Egy fesztivál emlékképei

Budapest Táncfesztivál, 2016

Egy fesztivál programját kétszer értékeli a néző: először a program kihirdetésekor, másodszor pedig az előadások megtekintése után. Az idei Budapest Táncfesztivál mindkét esetben jó értékelést érdemel: a műsorfüzet változatos, izgalmas programot ígért, és az általam látott előadások alapján a Nemzeti Táncszínház fesztiválja be is váltotta ígéretét.

Megyeri Léna


Örömteli és hiánypótló, hogy a programba a hazai táncélet színe-java mellett két élvonalbeli külföldi együttes is meghívást kapott: a spicc-cipős férfiakat felvonultató, sajátos humorú amerikai együttes, a a Les Ballets Trockadero de Monte Carlo, , valamint a francia kortárs tánc egyik legfontosabb képviselője, Angelin Preljocaj és társulata. A magyar felhozatalban is mindenki megtalálhatta a kedvére valót: a legnagyobb együttesek (Szegedi Kortárs Balett, Pécsi Balett) előadásai mellett független produkciók (Góbi Rita, Artus), kortárs néptánc (Duna Táncműhely), egy izgalmas koprodukció (Inversedance és GG Tánc Eger), színházi nevelési program (Közép-Európa Táncszínház és Káva) is szerepelt a fesztiválon, sőt, ismét találkozhattunk Lakatos János népszerű tánctörténeti-táncelméleti sorozatának egyik epizódjával, amely – stílszerűen – a tánc és a kreativitás viszonyát boncolgatta.

Minden hazai kortárstánc-rajongó tudja, hogy ha Bozsik Yvette klasszikus alapanyaghoz nyúl, akkor nem pusztán a jól ismert történet egy újabb feldolgozását fogjuk viszontlátni a színpadon, hanem valószínűleg az egész mű teljesen új kontextusba kerül. Bozsik ezúttal a Hattyúk tavát „forgatta fel" a Pécsi Balett közreműködésével – a jellemzés nem túlzás, hiszen a koreográfus az eredeti történetnek pusztán néhány alappillérét meghagyva mesél emberi problémákról és gyarlóságokról. Legkésőbb Matthew Bourne (a híres, férfi hattyúkkal készített változat koreográfusa) óta tudhatjuk, hogy a Hattyúk tava pszichológiai thrillerként és társadalomkritikaként is értelmezhető. A történet ezen két rétege a Pécsi Balett előadásában is megjelenik (és néhány férfi hattyú is felbukkan). A prológusban egy medenceparti bulit látunk napjaink Oroszországában (a helyszínre a cirill betűs feliratból következtethetünk). Az alkohollal, drogokkal és túlfűtött erotikával átitatott féktelen szórakozás egy idő után teljesen kontrollvesztetté válik, és végül gyilkosságig fajul. Ezután mintha a központi férfikarakter (a klasszikus mese szerinti herceg) bizarr álmába kerülnénk, amelyben felbukkannak ugyan az eredeti történet elemei és szereplői (a megátkozott fehér és a csábító fekete hattyú, az ezúttal múzeumi teremőrként megjelenő varázsló és az elnyomó anyafigura), de ezek az elemek végül nem állnak össze koherens egésszé. A hattyúk mintha egy múzeum vitrinjébe lennének bezárva, mögöttük azonban kies táj is felsejlik – így elgondolkodhatunk, hogy ki is van valójában bezárva, a madár-lányok és fiúk, vagy a herceg és társai. Az előadás két legnagyobb erőssége az impozáns látványvilág, valamint a változatos táncanyag – Bozsik Yvette minden egyes jelenethez ötletes koreográfiát készített, mesterien váltogatva a darabon belül a táncstílusokat. A mozgás gyakran humorforrássá is válik: a gumilabdán pattogó hattyúk, illetve a balettverzióból átemelt négy kis hattyú pas-de-quatre-paródiája tipikus bozsiki gegek. A történések elsősorban a herceg körül bonyolódnak, és Szabó Márton nemcsak kiváló technikájú, de igen elegáns és kifinomult mozgású főszereplője az előadásnak. Mellette a Pécsi Balett társulata az utóbbi évadokban állandósult magas színvonalon dolgozik, Uhrik Dóra és Lovas Pál pedig emlékezetes karaktereket hoznak az anya és a varázsló szerepében. A darabon belüli viszonyok a második felvonás végére olyan kuszává válnak, hogy a történetet már nehezen bogozzuk ki, mégsem távozunk elégedetlenül, mert Bozsik darabja minden percében látványos és szórakoztató.

Ha Góbi Rita előadása, a Sziluett Cinema irodalmi alkotás lenne, akkor egészen biztosan vers lenne. Költői képek sorjáznak az összművészeti munkában, amelyben a tánc mellett egyenrangú szerepet kapnak a zene, a vetítés és Sz. Nagy Marinak a szemünk előtt, valós időben készülő homokrajzai is. Bár az animált háttérvetítés központi témája Budapest, mégis jobban járunk, ha mielőbb elengedjük a színlap túlságosan is a városra fókuszáló ígéreteit, és csak hátradőlünk, hogy átadjuk magunkat annak a furcsa, de kellemes flow-élménynek, amit Góbi Rita és alkotótársai varázsolnak a színpadra. A táncosnő lassan, egészen apró mozdulatoktól indítva bontja ki táncát, míg végül már madárszerűen verdes, röpköd a színpadon vagy éppen a vászon mögött, utóbbi esetben csak a sziluettjét mutatva nekünk. A szintén a vásznon megszülető homokrajzokat alighogy elkészülnek, máris eltörli egy láthatatlan kéz – a tánchoz hasonlóan ez is a pillanat és az illékonyság művészete. A csúcspontot Góbi és a korábban csak a színfalak mögött zenélő Sütő Márton duettje jelenti – a gitáros maga is imponáló mozgáskultúrával rendelkezik. Góbi Rita pedig porcikái legkisebb rezdülésével is képes lekötni a figyelmünket.

A hazánkban már számos alkalommal megfordult Ballet Preljocaj ezúttal művészeti vezetőjének, Angelin Preljocaj-nak két olyan darabját mutatta be a fesztiválon, amelyek eredetileg a New York City Ballet számára készültek. A két előadás keletkezése között 16 év telt el (az esten elsőként bemutatott Spectral Evidence 2013-ban készült, míg a La Stravaganza 1997-es), és bár már a korábbi darab is magán hordozza a koreográfus jól ismert stílusjegyeit, a Spectral Evidence már igazán érett, kiforrott alkotót mutat. Feminista darabnak is tekinthetjük az 1692-es salemi boszorkányper ihlette előadást, amely letisztult látványvilággal, John Cage enigmatikus zenéjével és emlékezetes egyéni táncteljesítményekkel tartja fenn a feszültséget 30 percen keresztül. Az egyszerű, jól variálható, geometrikus alakzatokból álló díszlet számos koreográfiai ötletet szül – működik többek között emelvényként vagy stilizált máglyaként is. A színpad uralkodó színei a fehér, fekete és vörös. Ez utóbbi szín megjelenik fény formájában emésztő tűzként, valamint a nők ruháján is – mintha mindegyikük teste fel lenne hasítva valahol. Szimbólumokkal telített, izgalmas, remek előadás.

A La Stravaganza ihlető témái a bevándorlás és az újvilág élménye. Két világ, két értékrend találkozásának lehetünk tanúi két – térben és időben nehezen elhelyezhető – embercsoport találkozásán keresztül. Az egyik csoport modern ruhákat visel, a másik – a közéjük érkező új jövevények – barokk öltözeteket. A koreográfus azonban csavar egyet az idősíkokon, hiszen a mai csoport táncol Vivaldi barokk muzsikájára, míg a „múltból érkezett" társaság mozgását modern zene és zajok, zörejek kísérik. A zenéhez igazodva a mai öltözékű csapat tánca virtuózabb, inkább a klasszikus technikából merít, míg a barokk ruhás csapat koreográfiái inkább kortárs alapokon nyugszanak. A két társaság fokozatosan méri fel egymást és ismerkedik a másikkal, kezdetben egymástól elkülönülve és szigorú térformákat tartva, majd egyre inkább egymással elvegyülve. A darab végére a két csoport egy-egy tagja egymásra talál, az ő duettjükön keresztül kínálja fel nekünk Angelin Preljocaj a kultúrák találkozása témájának optimista olvasatát.

Nem példa nélküli, mégis merész és különleges vállalkozás a Traviata adaptációja a GG Tánc Eger és az Inversedance koprodukciójában. Az előadás két felvonása ugyanis két különböző koreográfus: a két társulatvezető, sorrendben Topolánszky Tamás és Fodor Zoltán munkája. Operát táncszínpadra adaptálni már önmagában is kihívás, egyrészt a bonyolult cselekményvezetés, másrészt a gyakran nehezen koreografálható zenei anyag miatt. Természetesen nem lehet cél, hogy a két koreográfus arra törekedjen, hogy homogén anyagot hozzanak létre, ugyanakkor ennyire különböző stílusú alkotóknál nem meglepő, hogy a felvonások merőben különböznek egymástól, és csak néhány kellék, valamint Mira János díszletei és Zeke Edit jelmezei jelentenek kapcsolódási pontot a két rész között. Az első felvonás koreográfusa, Topolánszky Tamás választotta az egyszerűbb utat: ő egyszerűen csak történetet mesél. Éppen ezért rá hárul az a feladat, hogy színpadra vigye a librettó nagyobbik részét. Koreográfiája azonban sajnos jórészt a felszínen marad, és nem mutat túl a jól ismer zene és történet táncos illusztrációján. Mivel nem sikerült egy az operához igazán jól illő táncnyelvet találnia, ezért gyakran a külsőségekre építő közhelyekhez nyúl, és (némileg ugyan talán a cselekmény számlájára írhatóan) hamar önismétlésbe csap át.

Azt mondtam, hogy Topolánszky Tamás választotta az egyszerűbb utat – ugyanakkor a praktikusabb út mégis a második felvonás koreográfusáé, Fodor Zoltáné. Ő ugyanis a puszta történetmesélés helyett az opera egy absztraktabb síkját próbálta megtalálni, így nem csak illusztrálta a zenét, hanem – élve a tánc adta lehetőségekkel – hozzá is adott valamit. Történet helyett érzelmeket ábrázol, és ebben segítségére van az első felvonáshoz képest sokkal elemeltebb, szimbolikusabb látványvilág is. Megsokszorozva visszatér az első rész végén látott álarc, amelyek a levegőben lógó életnagyságú bábukkal együtt igazán vészjósló hangulatot árasztanak. Ebben a felvonásban Verdi muzsikájába egyre többször beszüremlik Gergely Attila nyugtalanító hangulatú zenei átirata is. Fodor Zoltán számára a cselekményből már csak a tragikus befejezés marad hátra, amit egy igen szép jelenettel abszolvál: a fekete-fehér egyszerű szimbolikája, az érzelmes, de nem túldramatizált zárás nem csak Violetta, de a nézők számára is megtisztulást és katarzist jelenthet.
A két együttes Traviatáját látva joggal merül fel a nézőben, hogy a koprodukciót kevésbé az olthatatlan alkotói vágy, mint inkább egyéb közös érdekek motiválhatták. Ettől függetlenül mind a nézők, mind a táncosok jól járhatnának a vállalással: előbbiek egy estén megismerhetik egyazon mű két értelmezését, utóbbiak pedig két koreográfus munkájában is kipróbálhatják magukat. Az eredmény felemássága ezeket az értékeket csak részben csorbítja. A két szereposztás közül az általam látott estén a GG Tánc Eger táncosnője, Tóth Karolina táncolta Violettát (a másik szereposztásban az Inversedance-es Balkányi Kitty alakítja). Erőteljes színpadi jelenlétével képes volt uralni az előadást, és ehhez megbízható partnereket kapott Emődi Attila (Alfréd) és Bodor Péter (Germont) személyében.

Az idei Budapest Táncfesztivál programja olyan gazdag volt, hogy az ember óhatatlanul választások elé kényszerült abban a tekintetben, hogy mit nézzen meg, és mit halasszon egy másik alkalomra. A programmal kapcsolatban talán az a legnagyobb dicséret, hogy idén sokkal inkább azok miatt az előadások miatt kellett bánkódnom, amiket kihagytam, és nem azok miatt, amiket megnéztem.

17. 03. 2. | Nyomtatás |