Beszéljünk a színészekről!

Perényi Balázzsal beszélget Sándor L. István

Gorkij: Fényevők – Katona József Színház; Székely Csaba: Bányavakság – Csiky Gergely Színház, Kaposvár és Pécsi Nemzeti Színház; Eurpidész-Székely Csaba: Alkésztisz – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház; Opera ultima – Újvidéki Színház; Paul Foster: I. Erz

A 2014-es POSZT hivatalos programjában 13 előadás szerepelt, budapesti, vidéki, határon túli, illetve független produkciók. A POSZT az egyetlen olyan országos fesztivál, amely átfogó képet adhat a magyar nyelvű színjátszás egy-egy évadáról. De ritkán kerül sor ennek az összképnek az elemzésére, amely a színházi találkozón kirajzolódik. Most erre tesz kísérletet Perényi Balázs, a következő évi POSZT egyik válogatója és Sándor L. István, az egyik idei válogató. Beszélgetésük úgy alakult, hogy elsősorban a színészi munka változatait elemezték.

A legjobb előadások?

 

SLI: Mint a következő POSZT válogatója, március óta majd' minden este előadást nézel, tehát határozott benyomásaid vannak a mai magyar színházról. Végignézve a versenyprogramot, hogy látod, tükrözi az idei találkozó a mai magyar színjátszást?

PB: Jobb képet mutatott a POSZT, mint amilyen benyomásokat akkor szerez az ember, ha nap mint nap előadásokat néz. De egy ilyen fesztiválnak ez is a dolga, hogy a legjobb előadásokat mutassa. Nehéz volt összeállítani a versenyprogramot?

SLI: Nem, mert amit igazán fontosnak éreztünk, az bekerült a programba.

PB: Szerintem sem sokkal több jelentős előadás születik egy évben, mint amennyi a POSZT-on szerepelt. Azt hiszem, húsz alatt van ez a szám, és ezek között évente legfeljebb egy-kettő(-három) korszakos előadás készülhet (Korniss Mihály írja, hogy szerinte másfél igazán fontos előadás születik egy évadban). Azt viszont nem tudom, hogy ez a szám állandó-e, vagy függ-e a támogatási rendszertől, az alkotók aktuális állapotától, a kortól, amelyben élünk, s amely kínálja magát (vagy sem) arra, hogy a színházban mutassa fel önön természetét. Vagy a jó előadások száma minden korban, mindenféle körülmények között viszonylag állandó, és körülbelül ugyanannyi top-előadás készül egy-egy évadban?

SLI: Nem hiszem, hogy erre egyértelműen lehet válaszolni. Inkább azt tartom fontosnak, hogy a POSZT valamiféle teret, szakmai életet teremtsen az igazán fontos előadások számára. Nyilván ízléstől, értékpreferenciáktól függ, hogy mit érzünk fontosnak, de ha kizárólag csak szakmai szempontokat tartunk szem előtt, akkor nem sok vita lehet abban, hogy egy-egy évadban melyek a meghatározó művészi teljesítmények.

PB: De azért biztos voltak vitád válogatótársaddal, Császár Angelával.

SLI: Nem igazán, mert az első pillanattól a közös szempontokat kerestük. Hisz elfogadtuk, hogy nem egyedül, hanem ketten válogatunk, ezért párbeszédre kell törekednünk. Azaz meg kell értenünk egymás értékválasztásait, s nem megkérdőjelezni a másik ízlését. Nem akartunk harcolni egymással, legyőzni a másikat, eszünkbe sem jutott a másik akarata ellenére keresztülvinni a választásainkat. Nyoma sem volt köztünk annak a vehemens számonkérésnek, amit azonnal tapasztaltunk, amikor kihirdettük a versenyprogramot. Minden oldalról dühödt hiánylistákkal szembesültünk. Azzal a türelmetlenséggel, a másik értékeivel szembeni bizalmatlansággal, ami szerintem nemcsak a szakmai és közéletet, hanem a mindennapjainkat is megmérgezi.

PB: Jó volt látni a versenyprogramot, mert sokszínűnek és izgalmasnak mutatta a mai magyar színházat. Invenciózusnak és experimentálisnak: kockáztatónak és kérdezőnek. Számos olyan előadás szerepelt a POSZT-on, amelyre mintha ráfújták volna a csillámport az angyalok. Láthatóan valamiféle szerencsés együttállás eredményeként készültek. Az igazán jelentős előadások – erről szinte minden jelentős színházi ember beszél – valami különös véletlenből, szerencsés összetalálkozásból jönnek létre. Az nem elég, hogy a sok-sok tehetséges és elkötelezett ember összeadja a maga tudását, hanem a tehetségen, odaadáson, a jó helyzeten és aktuálisan kiváló alkotói állapotokon túl valami megmagyarázhatatlan többletre is szükség van.

SLI: A Stúdió „K" legendás Woyzeckének próbafolyamatáról készült egy könyv: egy pszichológus végigkövette az előadás születését, és végül úgy összegezte, hogy a létrejött előadás a próbafolyamat alapján nem magyarázható meg.

PB: Ez nagyon fontos. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a Woyzeck, ami vitathatatlanul korszakos előadássá vált, a bemutatón szinte megbukott. Akkor még nem lehetett látni, hogy mi lesz belőle. Ehhez kellett az a színházi alkotóközösség, amely tovább dolgozott az előadáson, és kellett az a befogadó közeg is, amely megteremtette a Woyzeck hírét, majd legendáját.

 

A színészetről való gondolkodás

 

PB: Manapság viszont – úgy tűnk – nincs igazi lehetőség efféle műhelymunkára. Arra, hogy az előadások készítése közben kovácsolódjon ki egy eredeti, egységes vagy egységesen sokszínű, többféleképpen is fogalmazó színházi nyelv, amelyre előadások épülhetnek, amelyre egy társulat alapozhatja működését. Ennek ellenére az idei POSZT számos versenyelőadásában megjelent az autonóm színházi gondolkodás, s benne a színészetről kialakult újfajta szemlélet (és gyakorlat). Ez szerintem fontos és új jelenség. Úgy tűnik, hogy manapság a színészetről, a színészi munkáról is másképp gondolkodnak a rendezők, mint korábban.

SLI: És ennek határozott következményei vannak a színészi játékban is.

PB: Pedig a legnehezebben a színész munka formálható át. Mert az, hogy egy alkotó miképp kezeli a szöveget, hogyan mesél történtet, milyen tereket teremt, az egyszeri döntés eredménye. Ezt valójában csak az adott közeggel kell elfogadtatnia, ezzel nem nehéz azonosulnia az adott színházi alkotóközösségnek. Viszont ahhoz, hogy a színészi fogalmazásmód is megváltozzon, komoly, időigényes, nehéz, kétes kimenetelű melóra van szükség. Ezt nagyon nehéz átvinni, ehhez elszánt, hiteles rendező egyéniségre van szükség. A mostani POSZT-on számos olyan rendezést láttunk, ahol a társulat – elfogadva a rendezői szándékot – mert megújulni, mert másképp fogalmazni, mint korábban. Olyan színészek is képesek voltak erre, akik ismertek és elismertek, tehát akár bele is kényelmesedhetnének a rutinjukba.

SLI: Tudsz mondani konkrét példákat?

PB: Az Énekes madárban játszó Szabó Mártától és Széles Zitától az Opera ultimát meghatározó Balázs Áronon és Elor Eminán át a Woyzeck főszerepeit alakító Görög Lászlóig és Simkó Katalinig számos példát említhetek. Vagy mondhatom A tanítónőben a teljes miskolci társulatot. Kolozsváron is mindenféle színészi feladatot meg tudnak oldani. Az Opera ultimát játszó újvidéki társulat is elképesztően jól oldja meg az előadás két részének egészen különböző színészi feladatait. A marosvásárhelyi Alkésztisz második része is teljesen másféle játékmódot kíván, mint az első...

 

Lélektani realizmus?

 

SLI: Tehát sok mindenről lenne érdemes beszélgetnünk. Már csak azért is, mert a színészi munkának egészen eltérő variációi jelentek meg a POSZT-on.

PB: Ez így van. De nem tudjuk folytatni a beszélgetést, ha legalább mi ketten nem próbálunk meg közös fogalmakat kialakítani és használni.

SLI: Ebben igazad van. Én is azt tapasztalom, hogy a hiányoznak azok a közös fogalmak, amelyek alapján érvényesen lehetne beszélni a mai magyar színházról – s benne különösen a színészi játékról. Gondolj csak a POSZT szakmai beszélgetéseire, amelyeken szinte alig esett szó a színészi munkáról, és ha igen, akkor a zavar volt érezhető, hogy mit is lehet róla mondani. A magyar színházi hagyományban legfeljebb a lélektani realista játékmódra vannak használható fogalmak.

PB: Mert az utóbbi 40-50 évben ez volt a meghatározó. Pedig erre is érdemes lenne rákérdezni. Pontosan mit is jelent a lélektani realista játékmód? Maga a szerep értelmezése lélektani realista? Azaz azt gondoljuk, hogy a lélektan tudásával meg lehet érteni egy figurát, illetve hogy ezzel a tudással felvértezve újra lehet őt teremteni? Ha így is van, melyik az a pszichológiai iskola, lélektani irányzat, amelyik leírja, magyarázza, értelmezi az emberi viselkedést? Egyáltalán hiszünk a magyarázhatóságban? A lélektani realista ábrázolás feltételezi azt, hogy az ember belső folyamatai leírhatóak, és ezekkel magyarázni lehet a cselekvését. Kérdés azonban, hogy ez esetben mi is a színész dolga. A cselekvések mögött felfedezni a lélektani momentumokat? És ezután mit tesz velük: csak tud róluk, vagy átéli őket? Ez a szemlélet kongruensnek, így megérthetőnek fogja fel a személyiséget, így a figurát is. Úgy gondolkodik róla, hogy ami addig történt vele, az alapján megmagyarázható a jelleme és a döntései. Ez inkább egy visszatekintő, a múltból a jelent értelmező gondolkodásmód. Pedig a modern lélektanban jelentős fordulat, hogy inkább azt vizsgálja, hogy mi az adott cselekvéssel egy ember célja, mert inkább ez motiválja tetteit.
Egy másik fontos lélektani iskola (a szociálpszichológiai meg pláne) viszont azt mondja, hogy nem vagyunk „jellemek". Különböző helyzetekben önellentmondóan, nem a vélt karakterünknek megfelelően cselekszünk. Ha így fogjuk föl az embert, akkor a színész által megalkotott figura sem lehet egységes, következetes és megérthető. Akkor nem lehet íve, következetessége az alakításnak. Legtöbbször az értelmezés következetességét, logikáját kérik számon egy alakításon. Hogy olvasni tudjam a színészi jeleket, s ezek alapján érteni véljem, hogy mit miért tesz a szereplő. Tényleg úgy gondolkodunk az emberről, hogy teljes egészében átlátni s érteni lehet a viselkedését?

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2014/4. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken, a színházakban, illetve néhány moziban és könyvesboltban. Ezek listája itt olvasható.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám 495 Ft
Egy éven belül megjelent számok: 395 Ft
Korábbi évfolyamok számai: 295 Ft

 

14. 10. 14. | Nyomtatás |