Öncsalás nélkül

Mácsai Pállal beszélget Sándor L. István

Mácsai Pál a tavalyi évadban eljátszotta A Bernhardi-ügy címszerepét. De nemcsak erről az előadásról, hanem számos igazgatói döntéséről: az Örkény Színház helyzetéről, működéséről, sőt a színházi közélet általánosabb kérdéseiről is beszélgetett vele Sándor L. István.

 

Részlet az interjúból:

 

Észrevenni a bonyolultságát

 

– Hogy tekintesz A Bernhardi-ügy címszereplőjére? Korunk hősének vagy korunk áldozatának tartod őt?

– Talán mindkettőnek. Ezek mintha nem is zárnák ki egymást. Nem gondolkodtam még ezen, sőt, nem is foglalkoztunk ezzel. Amivel foglalkoztunk, ami fontos volt számunkra a darabban, a szerepben, arról viszont alig esik szó. Azt hiszem, az előadásunk fogadtatásában nem is kerül elő. Most legalább én beszélek róla. Nem véletlen, hogy amiért a darabot elővettük, szinte elsikkad, kevésbé fontos elemek túlságos hatása miatt.
A darabban sem, az előadásban sem arról van szó, hogy Bernhardi hős vagy áldozat. Hogy ő jó ember, a világ pedig gonosz, hogy ő ártatlan, mások meg nem. Schnitzler ennél jobb író, a világ pedig úgyszólván összetettebb. Bernhardinak ugyanis igaza van, de közben egy hólyag. Oka is a saját bajának. Nehéz szeretni. Vele menni. Még az se egyértelmű, hogy olyan nagyon igaza van. Talán csak inkább van igaza.
A történet abból indul, hogy Bernhardi kidob a kórházából egy papot, nem engedi meg neki, hogy feladja az utolsó kenetet egy tizennyolc éves lánynak, mert a beteg nem tudja magáról, hogy perceken belül meg fog halni, sőt, egyenesen euforikus állapotban van. Bernhardi nem akarja ebből a boldog tévhitből kimozdítani, mert orvosként betegei jólétére esküdött. Ez nem mondvacsinált ürügy, hanem létező indok – amit Bernhardi mégiscsak fölfúj, mert csúnyán csinálja. Nem az a baj, hogy elküld egy papot, hanem a mód. A nárcisztikus túltengés, a modor. A hübrisz. Engem ez az érzékeny és igaz helyzet érdekelt, mert ezt ismerem, ezzel nap nap után találkozom. És ez a találkozás egyébként gyakran fájdalmas...

– Mármint a saját életedben találkozol vele?

– Igen. A barátaim, akikkel alapvetően egyetértek, gyakran hasonlítanak Bernhardira, és persze nem is mindig van igazuk. Néha az is előfordul, hogy azokkal értek egyet, akikkel különben általában nem értek egyet. Mármost, a darabnak ezt a nem is túl nagy bonyolultságát, amiért elővettük, a szerző vonzó emberismeretét és igazságérzékét, vagyis a liberális értelmiségnek ezt az önvizsgálati esélyét senki nem vette észre. Ezt a kicsit önironikus, de amúgy tiszta tükröt, amit a szerző tart nekünk, elénk. Vagy ha észrevette, mondjuk, a sajtóban, nem írta le. Egyik sem öröm. Nagyon le van egyszerűsödve a gondolkodásunk, az észlelésünk. A sajtóé is. Szép lassan, úgy húsz év alatt csúsztunk az egyszerűsítésnek ebbe a zsákutcájába. Ki tudja, a politika vagy a sajtó kezdte-e. De ez mára mégiscsak a bulvár diadala. Pedig az élet nem ilyen, a színház különösen nem. Attól tartok, hogy egymásnak kicsit is ellentmondó dolgokat egy darabon vagy egy alakon belül – közéleti témában – ma nem nagyon lehet érvényre juttatni a színpadon. Van persze harmadik lehetőség, az, hogy én nem tudom eljátszani ezt az ambivalenciát, nem vagyok elég pontos: pedig épp elég hólyag vagyok magam is.

– Az a problémád, hogy túlságosan szeretik a nézők Bernhardit? Jobban elfogadják, mint szeretnéd?

– Ilyesmiről van szó, igen. Nem az a baj, hogy a nézők jobban szeretik Bernhardit, mint kéne, hanem az, hogy egyszerűbben szeretik. Észlelni kellene a kibírhatatlanságát is. Ha ez az összetettség nem jelenik az előadásban, az nagy probléma. Fölmerül bennem még az a kínos lehetőség is, hogy talán csak azért nem veszik észre, mert személyesen engem szeretnek. Túl sokat látszódom. Most sem hallgatok, hanem éppen nyilatkozom. Meg én játszom Dargai doktort a Terápiában. Talán elzártabban kellene élnem. Peter Stein, mikor kérdezték, miért nem játszatja a Klausjürgen Wussowot, a Schwarzwaldklinik sorozat főszereplőjét, aki amúgy jó színész, azt mondta, hogy azért nem, mert minden szerepében látná rajta a fehér köpenyt. De, ha a közönség elfogult, a kritika akkor is legyen szuverén.

 

Politikailag habzik?

 

– Ha az előadásra mint kvázi példázatra tekintünk, akkor ideális esetben miről szól a darab?

– Hogy nehéz egymást elviselni. Ehhez mindenki részéről több kíváncsiságra és kevesebb előítéletre lenne szükség. Arról, hogy nagyon zárt, nagyon előítéletes és konok a gondolkodásunk.

– A másik ember elfogadásának fontosságát említed. De ez kifejezetten nehéz akkor, ha nem tiszta szándékokkal találkozol.

– Mire gondolsz?

– Például arra a csúsztatásra, hogy Ebenwald doktor a személyes ambíciót – kihasználva a kapcsolatait – áthelyezi egy politikai síkra. Így alakul ki az a parlamenti botrány, ami Bernhardi meghurcolásához vezet.

– Ezek ismerős dolgok, de nem ezek bemutatásáért vettük elő a Schnitzler-művet. Nem azért, hogy arról beszéljünk, hogy a csúnya politika teret ad egy ember kicsinálásának, és amikor már megdarálta, kvázi rehabilitálja őt. Ez csak a darab nem is túl eredeti meséje. Minket a viszonyok érdekeltek, amelyeket alapos életismerettel írt meg Schnitzler. Az, hogy hol vannak, és mifélék a személyiségbeli torzulások Bernhardiban, és hogy ezek milyen viszont-torzulásokat hoznak az ellenfelekben. Miért is ellenfelek? És hogy áll be végül az ismerős helyzet, hogy a darabban kimondják: ennek a két világnak a találkozása reménytelen. Ezeknek a finom belső mozgásoknak a felderítése vonzott bennünket. Már az is a tulajdonképpeni színházi szándékom kudarca, hogy erre a politikai szálra kérdezel.

– Ascher mit mond minderről?

– Hogy pontosabban kell játszani, és helyükre kerülnek a dolgok. De azért felmerült bennem, hogy nem hibáztam-e: biztos jó pillanatban vettük elő A Bernhardi-ügyet? Mert a darab jól leképezi a mai Magyarország baloldali-jobboldali, liberális-nem liberális ellentéteit, a hajdani népi-urbánus vitának ezeket a szörnyű, mai kis utóformációit. Amik minden oldalon tartalmazzák azokat a fölfuvalmakat, amiről A Bernhardi-ügyben is szó van. Nem lehet, hogy ez az analógia éppen túlságosan erős? És így, akármit csinálunk, a darab nem a maga rétegzettségében szólal meg, inkább csak politikailag habzik?

 

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható

az Ellenfény 2015/6. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken. Az árushelyek listája itt olvasható.
Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában, a Katona József Színház könyvesboltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft
A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft

 

15. 11. 3. | Nyomtatás |