Én te vagyok

Moliere: Amphytrion; Don Quijote voltam – Bartók Kamaraszínház, Dunaújváros

Hegymegi Máté színházrendező-fizikai színházi koreográfus szakon szerzett diplomát 2014-ben. Több kőszínházi előadás koreográfusaként dolgozott már, de önálló rendezői feladatot – a főiskolai vizsgaelőadásain túl – először Dunaújvárosban kapott.

Szűcs Mónika

 Tavaly az Amphitryont vitte színre, amely az évad egyik legsikeresebb előadása lett a Bartók Kamaraszínházban. Az idén bemutatott Don Quijotét viszont a dunaújvárosi közönség jelentős része elutasította, és gyorsan lekerült a műsorról. Bár sok mindenben különbözik egymástól a két előadást, az eltérő fogadtatás leginkább azzal magyarázható, hogy az előbbi a stúdióban, az utóbbi a nagyszínpadon került bemutatásra.

 

Fejedelmi vesztesek

 

Az Amphitryon már a Bartók Kamaraszínház előcsarnokában elkezdődik. A magasban egy szépen éneklő lány lengedezik. Egy hátul átosonó figura „gyönyörű Éjszaka"-ként szólítja meg őt. „Maga az, Merkúr isten?!" – reagál az Éj (Gera Marina), és kissé kedvetlenül hallgatja Merkúr (Fehér László) kérését, aki közben két oszlop között könnyedén felkúszik a mennyezetig, majd a hátát az oszlopnak vetve szinte megáll a levegőben („ezt a kedves felhőt húztam ide nyugágynak" – mondja). Majd (mikor durcásan arról panaszkodik, hogy csak neki kell gyalog járnia, bezzeg az Éj hintón közlekedik) elengedi magát, és lecsúszik néhány métert a magasból, de még megmarad ég és föld között.

Közben a kérését is előadja: Jupiter arra kéri az Éjszakát, hogy ne siessen, „legyen leghosszabb éjszakája ez a világnak, ha lehet", mert az istenek fejedelme ismét földi asszony szerelmére vágyik, és most Alkménével kíván eltölteni egy hosszú éjszakát – úgy, hogy felölti magára a férj, Amphitryon alakját. Éjszaka előbb értetlenkedik („Hogy mi ebben a jó? Én ezt sehogy sem értem), de mégis beadja a derekát. „Hallják hangomat az éjszakai egek!" – mondja búcsúzóul, és előveszi a fuvoláját, és továbbra is a magasban lengve játszani kezd. Merkúr pedig indul le a Földre, és őt követve mi, nézők, is megyünk vele fel az emeletre, a kamaraterembe.

Az előcsarnokban zajló előjáték nemcsak a történetbe avat be bennünket, nézőket, hanem az előadás szemléletmódjába is. Az, ahogy Fehér László könnyedén kúszik-mászik az oszlopok között fent a magasban, vagy ahogy Gera Marina a mennyezetre fellógatva teljesen természetesen beszél, énekel és fuvolázik, egyértelművé teszi, hogy Hegymegi Máté rendezése különös feladatok elé állítja a színészeket, fokozott koncentrációt kér tőlük. Mindebből mégsem attrakciók születnek, hanem egy furcsán elemelt játékstílus – elsősorban azért, mert egyáltalán nem a feladatok nehézségét látjuk, hanem a megoldásában megvalósuló könnyedséget, természetességet. És nem is nagyon vannak különösebb fizikai attrakciók, testi mutatványok az előadásban. (Pedig tudjuk, hogy Nagy Zsolt mi mindenre lenne képes, látszik az is, hogy Lapis Erika milyen szépen mozog.) A dunaújvárosi Amphitryonban nem kísérik a beszédet kiemelt, koreografált gesztusok, megformált mozdulatsorok sem, a fizikalitás mégis hangsúlyosan ott van minden egyes percében.

Nem könnyű például közlekedni, természetesen játszani azon a lejtős pallórendszeren, amely az előadás terét adja a kamarateremben. Ez is külön feladatot ró a színészekre, amit ismét a lehető legtermészetesebben oldanak meg. Úgy mozognak ebben a bonyolult térben, mintha mindennapi életközegük lenne. Amphitryon házaként (vagy annak tetőzetként) éppúgy értelmezhetjük a díszletet, mint a ház, a vár körüli dimbes-dombos terepként. (Így a kintet és bentet egyaránt képes megjeleníteni.) Egyes pallókat fel lehet nyitni, másokat le lehet csukni (vagy épp határozottan lecsapni), így ki is lehet rekeszteni egyes szereplőket, akiket pedig kizártak, azok be akarnak törni. (De a díszlet többértelműsége miatt a kizártak inkább tűnnek bezártaknak, csapdába csaltaknak.) A fentet és a lentet is megkülönbözteti a díszlet, amelyet lejtők és árkok tagolnak, ez is nehezített közlekedésre készteti a szereplőket. Ugyanakkor az állványzatok között meg is lehet bújni vagy épp elő lehet onnan bukkanni (sokszor a legváratlanabbul).

A tér egyrészt azt az állandó személyes bizonytalanságot érzékelteti, amit többen átélnek a szereplők között (hol is vagyunk, kik is vagyunk? Igaz-e amit látunk?) Másrészt – ennek ellenpontjaként – állandó összeszedettséget, koncentráltságot kér a színészektől, ami miatt oly könnyednek és természetesnek hat ez a rendkívül bonyolult játék...

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható

az Ellenfény 2015/9. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken. Az árushelyek listája itt olvasható.
Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft
A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft

 

 

 

16. 03. 8. | Nyomtatás |