„Hát ki vagyok én? Mi vagyok én?"

Beszélgetés Keresztes Attilával

Az elmúlt években fontos színházi műhellyé vált a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház. A színház igazgatója, Gáspárik Attila és művészeti vezetője, Keresztes Attila mintegy ötéves munkájuk áttekintését adta abban a mustrában, amelyet a színház alapításának 70. évfordulójára rendeztek. A színház művészeti vezetőjével 2016 márciusában beszélgettünk a társulat törekvéseiről, munkájáról, a meghívott rendezőkről, a maga színházi eszményéről.

Sándor L. István

 

[...]

 

A lényegről beszélni

 

– Többször használtad azt a kifejezést, hogy „az én ízlésem szerint". Milyen a te színházi ízlésed?

– Nincsenek kötött formai elvárásaim vagy ideológiai kötődéseim, számomra a mindenkori minőség a legfontosabb a színházban. Az ízlés nem ránk kényszerített elvárás, hanem belülről fakadó értékrend és kompromisszummentesség. Ez abból az iskolából is eredeztethető, amiben színházilag felnőttem: Kolozsváron végeztem a tanulmányaimat, és Tompa Gábor mellett lettem beosztott rendező. Itt működtem 16 évig, eközben végignéztem a színház minden előadását, köztük számtalan nemzetközi mércével is fontos alkotó munkáját – eleinte főként román rendezők dolgoztak nálunk, aztán Európa különböző pontjairól jöttek, majd végül az egész világból. Ők különböző ízlést, kultúrát, stílust, munkamódszert képviseltek, de közös volt bennük a minőségre való törekvés. Mindezekből rakódott össze bennem valamiféle színházi világ.

– Megfogalmazható ebből valami?

– Meggyőződésem, hogy a színház felsőbbrendűbb a köznapi életnél, magában hordozza az emberiség eddigi tapasztalásait az őskortól máig. Ezért így is kell kezelnünk, és el kell fogadnunk, hogy a színház teremti meg a legpontosabb kór- és körképet az emberről, és a legkegyetlenebb módon szembesít a valósággal. A színháznak minden esetben kötelessége valami lényegit megfogalmazni. Ha ez így van, nem jut hely semmiféle alakoskodásnak. Amikor idekerültem, láttam valamiféle rossz értelemben vett idézőjelet az előadásokban, ami a színpadi jelenlétet, és ezzel magát a színházi aktust is idézőjelbe tette.

– A színészek munkájában érezted ezt?

– Elsősorban magában a színházi attitűdben. Erdélyben komoly hagyománya volt a kispolgári színjátszásnak, s néhány színház kivételével ez sokáig továbbélt. A színész és az előadás elsősorban a nézők vélt elvárásainak akart megfelelni, s ezt hangsúlyozottan jelezte is. Kialakult egy olyan attitűd, amiben ha egy színész bejött a színpadra, mindenekelőtt azt jelezte, hogy ő bejött a színpadra, a kedves közönség elé. Nem zárt helyzetekben gondolkodott a társulat, hanem a nézőnek való tetszés szándéka vezette. De én nem ilyen színházban nőttem fel, így ez elfogadhatatlan számomra.

– Ehelyett te azt mondod, hogy valami lényegit kell megragadni az előadásokban, a színészetben? A „lényeg" a valóságra, az emberre vonatkozik? Az ember lényegére, a létezésre?

– A lényeg mindig egy olyan legbelsőbb igazság, amit nem lehet könnyedén megkapni, csak hosszú utat bejárva közelíthető meg. A vallomásos színházban hiszek, s ezért olyan vendégrendezőket hívok, akik hozzám hasonlóan műfajtól függetlenül valós problémákat vetnek fel, és részletesen boncolgatják azokat. Az emberi világban a lényeg mindig emberi, de nem mindig felel meg a társadalmi normáknak – a legtöbb dráma középpontjában épp valamiféle deviancia áll. Elemezve azonban rájövünk, hogy a jó drámákban – az emberben működő erők felől nézve – épp a deviancia a normalitás. Hiszen a szükségszerű társadalmi normákból kiemelve valahol az a normális, ha az ember valóban megéli az adott kultúrának a végleteit, legyen szó a kereszténységről vagy bármi másról, ha nem hagyja magát szűk mezsgyére terelni, hiszen azon túl is fontos emberi jelenségek történnek. Ilyenfajta önvizsgálatra gondolok, amikor a lényegről beszélek.

 

[...]

 

Marosvásárhelyen, Szatmáron és Magyarországon

 

– Milyen a város ízlése? Ez megfogalmazható?

– Sokrétű, de kíváncsi és fogékony. Számomra meglepő módon gyorsan reagál a különböző színházi nyelvekre.

– Többször rendeztél Magyarországon is. Ott más a közönség, mások az elvárások?

– Nem csupán a közönség, hanem a színházi gondolkodás is részben más. Bár mindannyian a magyar kultúra részei vagyunk, az elmúlt évszázadban más impulzusok és behatások értek minket, amelyek természetszerűen vezettek részleges kulturális különbségekhez. Ez megnyilvánul mind magában a színházban, mind pedig a színházzal szembeni nézői elvárásban.

– Visszatérve Marosvásárhelyre, említetted, hogy két kultúra határán csináltok színházat. Amikor a céljaitokat kijelölitek, vagy a sikereiteket méritek, számvetést készítetek, akkor a román vagy a magyar színházi közeghez viszonyítotok? Kinek akartok megfelelni, hol akarok sikeresek lenni?

– Elsősorban önmagunknak, a saját színházi elvárásainknak akarunk megfelelni. Olyan előadásokat akarunk létrehozni, ami érvényes mind a román, mind a magyar színházi közegben, de ezeken túl is, bárhol Európában. Az érték maga nem nyelv- és nemzetfüggő. Furcsa paradoxona a helyzetünknek, hogy a román szakma szerint mi magyar színházat csinálunk, a magyarországi szerint meg stílusában, formavilágában románt. Ez is jelzi azt a kettős meghatározottságot, amiben létezünk, és amiből táplálkozunk. Ugyanakkor ez az ellentmondásos helyzet Magyarországon néha esztétikai konfliktusokat, szakmai vitákat vagy épp ellenérzést szült.

– Neked nem voltak konfliktusaid a közeggel, amiben dolgoztál?

– Szegeden az Ahogy tetsziket értetlenséggel fogadták, s bár én jónak tartottam az előadást, az absztrakció miatt (az ardenne-i erdő nem erdő volt, hanem üres színpad) mondhatni megbukott. De itthon is találkoztam ellenérzéssel és kifejezetten ellenséges attitűddel. Amikor Szatmáron dolgoztam, azalatt a négy év alatt elsősorban a művészetért csináltam a művészetet. De azzal, hogy a komfortzónákat feszegettem, Szatmáron eléggé szerteágazó reakciókat váltottam ki. Abban a kis közegben határozott pro és kontra vélemények alakultak ki, míg egyszer csak oda jutottam – mint annak idején Brecht –, hogy ha az emberek találkoztak az utcán, akkor Keresztes ellen vagy Keresztes mellett foglaltak állást.

– Azért jó, ha a színház ennyire fontos.

– Egészen addig én is nagyon örültem neki, amíg a polgármester nem írt egy nyílt levelet nekem az újságban, hogy remek az a színház, amit csinálok, de menjek innen vele a fenébe, mert „minekünk, szatmáriaknak" nem ilyen színház kell. Ettől kezdve én nem akartam az életemből erre több időt áldozni. Ekkor keresett meg Gáspárik Attila, aki akkor már elkezdte a mandátumát itt Marosvásárhelyen. Én még egy évig Szatmáron voltam, mert a társulat egy részét nagyon szerettem, és azt éreztem, hogy nem hagyhatom cserben őket. Végül győzött a józan ész, és úgy döntöttem, hogy eljövök, de magammal hoztam pár embert.

[...]

 

Részlet egy hosszabb beszélgetésből.

A teljes interjú jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2016/2. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken. Az árushelyek listája itt olvasható.
Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft
A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft

 

17. 03. 2. | Nyomtatás |