Miféle szabadság ez?

Dosztojevszkij: Karamazov testvérek

A Karamazov testvérek adaptációja volt a Radnóti Színház második bemutatója a tavalyi évadban. Dosztojevszkij klasszikus regényéből Morcsányi Géza készített adaptációt, amelyet Valló Péter állított színpadra.

[…]

 

„A szépségben az ördög csatázik Istennel, és a csatatér – az emberek szíve" – mondja az előadásban Dmitrij. És ennek alátámasztására rögtön a kedvenc versét is idézi: „Kéjben tobzódik a féreg / S kerub zengi: szent az Úr!"7 Magát ilyen féregnek tartja, akit nemcsak a kéjvágy mozgat, hanem – saját bevallása szerint – sokat dorbézol, verekszik is. Az ösztönei és az indulatai irányítják, de ehhez nem keres magának mentségeket. Ezért is éli meg folytonos szakadékba zuhanásként az életét8 , így képes magát végül bűnösnek látni, miközben ténylegesen nem is ölte meg az apját.9
A legtöbb szereplő hasonlóképp Isten és az ördög közötti csatatérként fogja fel az emberi életet. Gyötrődéseik is ebből adódnak, hogy vágyaikat, késztetéseiket, tetteiket és az ezeket kísérő gondolataikat ezzel a dimenzióval – mint lehetséges mértékkel – szembesítik.

Az öreg Karamazov – mint egy vén bohóc –, azt mondja a sztárecnek, aki – a maga finom módján – az iszákosság, a szószátyárság, a kéjvágy s különösen a pénzimádat bűnét olvassa rá, hogy kicsit megingott a hite. De valójában azt kérdőjelezi meg, hogy létezik-e az az erkölcsiség, ami alapján bűnösnek minősül az egész élete. De ebben mással takarózik: Iván kétségeivel. Azt mondja, hogy valószínűleg Ivánnak van igaza, aki újabban azt állítja, hogy nincs Isten. Pedig Fjodor sosem élt úgy, mintha létezne. „Hogyha van isten, ha létezik – hát persze, akkor vétkeztem, felelni fogok érte" – ismeri el a fiainak –, „de hogyha nincs isten, sehogy sincs, akkor ők mit érdemelnek, a te atyáid?" – kérdezi Aljosától.10 És mit érdemelnek az ilyen atyák? – kérdezi a történet, amelyben minden fiú ítéletet mond a bűnösről (és amelyben – az „angyali" Aljosát11 kivéve – mindannyian az apjuk halálát kívánják.12

Iván Isten létére vonatkozó kételye – amire az apja hivatkozik – nem egy bűnös élet önmentő gesztusa, hanem a létező világot és a benne működő morált tagadó intellektuális lázadás. Aminek persze morális következményei is vannak. „Én nem az Istent nem fogadom el, ezt jól értsd meg, hanem én az általa teremtett világot, az Isten világát nem fogadom el, nem tudom rávenni magam, hogy elfogadjam. Én egy poloska vagyok, és a legteljesebb alázattal elismerem, hogy nem értek semmit. Nem értem, hogy miért van úgy berendezve ez az egész" – mondja Aljosának.
De aztán mintha erre is magyarázatot találna. Legalábbis erről szól a poémája, ami az egyházi és a világi hatalom működését, és az ennek alávetett emberek viselkedését példázza. Az inkvizíció legszörnyűbb korszakában játszódó történet szerint egyszer csak megjelenik Krisztus (hisz annyit kérlelték imáikban az emberek), a nagy inkvizítor azonban börtönbe záratja őt, majd higgadtan el is magyarázza a kéretlen látogatónak, hogy a valóságban hogyan is működnek a dolgok.

Szabaddá akartad tenni az embereket – kezdi, de vajon tudja-e Krisztus, hogy mit is jelent ez a szabadság „a mi korunkban": „az emberek bizonyosabbak benne, mint bármikor, hogy teljesen szabadok, méghozzá úgy, hogy ők maguk hozták el nekünk a szabadságukat, és helyezték engedelmesen a lábunk elé." Arra emlékezteti a nagy inkvizítor Krisztust, hogy a „rettentő és bölcs szellem, az önmegsemmisítés és a nemlét nagy és dicső szelleme" megkísértette őt hajdan a pusztában. De Krisztus megtagadta a csodatételt, hogy kenyérré változtassa a követ (később, hogy levesse magát a templom csúcsáról). „Úgy vélted" – folytatja –, „hogy a csodával megfosztanád az embereket a szabadságuktól, azt akartad, hogy csoda nélkül is hihessenek, és elutasítottad az ajánlatot, hiszen miféle szabadság az, okoskodtál te, ha az engedelmességet kenyérrel vásárolták meg. Ezzel szemben azt hirdetted, hogy nem csak kenyérrel él az ember. Tudod-e azt, hogy néhány század múltán, az emberiség a saját bölcsessége és tudománya szájával már azt fogja hirdetni, hogy nincs bűntett, következésképp bűn sincs, csupán éhes emberek vannak. „Lakasd jól őket, s aztán követelj tőlük erkölcsöt!" Csakhogy kenyeret semmilyen tudomány nem ad nekik, s a vége mindig az lesz, hogy megint megkeresnek bennünket, elhozzák lábunk elé a szabadságukat, s így könyörögnek: „Inkább tegyetek rabokká, csak lakassatok jól bennünket." Mert gyöngék, romlottak, hitványak. És persze lázadók is. De végül megjuhászodnak. Ránk csodálkoznak, és istenként tisztelnek bennünket, mert az élükre álltunk, vállaltuk, hogy elviseljük a szabadságot és uralkodunk fölöttük – mert olyan rettenetes nekik a saját szabadságuk!"

Így „korrigálják" Krisztus művét a hatalom birtokosai. „És az emberek megörültek, hogy újra nyáj lett belőlük." „Mi nem teveled vagyunk, hanem ővele, és ez a mi titkunk!" – vallja be a nagy inkvizítor Krisztusnak, visszautalva a pusztában kísértő szellemre.

 

[…]

 

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2015/5. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken. Az árushelyek listája itt olvasható.
Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában, a Katona József Színház könyvesboltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft
A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft

 

15. 10. 1. | Nyomtatás |