Részidő

A Temps d’images munkabemutatói

A TEMPS D’IMAGES – Képek Ideje nemzetközi kortárs művészeti fesztivál nemcsak kész alkotásokat mutat be, hanem megteremti a lehetőséget a művészek, művészetek találkozására, új produkciók születésére. Ezt kétféleképp teszi: egyrészt készülő produkciókba fektet pénzt, részfolyamatot, munkabemutatót láthatunk a hónapok múlva elkészülő előadásokból, másrészt egyszeri műhelymunkára, találkozásokra teremt lehetőséget, ahol a művészek kipróbálhatják egymást, és az időleges együttgondolkodás végeredményét egy munkabemutatón a közönség elé tárják. Idén négy fél órás előadást láthatott a viszonylag nagy számban érdeklődő közönség.
Fehér Anna | 07. 12. 8.

A Flórián Műhelyben Kollár-Klemencz László zenés színdarabjának egy jelenetét láthattuk. A Kistehén Tánczenekar szövegírója ezúttal egy Micimackó mélázó, szomorkásan bájos és groteszk világához hasonlító felnőtt mesével rukkolt elő, melynek címe Kistehén és a rokonok. A remek színészek, találóan infantilis jelmezekben küzdenek figurájuk faramuciságával. Elek Ferenc a nagy kék medve, Tetemaci, néha ijedtében lenyeli a kezét. A vadász Thuróczi Szabolcs, aki a medve jó barátja és a tehetetlen férfinem szimbóluma, lecsúszott nadrágjában botladozik a színpadon. Müller Júlia a fonnyadt nyúl, aki a nagymosás után sehogy sem tudja felállítani megereszkedett füleit, amik így szemébe lógnak, vakon és tétován tévelyeg a színpadon. A nekikeseredett társaság katatóniáját Scherer Péter Kistehenének félmondatos színrelépése hozza helyre: „Kértek perecet?” felkiáltással bevonul, majd kisvártatva nyamnyogva távozik a végre kielégült banda élén. A zenét Kollár-Klemencz egy ósdi szintetizátoron adja elő, és unott énekével narrálja a történetet. A videótechnika egyszerű, színes rét, gyér erdő látható a vetített háttéren, mely a szereplők mozgását követve változik. Minden figurának megvan az animált változata, akik egy plazmatévén kivetítve, mintegy páholyban trónolnak a nézők sorai fölött, ásítoznak, integetnek nekünk. Az elkészült előadás bemutatása jövő tavasszal várható, ha akad még szponzor és befogadó színház más már nem is kell. Hiszen pihent az agy és a perec elfogyott.

Ernst Süss (Goda Gáborral és az Artusszal együtt dolgozó művész) a MU Színházban egy installációt mutatott be. A Viszonyok legnagyobb érdeme, hogy körültekintően jelöli ki a néző helyét, ahonnan élvezni tudja a vetítést, sőt értelmezni tudja a képek és a Méhes Csaba játszotta férfi viszonyát. Körben ül a közönség, a kör fókuszában egy vászon és egy projektor van kiegyensúlyozva egy hosszú rúdon. Forog a szerkezet a férfi körül, a vászonra vetül a kép: hol város, hogy végtelen kanyon látható vagy egyszerű park, ahol megjelenik hősünk, szövegek futnak a képernyőn, és öt fémvödör lengedez a mozgás ritmusában. A férfi a vászon mozgása övezte térben tevékenykedik, a földre vetített fényvonalak, és a fémvödrök mechanikus rakosgatása absztrahálja létezését. A nézőnek rálátása van az alak egész világára, de ő csak a körülötte keringő háttér jelképes határait ismeri. Ha nem állja el útját a vászon, akkor sem bír kilépni a vetített kontextus bűvköréből, míg a néző színén és fonákján láthatja, olvashatja a felületvilág üzenetét.

A város peremén, a SÍN Kulturális Központban bemutatott Zevgar a Medence Csoport többszólamú előadása. Két táncos (Lipka Péter és Nagy Zoltán) mozog a könnyű fehér szivacsfalak övezte térben. Otthonosságot sugároz az első kép: míves, meleg színű keleti szőnyegen üldögélnek a férfiak, majd egyre táncosabb mozdulatokkal játékba kezdenek: „melyik kezembe rejtettem” – sorsolnak, később sakkoznak is, kettesével ritmusosan ütik le a bábukat, egyre megy neki fehér vagy fekete. Egyre jobban belehevülnek és repülnek a földön csúszva, széttárt karokkal egymásba ütközve, maszatos fehér fényeket húz a testük, illetve vetül utánuk a talajra. Majd kiviszik a szőnyeget, és tervezésbe fognak, egy felemelkedő, négy ponton felfüggesztett felületen fénylő, zöld érzékelőket mozgatnak, ezzel mozog a kép is a talpuk alatt és a falakon. A táncosok kézmozdulatai által változó képi kulissza látványa nem hatásos, a falakon mindenütt fekete-fehér kusza tervrajzvilág zsibong, egyik kijelölt pontot sem lehet megkülönböztetni a másiktól. Közben felvételről szövegek hangzanak el, de ezek értelmét sem lehet megfigyelni, inkább költői háttérzaj, mint jelentéssel bíró üzenet. A táncosok elkezdik lebontani az őket körülvevő falakat, és a közönség felől, magukat körbevéve újra felépíteni azokat. Így a középen ülő nézőket a továbbiakban kizárják az előadásból, mert az ő nézőpontjukból a falak metszéspontjára, a sarokra látni rá és nem a vetítés felületeire, a táncosok is takarásba kerülnek számukra. Majd a zene ideges technóban tobzódik, a falak vörösen villódznak, a táncosok végkimerülésig hajtják magukat. Ez a terrorizmus képe: az időszerű és elcsépelt halálé. Kár, hogy a kifinomult technika, a zene és a szövegrészletek nem álltak össze egyetlen egységgé, hanem kioltották egymást.

Az utolsó bemutató a nemzetközi mezőnyt erősíti, az ausztrál jégszobrász Julia Orlando Adzuki performanszát leheletfinom panteizmus hatja át. A Föld túlfeléről érkezett művésznő ránézésre szakasztott svéd: hófehér bőr, aranyszőke haj és szempillák. A nézők félkörben ülnek, a tér közepén sóbucka domborodik. A kört egy kapuszerű különös fatákolmány zárja le, ennek tetején két ajtó között fekszik a táncos. Mikor egy férfi nyenyerézni kezd a sarokban, megmozdul a lány, hátán szürke sima kövek gerincoszlopként vannak felfűzve, kopog a kövekkel az ajtókon, majd leugrik a kapuról, levetkőzi gerincét, immár félmeztelen. A sókupacra nehezen kivehető képek vetülnek, inkább csak sejteni, hogy egyszer kék tengerben úszik Julia, egyszer fehér hóban gázol. Ezután szarvassá változik, és ezzel minden varázs megtörik. A sóból egy vízipólós úszósapkára emlékeztető fejfedőt túr elő, és felveszi, majd esztétizált mozdulattal két agancsot próbál fejére illeszteni, csakhogy az agancs minduntalan kifordul a menetből, amibe be kellene csavarnia, mindenki lélegzetvisszafojtva várja, mikor szarvazza fel magát, a nyenyerés egyre lassabban forgatja hangszerét. Mikor fején a szarv, egy a sóból kiálló csizmaszárba bújik, amiről kiderül nem közönséges lábbeli, hanem gyökérzet, melyen, mint valami hótalpakon lassan kisétál a térből. Ha legközelebb tépőzárral illeszti az agancsát, biztosan csodaszarvassá változik.

 

 

Kollár-Klemencz László: Kistehén és a rokonok

 

 

Díszlet: Igor Lazin

Jelmez: Berzsenyi Kriszta

Dramaturg: Dúró Gábor

Író, zene, rendező: Kollár-Klemencz László

Animációs rendező: Igor Lazin

Szereplők: Scherer Péter, Müller Juli, Elek Ferenc, Thuróczy Szabolcs

Zenekar: Kistehén Tánczenekar

 

 

Ernst Süss: Viszonyok

Koncepció, videó: Ernst Süss

Díszlet: Sebestény Ferenc, Oldal István

Fény: Payer Ferenc

Előadó: Méhes Csaba

 

 

Zevgar

Milorad Pavič A Két iraki diák című novellája alapján az előadás koncepciója Magyar Gergő munkája.

 

Koncepció, díszlet: Terebessy Tóbiás

Grafika, animáció, látvány, művér: Tasnádi József

Koreográfus: Nagy Zoltán

Előadók: Lipka Péter, Nagy Zoltán

Hangok:Hegedűs Fatime, Várnagy Tibor, Takács Máté, Theisz Angéla

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK