Vér és Aran

Martin McDonagh: A kripli – Weöres Sándor Színház, Szombathely

Nem kell különösebb indoklás ahhoz, hogy a 2015/16-os évadban bármely (magyar) színház műsorra tűzze A kriplit. A kérdés inkább az, hogy miképpen szólal meg, megszólal-e egyáltalán a színpadon ez a „nagyon ír", egyúttal – valószínűleg éppen ezért – univerzális történet; fölépül-e az a hátborzongatóan, nevetségesen kisszerű, végtelenül durva és sok tekintetben mégis gyöngéd; áttetsző és már-már túlságosan sokrétegű világ, amely Martin McDonagh drámájában (komédia?, tragédia?, tragikomédia?, tragédia-paródia?) megrajzolódik. Ivo Krobot szombathelyi rendezésében A kripli mintha népszínművé válna; de a műfajnak nem ironikusan összekarcolt, hanem eredeti értelmében. A szombathelyi Weöres Sándor Színház előadásáról Ölbei Lívia ír.

Ölbei Lívia


Az olvasópróbán még, vagy inkább máris működik a nyelv – amelynek megalkotása, újraalkotása A kripli magyarországi befogadástörténetében Varró Dániel fordításához kötődik. A nyelv működése főleg a plasztikus humorban, a szöveget szervező bohózati ismétlődésekben mutatkozik meg (a bohózat mindig kegyetlen), és ebben a rögtön kitapintható lüktetésben a Vitéz Mihály – a szombathelyi ősbemutató – világa sejlik föl, nyilván nem véletlenül. Íme, itt a bizonyíték: Székely Csaba nemegyszer maga beszélt arról, hogy drámaíróként mi mindent tanult az ír kortárs drámától – és Csehovtól. Mert persze ebben a bohózati masinériában Csehov is benne van; az élet kisszerűségéről, a vágyakozás, az elvágyódás reménytelenségéről nem beszélve. (Mert mi különbség van egy mindentől elzárt 19. századi orosz nemesi birtok meg a 20. század 30-as éveiben egy kicsi ír sziget között? Ott vodka, itt whisky meg krumplipálinka. Ott szalmakalap, szamovár és pasztell vászonnadrág – itt borsókonzerv, kockás ing és bőrcipő; és kötelezően néhány vörös hajtincs. Idevehetjük az ezredfordulós romániai-erdélyi bányavidéket is. Az élet értelmét kérdezni pedig annyi, mintha azt kérdeznénk, mi a sárgarépa. A sárgarépa – az sárgarépa, a többi ismeretlen.)

Mire a bemutatóhoz érkeztünk, mintha elveszett volna a nyelv – a nyelv íze, színe, szaga, ereje –, és ezzel jószerivel elveszik az előadás ritmusa (íze, színe, szaga, ereje) is. Ez az a drámatípus, amelyben a dikció felülírja az akciót. Itt viszont a főszerepet átveszi a látvány és a hangulat, amely a nyilvánvaló és szépen ki is rajzolódó szándékok ellenére ritkán sűrűsödik atmoszférává. Ivo Krobot úgy szervezi a teret, ahogy a múlt évadban bemutatott Dosztojevszkij-előadásban (A szelíd teremtés) már láttuk tőle: a nézőtér két hosszanti oldalán fogja közre a díszletet. Ott, ahol a Dosztojevszkij-előadás hosszú asztala húzódott, most kövekkel határolt szürke szőnyeg jelzi – a szigetet, a tengert, a senkiföldjét. (Az előadás nyitányában ide érkeznek meg a sötét esőkabátos alakok, itt hullajtanak nagy koppanással köveket, itt járnak ír táncot, ide érkezik meg az ősi rítusokat idéző tűz a tálban, itt emelkedik a magasba Bobby-baba csónakja.) A játéktér – mondhatjuk üres térnek is – egyik végében a nénikék (úgy is, mint görögös kórus), Kate és Eileen reális felségterülete a bolttal; a másik végében Billy szobája. A bolt polcain borsókonzervek végtelen sora (a borsókonzerv mögött is borsókonzerv), Billy szobájában minden tárgynak üzenete van: a földgömbtől a könyveken át a vitorlásig. Ez a térelrendezés erősen meghatározza a játékot. (A távolságok „átbeszélése" például nem válik a magány és elszigeteltség kifejezőjévé, inkább technikai probléma marad.)

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható

az Ellenfény 2015/8. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken. Az árushelyek listája itt olvasható.
Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft
A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft

 

16. 03. 2. | Nyomtatás |