Beszéljünk még a színészekről!

Perényi Balázzsal beszélget Sándor L. István

Bródy Sándor: A tanítónő – Miskolci Nemzeti Színház; Moliere után Mohácsi János–Mohácsi István: A képzelt beteg – Örkény Színház; Csipke – Kolozsvári Állami Magyar Színház; Tamási Áron: Énekes madár – Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza; Georg Büchner

Előző számunkban a POSZT versenyelőadásairól kezdett el beszélgetni Sándor L. István és Perényi Balázs, az idei és a jövő évi válogató. A beszélgetés folytatásában már nemcsak a színészi munkáról esik szó, hanem a rendezői teljesítményekről, sőt a színházi struktúráról is, egyáltalán a színházművészet helyzetéről.

 

A tanítónő

 

SLI: A múlt alkalommal, amikor a POSZT versenyelőadásai kapcsán a színészi munkáról kezdtünk el beszélgetni, onnan indultunk ki, hogy milyen feladatokat kapnak egy-egy előadásban a színészek. Utaltál arra, hogy nemigen vannak közös fogalmaink a színészi munka megközelítésére, leginkább még azt tudjuk megragadni, ami a lélektani realista játékmódhoz kapcsolódik. A Fényevőkön kívül – amelyről legutóbb hosszan beszélgettünk – A tanítónő is olyan előadás, amely ebből indul ki.
PB: Igen, mert itt is olyan figurákat látunk, akiknek társadalmi helyzete, környezete, jelleme, sorsa van...
SLI: ... bár ez az előadás is elszakad a realista hagyománytól. És ezzel már nem nagyon tudunk mit kezdeni, legalábbis ez derült ki A tanítónőről folytatott szakmai beszélgetésen a POSZT-on.

Egydimenziós figurák?

PB: Arra gondolsz, hogy a parodisztikus jelzővel illették a színészi munkát?

SLI: Igen, egyrészt azt állították, hogy a falusi környezet figuráinak parodisztikus ábrázolása csökkenti az ide érkező tanítónő drámájának erejét. Másrészt azt, hogy ezek a figurák egydimenziósak. A kifejezés valószínűleg az azonnal kiismerhető, fekete-fehér alakok szinonimájaként került elő. De ezt sem érzem érvényes állításnak, ugyanakkor magát a fogalmat is érdemes lenne tisztázni. Egydimenziósnak azokat a figurákat nevezhetjük, akiknek nincs semmiféle „kiterjedésük", azaz egy adott történetben betöltött szerepkörükön kívül (s az ehhez szükségszerűen kapcsolódó tulajdonságaik mellett) nincs semmiféle jellegzetességük. Kétdimenziósak azok az alakok, akik a történetben betöltött szerepkörük mellett valamiféle lélektani vagy társadalmi típust is megjelenítenek. Három dimenziósnak viszont azok az alakok nevezhetők, akik összetéveszthetetlen egyedi tulajdonságokkal rendelkeznek, tehát egyéniségeknek nevezhetők. Bródy Sándor A tanítónőben – legalábbis a falusi környezet panorámájában – társadalmi típusokat ábrázol, azaz eleve „kétdimenziós" alakokat. Hogy az adott világ tipikus figuráinak tekinti őket, azt többek között azzal is kifejezi, hogy szerepneveivel a foglalkozásukat, státuszokat ragadja meg (s nem az egyéni nevüket): Főúr, Káplán, Szolgabíró, Járásorvos stb. Ez azt a színészi feladatot rója a játszókra, hogy ebből kiindulva próbálják meg a figurákat egyéníteni, sajátos egyéniségekké formálni. Azt hiszem, hogy ebben elég messzire jutnak a miskolci társulat tagjai, ezért velük szemben is méltatlannak érzem az „egydimenziós" kifejezést.

PB: Bródy idején volt még szerephierarchia a drámákban. Voltak összetett, titokzatos, gazdag szerepek, ilyen Tóth Flóra, a tanítónő vagy ifjabb Nagy István (és talán a Tanító). És voltak olyan figurák, aki nem többek, mint egy-egy társadalmi típus megtestesítői, mint mondjuk idősebb Nagyné, a nagyasszony.

SLI: Vagy a Főúr, aki már a történet elején kivonul a darabból, s csak a végén tér vissza, hogy némileg reflektáljon rá.

PB: Tehát különféle színészi feladatok vannak a darabban, és ezekhez kell megtalálni a színészeket és a színészi kifejezőeszközöket. A miskolci előadásban mindezt olyan rendezői tudással (és gondossággal) hangolta össze Rusznyák Gábor, ahogy egy jó hangmester keveri ki a hangarányokat. Halljuk külön az egyes szólamokat, de az egész is jól szól. Mennyi jut például a Patikusnak? Őt aztán tényleg nem írta a szerző túl bonyolultra. De ki lehet mélyíteni, és expresszíven fel lehet mutatni, ahogy ő létezik ebben a közegben. Megmutatni az ő státuszát, megfelelési vágyát, férfiasságát, ragadozó ösztöneit... Közben arra is ügyelni kell, hogy mikor van, s mikor nincsen erre tér. Ezt remekül csinálja Salat Lehel.

A Patikusnál jóval bonyolultabb figura a Káplán vagy a Szolgabíró. A cselekmény előrelendítésében is fontosabbak. Az előbbit Kocsis Pál, az utóbbit (a POSZT-on beugrással) Zayzon Zsolt játszotta. Egészen remek mindkettő alakítás. Ugyanis szinte emblémává, jellé válik figurájuk. Olyan erős érzéki megtapasztalását adják annak, amit képviselnek. Egy kicsit olyan ez – bocsánat, hogy csapongok –, mint ahogy a legújabb agykutatás vagy a koncepcionális pedagógia gondolkodik a megértésről. Hogy a felhalmozódó tudás és hozzá az agyban kialakuló szinapszisok végül egy nagyon erős érzelmi élmény hatására összerándulnak, s ez valamiféle megvilágosulást eredményez: megértettünk, fölfedeztünk valamit. A tanítónő miskolci előadásában megérti az ember, hogy kik ezek a vidéki „úriemberek", mi mozgatja a viselkedésüket. Milyen az a ragadozó hatalom, amit gyakorolnak. A színész tudása és az én tudásom így vezet a ráismeréshez. Ebben az előadásban számos jóféle rádöbbenés van, ami után máshogy gondolom el a világot, ezt a magyart.

 

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2014/5. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken, a színházakban, illetve néhány moziban és könyvesboltban. Ezek listája itt olvasható.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám 495 Ft
Egy éven belül megjelent számok: 395 Ft
Korábbi évfolyamok számai: 295 Ft

 

 

 

 

 

14. 10. 14. | Nyomtatás |