Már bekerítettek

Gorkij: Fényevők – Katona József Színház

Folytatódik a Gorkij-sorozat a Katona József Színházban. Az Ascher rendezte Barbárok (2008), a Zsámbéki Gábor által színpadra állított Kispolgárok (2012) és a Sufniban játszott Lószúnyog (2011) (rendezte és játszotta Lengyel Ferenc) után Gorkij értelmiségi trilógiájának újabb darabját mutatták be. A nap gyermekeit (más fordításban A nap fiai) Radnai Annamária átdolgozásában Fényevők címmel rendezte meg Ascher Tamás.

Szűcs Mónika

 

[...]

 

Bent és kint

 

A nap gyermekei (amit Gorkij 1905 elején nagyrészt a Péter-Pál erődben írt, ahova a véres vasárnapot követően zárták) a trilógia másik két darabjához, a Nyaralókhoz (1904) és a közvetlenül utána keletkezett Barbárokhoz hasonlóan az értelmiség létformáját és társadalmi felelősségét kutatja1 2, és kiérezhető belőle a közelmúlt eseményeinek hatása. Hősei tudósok, művészek, akik önnön szűk körükben mozogva nem érzékelik (vagy ha mégis, tehetetlenül figyelik) a körülöttük átalakuló világ fenyegető jeleit. A Protaszov ház gazdái és vendégei kutatnak, alkotnak, küldetésükről áradoznak, vagy épp annak hiányától szenvednek, szeretnek, vagy csak vágyják a másik szerelmét, miközben kint már terjed a kolera, és készülődik a felkelés.

Ascher Tamás rendezése nemcsak Gorkij értelmiségi figuráit kelti életre nagyon pontosan és meglehetős iróniával, hanem hasonló figyelmet szentel azoknak az alakoknak is, akik körülöttük megfordulnak, akiket a házbeliekhez ambivalens viszony, félelemmel és lenézéssel vegyes tisztelet fűz. Ehhez alapként Radnai Annamária nem csupán újrafordította a szöveget, hanem alaposan át is dolgozta azt.

A szöveggel végzett munka legszembetűnőbb része, hogy új jelenetekkel egészült ki Gorkij darabja. Rögtön ilyen a nyitó jelenet, amelyben a házikisasszonyt, Lizát kezelő orvost látjuk elmenőben (és hasonló szituációban a harmadik felvonás elején is feltűnik egy rövid jelenetben). Gorkijnál az orvos csupán egy villanásra, az utolsó felvonásban jelenik meg: félholtra verve menekül a házba az őt üldöző csőcselék elől. Radnai Annamária szövegváltozatában ebből a villanásból egy újabb, a házbeliekkel ambivalens viszonyban lévő figura kerekedik ki. Bár hagyományosan Gorkij legcsehovibb darabjának tartják A nap gyermekeit, Csehov orvos alakjaihoz képest a Fényevők orvosa jóval felszínesebb, formálisabb kapcsolatban áll a házbeliekkel. Nem része az ott össze-összegyűlő társaságnak, a háziak szemében sokkal inkább a háztulajdonos vagy a lakatos világához tartozik, akit hívnak, ha kell, de ahogy a diagnózisáról, úgy a neki fizetendő vizitdíjról is többnyire nagyvonalúan elfeledkeznek.

Ugyancsak Radnai Annamária leleménye az a két rövid, ám fontos jelenet, ami a Gorkij által írottakhoz képest helyszínt és nézőpontot vált: a Protaszov ház alagsorában („a mélyben"), Jegornál, a lakatosnál játszódik. (Gorkijnál a lakatos nem az alagsorban, hanem a hátsó épületben lakik, bár a háziak ott is egy szinttel feljebb élnek.) Itt, ezekben a jelenetekben láthatjuk megszületni és megerősödni azokat a téveszméket, azt az ideológiát, amelynek nevében az alagsoriak végül rátörik a háziakra az ajtót, a falakat. Ezeknek a téveszmékből szőtt vádaknak az egyike, hogy a fentiek, a háziak valamiféle szektások, fényevők, akik megvetik azokat, akik kenyérre éheznek. Ebből a ráfogásból (ami tulajdonképpen Pavel Protaszov lelkesült hitvallásának – „mi mindannyian a nap gyermekei vagyunk" – a groteszk kifordítása) lesz a Katona előadásának a címe.

 

[...]

 

 

Eljön az idő

 

A nép ellensége tetőpontján a vak gyűlöletet látjuk működésbe lépni. Groteszk, eltorzult arcok, bamba tekintetek (Bezerédi Zoltán, Bodnár Erika remeklései) találják meg – a háztulajdonosok, a városvezetés és a sajtó segítségével – az ellenséget a fürdőorvosban, fojtják bele a szót, és indulnak meg, hogy bekenjék falait, beverjék az ablakait. Mintha ugyanezeket az embereket látnánk a Fényevőkben is, de itt nem irányítja senki őket, a gyűlölet vak pillanatáig fokozatosan, önerejükből jutnak el.
Négy embert látunk a második rész elején az alagsor sötétjében: Jegorhoz, a lakatoshoz (Bezerédi Zoltán) látogatóba érkezett Trosin, a hajdani állomásfőnök helyettes (Ötvös András), és benézett Roman, a házmester (Lengyel Ferenc) is egy-két pohárra; mellettük a padon eszméletlenül fekszik Jegor félig agyonvert felesége (Kiss Eszter). Expresszív kép, ahogy ülnek az asztalnál, a szemből alulról kapott fényben éles árnyékok vetülnek mögöttük a falakra, barázdálják arcukat. Mindannyian jártak már, a férfiak többször is, a fentieknél, és most összegeznek.

[...]

 

Képek

 

De kik ezek a házbeliek, és miért olyan irritálóak, mitől olyan különösek és érthetetlenek, hogy az a képtelenség, hogy fényevők és pénzhamisítók, kétely nélkül magyarázatul szolgálhat az életvitelükre? Trosin az alagsorban megvetően emlegeti fel, amit a fentiek beszélgetéséből kihallgatott: „Ha hallottad volna! Hogy azt mondja: a művész meg a szépség ereje... a szépség megmelegíti a lelket... meg azt is, hogy zöld hullámok szoros ölelésében... és hogy szüzsé, meg hogy a jövő... nézzünk a fénybe..."

Ironikus módon a beszélgetés, amit Trosin töredékeiben felidéz (és mintegy értelmezésként a saját téveszméjét barkácsolja majd össze belőle), éppen akörül forgott, hogy mennyire kell közérthetőnek lennie a művészetnek, szólhat-e mindenkihez, vagy csak a keveseké. A kép, ami Jelenának, Protaszov feleségének (Ónodi Eszter) a képzeletében megszületik, szándékai szerint arra lenne példa, hogy létezhet olyan mű, amit mindenki megért: „olykor feltűnik előttem egy kép: a végtelen tengeren úszik egy hajó, haragos, zöld hullámok szoros ölelésében; a hajó orrában, a fedélzeten nagy, erős férfiak állnak... csak állnak, és derűsen néznek a messzeségbe..." S noha Vagin, a festő (Pavel barátja és Jelena szeretője – Fekete Ernő) első hallásra szájbarágósan egyértelműnek tartja, a kép ott dolgozik tovább a társaság gondolataiban, többször is emlegetik, értelmezik, kibővítik, ironizálnak fölötte. Valahogy úgy működik itt ez a hajó, mint Csehovnál a sirály vagy Ibsennél a vadkacsa motívuma: mindenki valamiképp azonosul vele, valamiféle önértelmezést alkot belőle, valahová elhelyezi magát rajta.

Jelena számára a hajón álló nagy, erős férfiak derűs tekintete a kép kulcsa. A „de hol vagyok ebben én?" szemrehányó kérdésére inkább csak vágyként él a válasz: ezekben a tekintetekben szeretné érezni, tudni magát. Ezért jár a festőhöz hónapok óta – nem a készülő portréért, hanem a férfi csak rá irányuló figyelméért. Szereti érezni azt, amiről a megszédült festő áradozik, hogy „gyönyörű, szabad életre" született, de hogy mihez kezdene ezzel a szabadsággal, nem tudja. Ónodi Eszter Jelenája nem akar elindulni, hogy kiteljesítse önmagát (akár a festő oldalán, akár egyedül), ő azt szeretné, hogy más – a világ, Pavel – lássa meg benne azt az értéket, amiről magának csak homályos érzetei vannak. A végső kérdés persze az, ami a munkája fontosságáról beszélő Pavel előtt bukik ki belőle: „És rám? Rám mi vár még ebben az életben?" Miután erre az alapkérdésre nem tudja a választ, úgy teszi magát fontossá, ahogy tudja. Ha kell, a művésznek témát adó múzsa, máskor a férje nyugalmát biztosító, a háziúrral hűvös fölénnyel tárgyaló gondos feleség, a lakatos beteg feleségéhez siető odaadó ápolónő, vagy a Pavel szerelmére ácsingózó fiatal özvegy, Melanija megértő barátnője, és még sorolhatnánk az adott pillanatban éppen megtalált szerepeit. (Jelenának vannak a legkülönfélébb jelmezei az előadásban, mintha nem is ugyanaz az ember lenne, aki az első rész tarka poszthippi klepetusában, mezítláb és saruban megjelenik mint az, akit az utolsó felvonásban lila kardigánban, csinos muszlinruhában látunk.) A tevékenykedés feledteti a szorongást, a semmivel való szembenézést. Jelena akkor él igazán, amikor süröghet, cselekedhet, megérthet, megmenthet valakit, a szobája menedék, ahol enyhet kínál a szenvedőnek – egy menekültekkel teli apró hajó az élet háborgó hullámai közt7 .

Vagin, a festő első hallásra didaktikusnak találja, finoman hárítja Jelena képét, számára a művészet nem arra való, hogy közvetítsen, felhívjon, üzenjen, vagy hogy jobbá tegye az embert. Vagin folyton skiccel, mindent képnek lát, de nem az örök szépet keresi, hanem az érdekes pillanatot ragadja meg: a markáns redőt az állatorvos szeme közt, a fütyörészve tevékenykedő házmestert, az alkony fényeit Protaszovék kertjében vagy éppen a szabad, szép életre sóvárgást egy nő provokáló tekintetében. Figyelme a művészé, aki felette áll annak, amit megörökít – mint Friedrich képének magányos szemlélődője8 . Egy konkrét képen dolgozik (talán éppen mostanság fejezte be), Jelena portréján, és ez a kép zökkenti ki fölényes távolságtartásából. De meg fogja festeni Jelena elképzelt festményét is, nem meggyőződésből persze (nemigen tud azonosulni a derűsen a távolba tekintő erős férfiak alakjával), hanem mert megérteni véli Jelena sugalmazását: „Egy ilyen kép láttán büszke lennék a festőre..." Fekete Ernő festőjének dacos dühössége, száraz megvetése minden iránt, amit a házban lát, egyre ügyetlenebbül palástolja, hogy mennyire mélyen belekerült ebbe a történetbe, amikor elszerette a barátja feleségét. Hogy aztán ez a szenvedély, amivel magáénak akarja Jelenát, hány festményt bírna ki, sosem derül ki: a nő Pavel mellett marad.

 

A nap felé

 

Pavel fenntartás nélküli lelkesedéssel azonosul Jelena képével, szerinte a távolba néző derűs tekintetek a jövőt fürkészik – és Kocsis Gergely Pavelének a tekintetében időnként tényleg látjuk felvillanni ezt a jövőbe néző, megmosolyogni való tiszta lelkesültséget. Ő ad címet is a festménynek: A nap felé – az élet forrása felé. Ezt kutatja ő is, az élet forrását, a lét mozgatórugóit, és neki is van egy képe, egy költői látomása erről: „Valaha a nap fényében életre kelt egy darab formátlan, hitvány fehérjedarab, osztódott, osztódott, és sasok, oroszlánok, emberek lettek belőle! Minden él! És eljön az idő, amikor belőlünk, emberekből, egyetlen hatalmas és erős lélegző élőlény lesz, az emberiség nevű organizmus!" A látomás Trepljov színdarabjának ironikus parafrázisa a Sirályból: ami ott végállapot („Emberek, oroszlánok, sasok ... egyszóval minden élet ... befejezte szomorú körforgását és kihunyt..."), az itt a kezdet, egy nagyszerű jövő csírája.

Ahogy Trepljovról is nehéz eldönteni, mennyire tehetséges, úgy Pavel tudósi, kutatói formátumáról sem könnyű egyértelmű kijelentést tenni. A kicsapódó fehérjék, felforró vagy megsavanyodó kotyvalékok és rakoncátlankodó kőolajmaradványok mindenesetre ébreszthetnek gyanút a vegyészi képességeit illetőn. Pavelt láthatóan teljesen lefoglalja a tevékenysége, a sok érdekes feladat, ami szinte minden mást kiszorít a látóköréből9 : olvas, kísérletezik, de nem ír, és semmi nyoma, hogy a munkája részének tartaná annak megismertetését. Éppen ezért eldönthetetlen, hogy kókler vagy nagy tudós, de mindegy is, mert se nem árt, se nem használ senkinek: megmarad önnön köreiben. Pavel az értelem, a megválaszolható kérdések világában véli megtalálni a maga számára a szabadságot (amit Vagin a festészetben, Jelena pedig pszeudo sürgölődéseiben), az értelem erejével látja legyőzhetőnek a sötét halálfélelmet, azt az egzisztenciális szorongást, amivel így vagy úgy, de mindenki küszködik.

 

[...]

 

Pácban

 

Nemcsak Pavel, de senki a házbeliek közül nem érti meg, vagy nem vesz róla tudomást, hogy a világ lassan kifordul alóluk. A ház már évek óta Nazaré (Máté Gábor), aki most megvenné Protaszovék kis birtokát és nyaralóját is, hogy valami gyárat építsen oda. (Kicsit a Cseresznyéskertre emlékeztet a szituáció, bár az elmúlás melankóliája teljességgel hiányzik belőle.) A háziak mindegyike sürgető türelmetlenséggel és nem palástolt lenézéssel beszél a háztulajdonossal, egyszerűen elképzelhetetlen számukra, hogy bármi dolguk lehetne egymással. Pedig Nazar (és a fia, Misa – Tasnádi Bence) vállalkozói ötletei, ha nem is túl kimunkáltak, de mutatnak némi racionalitást, és volna helye bennük a (feltehetően a ház árát felélő) vegyésznek is. Bármennyire is röhejesen tenyérbemászó Máté Gábor és Tasnádi Bence stílusa, az öltözködésük, Nazar rókaszerű, fürkésző tekintete, mellkasán birizgáló keze és letörölhetetlen félmosolya vagy Misa elnyújtott beszédű izgágasága, lassan mindenütt ott lesznek, és a puszta megvetésen túl előbb-utóbb valami adekvátabb választ követelnek.

Addig is, míg eljön ez az idő, Nazar legalább az ajtókat becsukatná a sok élhetetlenre, mert a városban terjedő kolera felszította a legsötétebb indulatokat, és a vak gyűlölet már az utcán tombol. Ám ezzel az óvintézkedéssel már elkéstek (ahogy nem sokkal előtte Liza vizionálta: „már bekerítettek"), mert ajtót-falakat betörve a csőcselék, Jegorral és Trosinnal az élen, akik Pavelt fojtogatták, benyomul a házba. A tombolás tetőfokán Jelena kezében eldördül egy pisztoly, a csőcselék eltakarodik, Pavel és Jegor pedig összeesik. De ez még nem az a tragédia, amit első pillantásra sejtenénk. Jelena nem lett gyilkossá, Jegort (és persze Trosint is) Roman ütötte le, és Pavel is lassan éledezni kezd. Egyelőre csak annyi történt, hogy a hajó fenekére tapadt fojtogató hínár és a fát is átfúrni képes kagylók tömege életjelet küldött magáról. De Jegor ezúttal nem megy el, az utolsó kép: ott ülnek-állnak mindannyian, alagsoriak és házbeliek megtépázva, erőt gyűjtve, közösen a pácban Protaszovék szétdúlt szalonjában.

 

Közös nyomorúság

 

Elég egy sietős séta az előadás szünetében behúzott nyakkal, a kapualjakat kerülgetve a Jégbüféig és vissza, hogy meggyőzze az esetleg kételkedő nézőt, hogy hiába hivatkozik Gorkijra a színlap: az, amit a Fényevőkben lát, itt van körülöttünk. Ez a mi világunk, nem valami távoli múlt, hiába emlegetik a kolerát, és tartják a kémiát a jövő tudományának; de még csak nem is egy sokkal közelebbi, ismerősebb, a hetvenes-nyolcvanas évek, amit az előadásban a környezet, a tárgyak mutatnak.

 

[...]

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2014/4. számában.

Az Ellenfény korábbi számai az Írók boljjában és a Katona József Színház könyvesboltjában kaphatók.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális és egy éven belül megjelent számok: 495 Ft
Korábbi évfolyamok számai: 395 Ft

 

14. 10. 14. | Nyomtatás |