő parókák (a „láthatatlan emberek"), amelyek A sárkányok melankóliája utazó produkciójának egyik fő attrakcióját jelentik.

 

 

sarkanyok-vivarium1

Fotó: Dusa Gábor

 

A Vivarium Studio alkotásainak fontos összetevője a sajátos „színpadi írás". A próbák során rögzített forgatókönyvek gyakran igen különböző típusú szövegekből állnak (interjúk, cikkek, versek, dalok), s a színház egyéb elemeivel (mozgás, hang, fény, videó) alkotott kombinációiknak köszönhető a jelenetek narratív koherenciája. A díszlet, fény, hang, különböző effektek azonban - bár időnként, mint A sárkányok melankóliájában is, „főszerepet" játszanak - minden esetben a visszafogott színészi játék szolgálatában állnak.

A sárkányok melankóliájának színpadát hó borítja, a tér három oldala mentén szintén behavazott, kopár fák sorakoznak. Középen egy öreg Citroën áll, amely mögé egy fura utánfutó van kötve. Az autóban négy hosszúhajú rocker ül, söröznek, chipses-zacskót adnak körbe, megfelelő zenét keresnek (heavy metal, középkori dallamok és komolyzenei részletek egyaránt felcsendülnek). A kezdőképet hosszan „kitartják": nem tudni, a fiúk hogyan kerültek ide és mit szándékoznak tenni a kényelmes sörözés és chips-ezés után. Végül így-úgy elhelyezkednek az üléseken és elalszanak. Isabelle, egy - feltehetőleg helyi - középkorú nő (zöld vattakabátban és Metallica feliratú pólóban) ébreszti fel őket. Az autóból kiszálló négy fiúhoz az utánfutóból még kettő csatlakozik, mind puszival üdvözlik Isabelle-t, élénken magyarázzák, hogy lerobbant az autójuk - amit csak mozgásukból, gesztusaikból olvasunk ki, a halk beszélgetésből ugyanis egy szót sem hallunk. Isabelle benéz a motorházba, mobiltelefonján felhív egy számot, majd közli a fiúkkal, hogy egy hétbe telik, amíg megjavítják az autót. A rockereket nem rázza meg a hír, hanem lelkesen mutogatni kezdik Isabelle-nek az „előadást", amivel turnéznak. A produkció valójában különböző színpadtechnikai trükkök bemutatásából áll: a ventilátor által felkavart levegő mozgatja az utánfutóban felakasztott hosszú parókákat, amelyek ezáltal - s persze a teljesség kedvéért piros fénnyel megvilágítva és füsttel borítva - láthatatlan emberekké válnak. Isabelle működés közben megcsodálhatja a szappanbuborék-gépet, a hógépet, a miniatűr színpadi szökőkutat, a füstgépet, a projektort. Alig, hogy betelt az egyik csodával, máris felhangzik a „Nézd, Isabelle!" és egy újabbat mutatnak neki. A nő pedig néz és csodálkozik, reakciói maximális figyelemről és érdeklődésről tanúskodnak, ugyanakkor semmiféle túlzás, pátosz vagy közhely nincs bennük. A végső nagy attrakció pedig nem más, mint ventillátorral felfújt hatalmas hosszúkás fekete műanyagzsákok, amelyek fenyegetően, groteszkül magasodnak, dülöngélnek Isabelle felett - aki azonban, a fiúk hívására, be is mehet a gigászok közé. Amikor a nő kiámuldozta magát, a rockerek elengedik a zsákokat, és halkan beszélgetve eltűnnek a színről, a felfújt óriások pedig lassan leeresztenek a színpadon.

 

 

sarkanyok-vivarium2

Fotó: Dusa Gábor

 

Quesne saját bevallása szerint a középkor hőseiről szeretett volna előadást rendezni. E törekvés nyomaként megmaradt a középkori zene, az Isabelle-nek mutogatott „utazókönyvtár" egyes darabjai: trubadúrköltészet és a sárkány legendáriuma, valamint a szereplők hosszú haja - amely azonban lényeges transzformáción ment keresztül és rocker-sörényekké változott. A színészi eszköztár minimálisra redukálása rendkívül nehéz feladat elé állítja a szereplőket, akik azonban a parókáknak köszönhetően kapnak egy „fogódzót". A hosszú haj óhatatlanul némiképp megváltoztatja a mozgásukat és viselkedésüket, ám ezzel az eszközzel is rendkívül visszafogottan bánnak: egyszer-egyszer hátradobva vagy fülük mögé tűrve egyenes szálú vagy göndör, ápoltabb vagy kócosabb hajukat.

Van azonban egy másik eszköz is, amely segíti a színészeket a „cselekvés nélküli cselekvésben", ugyanakkor az előadás dramaturgiai szintjén is fontos szerepet játszik: az egymásra (és főként Isabelle-re) való odafigyelés. A színjátszás alapját jelentő törekvés, miszerint a színész igyekszik magára vonni a figyelmet, itt érvényét veszti, a szereplők ehelyett egymás felé irányítják saját, s így a nézők figyelmét is. Az előadást követő szakmai beszélgetésen Philippe Quesne elmondta, hogy színházukban alapszabály, hogy soha nem játszanak a „közönségnek", vagyis a nézőtér felé „kibeszélve", A sárkányok melankóliájában azonban áthágják e szabályt azáltal, hogy az egyszemélyes közönségnek, Isabelle-nek játszanak.

Bár bizonyos melankólia valóban áthatja az előadást (a behavazott tájnak, a szereplők csendes magukba mélyedésének, a zárókép hatalmas „bólogató" óriásainak köszönhetően), a címbeli sárkány viszont csak kétszer jelenik meg. Első alkalommal akkor, amikor a nyitójelenet „felfüggesztődött" pillanatát megtörve az egyik rocker kiszáll az autóból és a csomagtartóból egy zöld sárkánybábot vesz elő. Miután visszaül a kocsiba, a bábbal próbálja szórakoztatni társait, akik enyhe rezignációval fogadják a kísérletet, s a sárkány végül visszakerül a csomagtartóba. A sárkánybáb másodszor akkor bukkan fel, amikor a fiúk elkezdenek kipakolni az autóból, hogy Isabelle-nek megmutassák színházi „masinériájukat", ám egyikük szégyellősen visszadobja a bábot a csomagtartóba. A sárkány nem tartozik a színház „csodái" közé.

A sárkányok melankóliája

 

Koncepció, rendezés, színpadkép: Philippe Quesne / Vivarium Studio

Szereplők: Isabelle Angotti, Zinn Atmane, Rodolphe Auté, Hermès, Cyril Gomez-Mathieu, Émilien Tessier, Tristan Varlot, Gaëtan Vourc'h

 

Helyszín: Trafó

Időpont: 2010. január 21-22.

 

 

További írások az interneten az előadásról:

Halász Tamás: Winterreise

MGP: A sárkányok melankóliája

Rádai Andrea: Heart rock


 


Beszélgetés

Philippe Quesne-nel

 

Videórészletek

vooruit.be

youtube

webtape.de

youtube2

youtube3

 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK