Együtt keressük a színházat

Beszélgetés Sardar Tagirovskyval

Sardar Tagirovsky 2012 óta a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendező szakos hallgatója. Osztályfőnöke, Bocsárdi László hívta Sepsiszentgyörgyre rendezni, ott készítette első kőszínházi munkáját, a Meggyeskertet, amit beválogattak a POSZT idei versenyprogramjába. A rendezővel Pécsett beszélgetett Sándor L. István.

 

Együttlélegzés

 

– A Meggyeskert-rendezésed fontos törekvése, hogy nemcsak a történetet akarja elmesélni, hanem legalább ennyire hangsúlyosak benne a hangulati elemek, amelyeket különféle teátrális vagy vizuális megoldások hívnak elő.

– Szerintem a színházban egyaránt fontos a történet mesélése és a hangulatteremtés is. Ezek arányait keresem az előadásaimban. A történet mesélése a dramaturgia síkja, a hangulati egység viszont az álmok síkja. Szerintem ugyanis a képzelőerőnek sokkal nagyobb lehetőségei vannak a színházban, mint amit manapság használunk belőle. Általuk közelebb kerülhetünk az álmok világhoz. Ezek valójában kódok az életünkhöz, csak mi elnézünk felettük. A régi kultúrákban sokkal nagyobb szerepük volt, az emberek folyamatosan megbeszélték az álmaikat. Az volt a „szórakozás"számukra, hogy beszélgettek róluk. Ma inkább csak érdekességként kerülnek szóba: álmodtunk valami szépet vagy rémeset, de nem tulajdonítunk jelentőséget nekik. Mert valahogy eltávolodunk a létezésnek attól a szintjétől, ami a zsigeri megfogalmazhatatlanságból ered. Már a saját bőrömön is érzem, hogy ez a fajta gondolkodásmód – mint bármelyik más rendszer – kioltja belőlem a költészetet.

– Ehelyett mindent meg akarunk érteni?

– Igen. Magyarországon azt vettem észre, hogy a nézők azt várják el a színháztól, ami a megszokott logikai színházcsinálást jelenti, és nem abban bíznak, ami a hangulati egységet hozza létre. Ezt a logikai rendszert akarja nagyon sokszor kielégíteni a szakma is, így nem fejlődik az egész kommunikációja, hanem intellektuális csapdává válik, amiből kimaradnak azok a nézők, akik esetleg nem járnak, de jönnének előadásokra. Mindent érteni akarunk magunk körül. Mert erre vagyunk ránevelve. Emiatt legfeljebb az adott történet dramaturgiájába vagyunk képesek belehelyezkedni, de a történet hangulati egységébe nem. Ez viszont leszűkíti azokat a metafizikai tartalmakat, amelyeket egy előadás kifejezhet.

– Pedig ezek is fontosak lehetnek.

– Igen. Próbálom ezt értelmesen megfogalmazni. Ha nézőként túlságosan érteni akarok mindent, akkor egy idő után zavarni kezd, hogy nem érthetek mindent. Ha csak a megértésre törekszem, akkor állandóan magyarázatot várok. Ez így van az életben is: ha mindent meg akarok érteni, akkor az foglalkoztat, hogy egyik vagy másik ember miért viselkedik velem így vagy úgy. Ez viszont leszűkíti a lehetőségeimet, hogy önmagamra figyeljek. Ebbe apránként akár bele is lehet kattanni. Ugyanígy történik a színházban is: ha csak magyarázatokat várok el tőle, akkor egy idő után belekerülök abba a csapdába, hogy jobbára csak azt értem meg, ami a hagyományban, az emlékezetben, a kultúrában már valahogy egyébként is jelen van. Azaz legfeljebb előre legyártott katarzisban részesülhetek. De ezen az értelmi fázisokon keresztül egyszerűen nem fogom tudni a saját létezésemet megkérdőjelezni. Pedig a színháznak lényegében ez a feladata, hogy abban a pillanatban az adott előadással megkérdőjelezze a mi létezésünket. Én ebben hiszek, ha van egy olyan hely – mint a színház –, ahol az emberek találkoznak egymással néhány órára, együtt töltenek egy előadásnyi időt, akkor ezt a számukra értékessé kell tenni. Mert akkor van esélye, hogy megérezzék azt, hogy súlya van annak, hogy ott ül mellettük egy másik néző, egy lélegző, mozgó ember, és hogy játszanak előttük lélegző, mozgó színészek. De ettől a közösségi érzéstől – amit valaha régen úgy hívtunk, hogy szertartás – folyamatosan távolodik el a társadalmunk. Mi ezt a közös együttlélegzést próbáljuk ismét megtalálni a színházban.

– Ezt próbálod segíteni az előadás formai megoldásaival is?

– Nem. Ez nem azon múlik, hogy milyen formai rendszert használunk egy előadásban, hanem azon, hogy mi, akik együtt vagyunk a színházban, mit hiszünk, mit képzelünk a világról. Hogy kollektíve a színészek mit tudnak hinni a világról. Mi az, amit meg tudnak sejteni abból, ami a lényegről beszél. Vagy abból, ami a színház természetére utal. Mert természetesen mi is használunk mindenféle formai eszközöket a Meggyeskertben, meg rengeteg előadás használ mindenféle ötleteket, de végső soron egy előadásban maga az ember jelenik meg csupaszon. Egy igazi színházi előadásban az emberi lét csupaszodik le, és minden egyéb, körülötte megjelenő tényező csak ürügy a színházcsinálásra.

 

 

Részlet egy hosszabb beszélgetésből, mely teljes terjedelemben jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2015/3. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken. Az árushelyek listája itt olvasható.

Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában, a Katona József Színház könyvesboltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu

Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):

Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft

A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft

 

 

 

15. 07. 21. | Nyomtatás |