Esztétikus ízesülések, humán geometria

Keisuke Kanaï: Gaï-Kotsu - Csontváz

"Csont nélkül" fogadta a Trafó közönsége szeptember 26-án Keisuke Kanaï mozgásmegfejtését, vagy mondjuk inkább, testkölteményét. A japán alkotásoktól megszokott minimalista esztétika jegyében szívhezszólóan szép, tiszta előadás született a Francioarszágban élő japán koreográfus keze és csontjai nyomán.
Ádám Kata | 08. 10. 17.

A japán butoh művészetén, majd a francia nemzetközi cirkuszművészeti központ  (CNAC) falai közt nevelkedett Kanai Gaï-Kotsu Csontváz című előadása a hasonlóan japán származású Rumi Komatsubara és Sébastien Lalanne jólismert francia színházi rendező közreműködésével született.

Az egy látható és egy rejtett szereplővel készült darab az emberi mozgás paradoxonát hivatott értelmezni. Vagyis azt, hogy miképp lehetséges a test hajlékony, lágy mozgása, miközben a mozduló végtagok merev csontok kapcsolódásai. A test váza sziklaszilárd csontok összessége, mely mégis az elképzelhető legbonyolultabb mozgásra képes. A néhol ironikus, de egészében véve lírai előadás az emberi mozgás ellentmondásos voltát igyekszik feltárni: a vázszerkezet szilád tömörségét, szemben a hús puhaságával és rugalmasságával. Az egymásnak feszülő két ellentétes matéria ütközetéből fakad az a sajátossága, hogy nemcsak a testen belül vagy annak felületéig hat, hanem túlmozdul, túlmutat az anyagon, és irányultsága, energiája, tovamozdulása által bekebelezi a teret és az időt.

Az előadás tere egy hatalmas, függőlegesen kifeszített fehér elasztikus vászon a fekete űrben. A tér négy irányában megfeszített speciális textília a tulajdonképpeni közege, mondhatni méhe a test-, illetve inkább mozgásinterpretációnak. A vászon alakja első pillanatban egzotikus liliomot idéz. Másodikra preparált állatbőrt (jelezvén, hogy a kültakaró alatti szférára fogunk összpontosítani). Azonban ahogy kezdődik az előadás, apró fénygömbök bukkanak elő a vászon belsejéből, mintha sárkány tátott szájából bújna elő a lelkét vesztett hős. A hófehér rugalmas anyag olykor emberi bőrnek tűnik, mely a lelket választja el a külvilágtól. Néha evilág és túlvilág kapuját sejtjük, melyen villogó szemű démonok és esetlen, botladozó húsvér emberek egyaránt átjárnak: előbukkanak, eltűnnek. Máskor pedig a semmi és a minden hatrármezsgyéje, a lét és nemlét között húzódó képlékeny matéria. Egyik pillanatban áttörhetetlen mésztömb, a következőben lehelletvékony hártya.

 

 

oki-fel3

Fotó: Dusa Gábor

 

A vásznon először fénygömbök kitüremkedésével jelennek meg a Pontok. Kiindulási Pontok. Kapcsolódási Pontok. Ízesülési Pontok. Fejüket belemélyesztik a fehér térbe, mely idegen módon megfeszülve juttatja érvényre a tér ezen születőben lévő elemeit. Ahogy a pontok egyre-másra tünedeznek fel, mozgásba lendülnek, más pontokkal találkoznak, egymás útját keresztezik, megjelenik a vonal fogalma. Két pontot összekötő vonalak cikáznak fel s alá, mígnem a vonalak és pontok egymásba kapcsolódásával formák keletkeznek. Először csak három vonal kapcsolódik össze, és mozgásba lendülve kígyó siklását idézi, végül a kígyó önnön farkába harapna, így önmagába visszatérve síkbéli idomok alakulnak. Majdnem-háromszögek, félig-négyzetek. Közben egy-egy pillanatra a síkbéli elemek megszemélyesülnek, a két fénypontból démoni szempár tekint a nézőre, a vonalak egymás ellen fordulnak, üldözősdit játszanak. Geometria óra emberi csontokon és ízesüléseken.

A pontok és vonalak formálódása csak előjáték az emberi mozgás értelmezéséhez. Az összekapcsolódási pontok és vonalak mentén felsejlik az  csont és ízület mozgásának végesített lehetősége. Hogyan kezd szaggatott, merev mozgásba a csont, s az ízületek adta szabadság által hogyan képes  harmonikus, szinte lágy, gömbölyű és hajlékony mozgássá alakulni.

A fehér felületen egyszer csak árnyék jelenik meg, és előtűnik az ember három "csontot" idéző pálcával zsonglőrködve. Hajtogatja őket a tér minden irányában, mozgásukat egyszerre irányítja és követi. Letapogatja szabályait és lehetőségeit - egyszerre a pálcákon és önnön testén. Fehér ruhában, arcába fésült feket hajjal nemtelen baba. Marionett bábu, mozgása csak próbálkozás, gyakorlat egyelőre, ahogy önmagára ébredve egyre gyorsabb, gördülékenyebb és összetettebb mozgásokat hajt végre.

 

oki-fel

Fotó: Dusa Gábor

 

Hirtelen felcserélődik kint és bent, a kulisszák mögötti térből lesz szintér, a vászon előtti tér "negatívvá" válik. Folyamatosan változik a vászon színe és fonákja. Ezt a koncepciót erősíti a rejtett és a látott szereplő váltogatása is. Az előadás szerkezetében a vászon mögötti fénymunka, a geometriai idomok kezelése teljesértékű szereplő. Látható és láthatatlan, váz és kültakaró, fény és árnyék, kép és negatív, mind egységet alkotó jin-jang párok, nem egymás ellenében dolgozó elementálok.

Az utolsó harmadban következik a darab leglíraibb része. Színtiszta szépség, erő és dinamika. A vászon mögött felsejlik egy test részlegesen megvilágított sziluettje. Az oldalnézetből látszó fél-alaknak is csak egy határozott csíkja van megvilágítva, így sejtelmesen áttetsző, lágyan ívelő sávot látunk csak, mely gravitációtól és egyéb kötöttségektől mentesen reprezentálja az emberi test mozgásának végtelen szabadságát és kifinomultságát. Függőleges és vízszintes síkban (a támasztó lábat és karokat nem láttatva) csak a kígyómód ívelt test hullámzását, szárnyakelését, megszabadító hajlékonyságát látjuk.

Befejezésképpen a háttérből megvilágított emberi alak közeledik a vászon felé,  árnyéka a vásznon egyre nagyobb lesz. Ütemesen ismétlődik a feltűnés majd növekedés, gyorsuló ciklussá lesz az egész ember fel- és eltűnése . Majd néhol torzul az alak, szélesebb, vékonyabb lesz, elcsúsznak a megszokott formák, meggörbül az árnyék. Az alkotó az önikronikus véggel fricskát ad a korábban látott test tökéletességének és harmóniájának, rámutatva, hogy a megfigyelt test-idea csak a lehetőségek egyik véglete. Valójában mindannyiunk teste korlátolt, néha fájdalmasan valóságos, kicsit sem éteri, sokszor inkább bosszantó akadály, fáradt anyag. Amiben villanásokra olykor még felsejlenek a végtelen energia el-elhaló kisülései.

Az előadás kínálta egyik legértékesebebb tapasztalat az európai kultúrkörben oly szándékosan eldigenített szép fogalom rekreációja. Keisuke Kanaï munkája ismét bizonyítékául szolgált annak, hogy a japán művészet valami különös módon nem került meghasonlásba a szépség fogalmával és lényegével. Ösztönös természetességgel és kitűnő arányérzékkel kezeli az esztétikumot. Nem méricskél, nem intellektualizál túl, nem fordul át giccsbe.

 

 

Gaï-Kotsu - Csontváz

Koncepció: Keisuke Kanaï

Zene: Rui Owada

Hang: Thomas Costerg, Julien Cocquerez

Jelmez: Aurélie Secondé

Fény: Cécile Hérault, Hervé Lonchamp

Rendezte: Sébastien Lalanne

Előadja: Keisuke Kanaï

Közreműködött: Rumi Kumatsubara

 

 

Az előadásról olvashatók másfajta megközelítések is a neten:

Lengyel Péter: Miénk ez a cirkusz

Szántai Edina: A születés és a halál közötti pillanat

Szemfényvesztő japánok