Gyertyafényben a kortárs tánc

30 éves a Közép-Európa Táncszínház

Szép kerek számú évfordulóhoz érkezett a Közép-Európa Táncszínház (közismert nevén KET), a magyar kortárs táncművészet „alapító" együttese, napjainkban is zászlóshajója. Immár harminc gyertya pislákol az ünnepi tortán, meglehetősen öblös tüdővel kell tehát bírnia majd annak, ki egyszuszra el szeretné fújni azokat. Ám mielőtt ez megtörténne, miként ünnepen szokás, ne a gyertyák számával, hanem inkább fényével foglalkozzunk, s azt vegyük tekintetbe, amire rávilágít, ami benne „el-nem-rejtetté" lesz, az ünnepelt létének 'igazságot' ad.

Hegedűs Sándor

 

Mindenekelőtt a KET világló jelenéről, lenni tudásának fenomenális alapzatáról szeretnék szólni tehát, amennyiben az magába olvasztja, élteti a mögötte húzódó múltat és az előtte álló jövőt. Az emlékezetnek a 'várakozás' adhat csak igazi értelmet, a KET „múltja" is csak „jövője" horizontján válhat – úgy, ahogy – láthatóvá. Esetünkben a fényforrást ünnepi gyertyák adják ugyan, nem vakító reflektorok, ám a félhomály – a rendelkezésünkre álló 'diszkrét fény' – is elég már ahhoz, hogy benne egy kortárs táncegyüttes aktuális, eleven igazsága – ha úgy tetszik: „társadalmi küldetése" – hozzáférhetővé váljon, létében látható legyen. Nem tehetek mást tehát: mondom, amit látok!

Ahhoz, hogy egy társadalmilag elkötelezett – önmagért felelős (a KET ilyen) – kortárs táncszínházi együttes létét (fennállását) érdeme szerint méltatni tudjuk, felelettel kellene bírnunk alapkérdésekre: mit is ünneplünk benne, általa, miről is „szól", mit hallgat el a maga jelenében, honnan hová tart az ő folyamatában? Olyan koordinátákkal kellene tehát rendelkeznünk, melyek lehetővé teszik az 'objektív' (elfogultságmentes) értelmezést, tiszta támpontokat nyújtanak életjeleinek, mozdulatainak megértéséhez, konszenzuális lehetőséget a megszólaláshoz. Amennyiben ezek hiányoznak, úgy meglehetősen nagy az (el)tévedés, a meg nem valósulás lehetősége, s egyben annak lehetetlensége is, hogy ez kiderüljön. Táncesztétikai, táncelméleti támaszték híján csak szubjektív érzékenységére, ösztöneiből támadt szirénhangokra „hallgathat" koreográfus, kritikus (néző) egyaránt. Ebből a perspektívából nézve egy kortárs táncszínház létét bizony nem lehet magától értetődőnek tekinteni, imígyen a KET-ét sem! Hiba lenne azt gondolnunk, hogy csak a világrajövetele volt nehéz, aztán már simán ment minden, mint a karikacsapás! Nem pusztán a megélhetés materiális gondja – az idült, nyomasztó pénztelenség (krónikus forráshiány) – terheli mindennapjait, hanem az a sajátos körülmény még inkább, hogy létét csak az alkotók ambíciója, fanatikus ügyszeretete garantálhatja, hiányzik ugyanis az a stabil „hely" – elvi, elméleti tisztás –, ahol megállapodhatna, gyökeret ereszthetne. A KET-et például születése óta Szögi Csaba „lélegezteti", tartja életben, mondhatni a KET az ő nagyszabású „életműve", alkotói ambícióit, táncos karrierjét áldozta fel ezért! Nélküle – illetve a hozzá hasonló elhivatottak nélkül – kortárs táncművészetről nem is igen beszélhetnénk még ma sem, mivel a műfaj 'önnönmagában' (önmagától) nem rendelkezik azzal a legitimációs erővel (társadalmi elfogadottsággal), mely gond nélkül megtartani volna képes azt az élő – már kanonikus, kanonizált – művészetek nagy családjában!

A kortárs táncművészetet születésétől fogva jellemző legitimációs válság ('lebegés') és a róla való eszmélődés problematikussága – gyakori zsákutcába tévedése – egyazon tőről fakadnak. A még napjainkban is uralkodó (tradicionális-előítéletes) szemléleti horizont a 'szabad táncot' nem annak mutatja, ami, rejtve marad lényege, nem kaphatunk valós képet sem annak társadalmi jelentőségéről, sem befogadhatóságának speciális – érzéki – sajátosságairól. A táncművészet nem egy nagy „bugyor" (összefoglaló elnevezés), ahogy tekintenek rá még ma is sokan, melyben békésen együtt van minden, aminek köze van a tánchoz, legyen az népi vagy 'arisztokratikus' – balett –, esetleg modern, 'polgári', ahogy a kortárs táncot titulálják. (És akkor egyéb formációkról – hastánc, utca-, divat-, és versenytáncok, revü tánc stb. – még nem is szóltunk.) A formális összegzés egy olyan táncfogalomra hagyatkozik, melyben érdektelen a táncformák mozgásanyagának radikális különbözősége, az a mód, ahogyan bennük a testhasználat effektíve történik, konkrétan az előadó táncművésznek a testhez, a saját testéhez való sajátos viszonya. Mit nevezünk táncnak ezek szerint? André Lepecki A tánc kifulladása című, rendkívül jelentős táncelméleti művére hagyatkozva válaszolok a kérdésre (idézem): „...amikorra a romantikus balett d'action hagyománya megszilárdul, a tánc már egyértelműen az áramló mozgásképesség spektákulumaként értelmezi önmagát. (...) Egy 1810-es szövegben bukkanhatunk rá a tánc egyik legkorábbi, és minden bizonnyal legerőteljesebben megfogalmazott elméleti megközelítésére, melynek értelmében a tánc egyértelműen a megszakítatlan mozgás áramlásának színrevitelével azonosítható." Ez az ontológiainak tekinthető 19. századi meghatározása a táncnak mindmáig tartja, tartotta magát, napjainkban vált az minden ízében kérdésessé, problematikussá. Ebben – talán mondanom se kell – épp a kortárs tánc a ludas: színpadi létéhez (jelenlétéhez) ugyanis nem lehet a romantikus balettből párolt táncfogalommal közelíteni, még akkor sem, ha jó néhány „kortárs koreográfus" próbálkozik vele, igyekszik megfelelni az elvárásoknak, a közönség kegyeit keresve nem sérti, nem provokálja a befogadás komfortzónáját. (A KET mindenkori művészeti vezetőire, koreográfusaira ez egyáltalán nem jellemző, éppen ezért nem tudok, nem is szabad tradicionális esztétikai vértezetben közelíteni előadásaikhoz.) Egy merőben új szemléleti horizontra, azaz napjaink filozófiai diskurzusaiban elmélyült, azokra támaszkodni képes táncelméletre van szükség ahhoz, hogy a benne rejlő erők, energiák és tartalmak visszhangosak lehessenek, végre szóhoz juthassanak! Megfelelő – a jelenségre magára koncentráló – elmélet nélkül ugyanis fogalmunk sem lehet róla, hogy mi is történik 'itt és most' a szemünk előtt, a kortárs táncszínházak művészi gyakorlatában! Lepecki fent említett könyvében idézi Homi Bhabhát – „Létezik egy igen káros és önsorsrontó feltételezés, miszerint az elmélet szükségszerűen a társadalmilag és kulturálisan privilegizáltak elit nyelve." –, s valóban. Igen, „káros és önsorsrontó" előítélet ez, hiszen nem kisebb a kortárs tánc elméleti megalapozhatóságának valódi tétje, mint ön- és emberismeretünk megújulása, ez idáig ismeretlen mélységeink felfedezése, azaz közel sem csak a KET elmúlt tíz vagy harminc évéről való érdemi számadás.

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2018/3. számában.

 

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken.

Az árushelyek listája itt olvasható.

Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában.

 

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu

Ára (mely tartalmazza a postaköltséget is):

Aktuális évfolyam számai: 880 Ft

Korábbi évfolyamok számai: 595 Ft

 

 

19. 07. 9. | Nyomtatás |