A megrendülésen át

Beszélgetés Máté Gáborral

Máté Gábor (1955) színész, rendező 2011-től a Katona József Színház igazgatója. Számos kortárs darabot állított már színpadra. A közelmúltban két előadást is Borbély Szilárd műveiből készített. A Nincstelenek című regény színpadi változatát a Színművészeti Egyetem hallgatóival készítette el, Az Olaszliszkai című darabot pedig a Katona József Színházban rendezte meg. Máté Gáborral a kortárs irodalomhoz és Borbély Szilárdhoz való viszonyáról, illetve a két előadásról beszélgetettünk.

Sándor L. István

 részlet az interjúból:

 

Konszenzusra lehet jutni?

 

– Nagyon fontos mondatnak érzem, amit a Szirtes Ági játszotta bíró mond, hogy „keressük meg együtt az igazságot, / értsünk egyet abban, mi a jó". Tehet ez ügyben valamit az előadás? A történet a megosztottságról beszél. De találhatók hozzá közös nézőpontok, kereshetők mögötte közös értékek?

– Azt hiszem, igen. Ezt érzem abból az erős figyelemből is, ami a nézőtérről érkezik. Ilyet nem szoktam tapasztalni, még jó előadások esetében sem. Bizonyos értelemben olyan megrendülést érzek a nézőkben, ami szintén nem megszokott. Azt gondolom, hogy ennek az érzelmi ereje sok mindent képes befolyásolni, talán az együttgondolkodás szándékát is erősíteni tudja. Ezáltal talán konszenzusra lehet jutni. Például abban, hogy a gyilkosság alól nincs felmentés. Ebben bizonyára minden oldal meg tud egyezni. És talán abban is – ha megtesszük ezt az egyezséget –, hogy egy társadalomnak van abban felelőssége, hogy mivé fajulhatnak el dolgok. Esetleg abban is lehetséges megegyezni, hogy valamiféle erkölcsi felelősség terheli azokat, akik nem az emlékezést tartják fontosnak, hanem épp ellenkezőleg: az emlékezet eltörlését. Ez erkölcsi károkat okoz. Hátha ebben is konszenzusra lehet jutni. Tehát érzek olyan lehetőségeket, amely megegyezést eredményezhet.

– Azt mondod, hogy az emberi tragédián, a megrendülésen keresztül el lehet valamiféle megtisztuláshoz jutni?

– Hát persze, ez a lényeg. Ennyiből – ha szabad ezt a saját rendezésemről állítani – képes közel jutni a görög tragédiák hatásához az előadás. Fel lehet idézni, talán át is lehet élni azt a közösségi élményt, hogy milyen lehetett az, amikor a görög polgárok beültek a színházukba, évente három alkalommal, és ott valami olyasmivel találkoztak, ami a közösség létének a lényegét érintette.

– Ha a Nincstelenekkel vetem össze, akkor hozzá képest Az Olaszliszkai egy statikus előadás.

– Mert szövegszínház. Annak ellenére szövegszínház, hogy jó néhány megoldás igyekszik teátrálissá tenni. Ezért ilyen a zene, a díszlet, a jelmez, ezért használunk vetítést. Számos olyan rendezői gesztust alkalmazunk, ami megpróbálja megkönnyíteni a befogadást. De nem akar nem statikus lenni, mert ez is az én rendezői eszközöm.

– Hogy a szövegre lehessen figyelni?

– Meggyőződésem, hogy különben nem lehetne rá figyelni.

– És mik az eddigi nézői reakciók?

– Őszintén szólva eddig csak egyetlen nagyon sarkosan rosszalló vélemény jutott a fülembe. Azt mondta valaki, hogy borzalmas az előadás, mert elmentünk a lehetőség mellett. Vannak még fanyalgások, de azok általában a darabnak szólnak. De sokan mondják azt, hogy méltó módon foglalkoztunk a darabbal is, a témával is, és különösen az becsülendő, hogy vállalkoztunk a mű, a történet színpadra állításával. Általában ilyenek a reakciók. De nagyon sokan vannak, akiket mélyen érint az előadás.

– Te magad mennyire vagy elégedett vele?

– Volt olyan előadás, ami jobban sikerült, akkor boldogabb voltam. És volt olyan is, amivel egyáltalán nem voltam elégedett. (Különben is egy előadás minden este más, soha nem lehet úgy tekinteni rá, mint valami befejezett dologra.) Az Olaszliszkai olyan előadás, ami hasonlít ahhoz, amiről szerintem a színháznak szólnia kell. Szeretem azt, amikor a nézők felnőttnek vannak tekintve, boldog vagyok, hogy ennyire figyel a közönség. Olyan erős figyelem és akkora csend van most a nézőtéren, ami nem szokásos a színházban. Hallani, hogy csönd van. Eddig nyolcszor játszottuk, veszik a jegyeket, érdekli az embereket, s ezzel, mint színházigazgató is elégedett vagyok.

 

 

Részlet egy hosszú beszélgetésből, amely az Ellenfény következő, 2015/7. számában jelenik meg.

15. 11. 24. | Nyomtatás |