Rókavadászat

FC Bergman–Liesa Van der Aa–Josse De Pauw - Solistenensemble Kaleidoskop: Van den Vos (Antwerpen, Belgium)

A flamand FC Bergman 2009-ben robbant be az európai színházi köztudatba, s a fiatal kollektíva azóta évente jelentkezik egy-egy új formabontó előadással. Az indulásukkor csupán 22-26 éves alkotóknak legfrissebb, Van den Vos című produkciójukban sikerült a korábban széles körben ismertté vált „vad" stílusuk megőrzése mellett rátalálniuk egy letisztult formára és érett koncepcióra. A 2013 decemberében az antwerpeni Bourlában debütált előadás 2014 májusában a Wiener Festwochenen vendégszerepelt.

Nánay Fanni


Az FC Bergmant hat fiatal művész (Stef Aerts, Joé Agemans, Bart Hollanders, Matteo Simoni, Thomas Verstraeten, Marie Vinck) alapította Antwerpenben, előadásaik teljes mértékben társulati alkotások, ugyanakkor rendszeresen kérnek fel neves vendégművészeket a közreműködésre, illetve gyakran használnak nagy létszámú statisztériát. A csapat erőssége, s talán „gyors" sikerének egyik titka, hogy különböző területekről érkezett alkotók találtak egymásra egy szerencsés pillanatban. Marie Vinck, Stef Aerts, Bart Hollanders és Matteo Simoni 2009-ban színészként végezett az antwerpeni színművészeti akadémián, Thomas Verstraeten a film- és videoművészet területéről érkezett a kollektívába, végül pedig Joé Agemans technikai szakértő a monumentális díszletekért, a lehetetlennel kacérkodó gépezetekért és a különleges helyszínekre történő adaptációkért felel.

Az FC Bergman előadásaira jellemző egyfajta rendkívül magas szintű professzionalitás, amely mindenekelőtt annak köszönhető, hogy alkotásaikon több éven keresztül, koncentráltan dolgoznak. A perfekcionizmus érvényes mind a színpadi nyelvezet kidolgozására, a technikai megvalósításra, a színészi (illetve tágabb értelemben: előadói) teljesítményre, mind a tartalmi mélységre és koherenciára való törekvésre. A társulat egymást követő előadásain végigkövethető a szellemi (sőt, filozófiai) fejlődés, s az alkotók jól ismert történetekre, kulturális ikonokra támaszkodva bizonyos értelemben új mitológiákat alkotnak.

Mindennek bizonyos értelemben ellentmondhat, hogy színpadi nyelvezetük (főleg első előadásaikban) némiképp anarchisztikus és kaotikus, amelynek oka abban keresendő, hogy a lineáris történetvezetés helyett a vizualitásra, a „nagy" képekre, az intuícióra helyezik a hangsúlyt. Ahogy egy belga kritikus írta róluk: előadásaikban vegyítik a „nagyszabású képeket és a kis, emberi költészetet"1 . Az alkotók minden szempontból mernek „nagyban gondolkodni" (zárójelben tegyük hozzá, hogy az ehhez szükséges anyagi feltételeket a flamand kulturális politikának a fiatal, feltörekvő művészeteket segítő támogatási rendszere elérhetővé is teszi!), mind a témaválasztás, mind a megvalósítás terén vonzza őket a monumentalitás. Előadásaikhoz gyakran választanak nem-színházi helyszíneket, ahol egyrészt nem szorítja őket korlátok közé a dobozszínpad, másrészt pedig sokkal valóságosabbak, mint egy színházi kulissza – bár az alkotók a „talált helyszínekre" is minden esetben építenek (nem is kis) díszletet.
Az FC Bergman első – immár nem színművészei akadémisták csoportjaként, hanem társulatként jegyzett – előadása Harold Pinter Hazatérés c. drámájának adaptációja volt 2009-ben. Az előadás helyszínéül egy bontásra ítélt épületet választottak, s az ott talált szemét és építési törmelék halmain bukdácsolva és küszködve az eredeti mű egészen brutális értelmezését mutatták be.

Ezt követte 2010-ben az antwerpeni tőzsde üresen álló neogótikus épületében megvalósított Végigsétálni a Champs-Élysées-n egy teknőssel, hogy jobban megfigyelhessük a világot, mégis nehéz teázni egy jégtáblán, amikor mindenki részeg c. előadásuk. A helyszín egyrészt meghatározta az előadás barokkosan gazdag vizuális világát, másrészt az épület elhanyagoltsága felerősítette a játékmód amúgy is erőteljes fizikalitását (ennek egy jellegzetes példáját nyújtotta a húsz statiszta mechanikusan lendületes koreográfiája a padlót kupacokban borító parkettadarabokon).

A társulat 2011-es alkotása, a 300 el x 50 el x 30 el (ahol az 'el' egy régi holland mértékegység, kb. könyök) színpadra készült előadás, ám a kollektíva rendhagyó módon közelített a hagyományos színházi térhez is, s ott felépítettek egy teljes falut, valamint az azt övező fenyőerdőt. Az előadás során egy kamera kémlelt be minden ház ablakán, s megmutatta, ahogy az ott lakó emberek (akiket több tucat statiszta alakított) hogyan rettegnek a közelgő árvíztől.

Végül a Terminator Trilogy a társulat 2012-ben megvalósított nagyszabású helyszínspecifikus előadása, amelyben a tíz színész mellett mintegy negyven önkéntes szereplő vett részt. A helyszín ez esetben egy hatalmas, a horizont felé nyitott tér (csak két példát említve: Antwerpenben a kereskedelmi kikötő „betonsivataga", a hollandiai Terschelling szigetén pedig a tengerpart kilométereken keresztül húzódó homokpadja szolgáltatta a hátteret az előadáshoz), ahol az alkotók felépítettek egy sematikus várost: irodai asztalokkal, iskolapadokkal, konyha- és fürdőszobabelsőkkel, vendéglőkkel és bárokkal, amelyet több tucat statiszta töltött meg élettel. Az előadás egy adott pontján azonban a város (egy gigászi gépezet segítségével) lassan eltávolodott a nézőktől a horizont felé, egyedül hagyva az önmagát kereső főszereplőt a hatalmas üres térben.

Az előadásokat jellemző valószerűség nem csupán a színházépületen kívüli terek választásában és használatában ragadható meg, hanem abban is, hogy az alkotók bizonyos szinten mernek kegyetlenek lenni. Ez utóbbinak eklatáns példája, amikor a Champs-Élysées-ben a férfi főszereplő egy daruszerű szerkezetre felakasztva, s azáltal mozgatva-reptetve kergeti szerelmét, akit – hiszen mozdulatainak nem mindig ura – gyakran megrúg, megüt, földre taszít, vagy amikor a Terminator Trilogy záróképében a főszereplőt egy autó mögé kötve húzzák végig a színen.

A 2013-as Van den Vos c. előadásban mindezen elemek változatlanul jelen vannak: a monumentalitás, a különleges helyszínválasztás, a kegyetlenség, a linearitásnak fittyet hányó történetmesélés, a vizualitás és költőiség, ugyanakkor a rendkívül fontos szerepet játszó zenei rétegnek köszönhetően a produkció szigorúbban strukturálttá vált, a kiindulópontként választott eposz pedig lehetővé tette a felvetett kérdések alaposabb körüljárását.

A Bécsben is flamand címmel, ám német nyelven játszott Van den Vos egy XIII. századi középnémetalföldi állateposz, a Van den Vos Reynaerde (Reynart, a Róka) szabadon értelmezett feldolgozása. Az eredeti állateposz központi figurája Reynaerde, a Róka, aki kegyetlen tetteivel és gyilkosságaival rettegésben tartja az egész állattársadalmat, ám a gátlástalansága ellenére sokak szimpátiáját kiváltó figura újra és újra elkerüli Nobel király szigorú ítéletét. Az FC Bergman előadásának központi kérdése így hangzik: mi teszi az erkölcstelenséget vonzóvá?, s ez az időtlen kérdés aktualizálja a középkori eposzt.

A Wiener Festwochen közönsége a bécsi Odeon nagytermében láthatta az előadást. Az 1880-as években emelt épület jelenleg színházként működik ugyan, ám eredetileg mezőgazdasági termékek tőzsdéjeként funkcionált. A hatalmas termet nem alakították át a „hagyományos" színházi kívánalmaknak megfelelően, hanem körben meghagyták a klasszicista ornamentikájú oszlopsort, amely ez esetben különleges hátteret szolgáltatott a produkciónak, ugyanakkor a rögzített nézőteret és színpadot nélkülöző összefüggő tér lehetővé tette az előadás speciális térbeli igényeinek megvalósítását.

A középkori állateposzra támaszkodó előadás megvalósításához a társulat az antwerpeni bemutató, majd a bécsi vendégjáték esetében is olyan teret keresett, amely reprezentánsan „az emberi intellektus, az emberi kultúra produktuma", ahová azonban – a színpadtechnikának köszönhetően – „betüremkedik" a természet. A hatalmas termet félbevágó plexifal mögött sűrű erdő rejtőzik, ide lépnek be a Róka üldözői, ám amikor már túl messzire merészkednek, újabb terület tárul fel előttük (amelyet azonban már előre rögzített filmről látunk): a tenger, vagyis a megzabolázhatatlan természeti erő, amely folyamatosan ostromolja a kultúra kreálmányát.

A természet és civilizáció harcában a Róka legnagyobb ellensége és üldözője Isengrim, a Farkas, akit az FC Bergman előadásában a flamand nyelvterületen igen ismert színész, Dirk Roofthooft alakít. Az előadás nyitányában a Farkas heves filozófiai vitát folytat Gentellel, a Királynővel, s e szerepben szintén egy flamand színházi hírességet, a Needcompanyból ismert Viviane De Muynck-ot láthatjuk. Párbeszédük egy autó hátsó ülésén zajlik, kettejük közé beszorítva ül Nobel, a Király, akit az FC Bergman egyik tagja, a Terminator Trilogy főszerepében szinte emberfeletti teljesítményt nyújtó Stef Aerts alakít. Egyértelmű, hogy a hatalmat valójában nem a vitát bambán elnyíló szájjal hallgató vézna Király, hanem a nála több évtizeddel idősebb, tökéletes méltóságot sugárzó Királynő gyakorolja.

Az előadásban nem hangzik el sok szöveg, az viszont többnyire rendkívül sűrített, filozofikus mélységű dialógus vagy kétségekkel teli, önmarcangoló monológ formáját ölti. Az első jelenet vitájában a Farkas és a Királynő a természet törvénye és a társadalmi normák közötti konfliktus egyáltalán nem újkeletű kérdését feszegetik, az erkölcsről és erkölcstelenségről, az erkölcs mibenlétéről, illetve az erkölcstelenség vonzó voltáról cserélnek eszmét. Isengrim e vita során arra a következtetésre jut, hogy a társadalom nem létezhet szilárd vonatkoztatási pontok nélkül, ám később, az előadás végére éppen e vonatkoztatási pontokat látszik elveszíteni.

Az autóban zajló beszélgetés alatt csupán a jármű belső világításának fényében látjuk a szereplőket, akiket ugyanakkor élőben vesz egy kamera, amelynek hatalmasra nagyított képét a teret lezáró fal felületére vetítik ki. E gyenge fényben a színpadon várakozó többi szereplő csupán sziluettként, árnyként jelenik meg, mégis érezhető az embersokaság, ha úgy tetszik, a királyi udvar jelenléte. A tágas játékteret az első párbeszéd után felkapcsolódó világításban pillantjuk meg teljes egészében. A színpad közepén egy vízzel teli medence látható, amelyet öltönyös, idősödő férfiak vesznek körül. Jobb oldalt hátul a Solistenensemble Kaleidoskop kamarazenekara foglal helyet (akiknek az előadás egészén végigvonuló zenei kísérete a produkció szerves részét alkotja), bal hátul pedig, ahonnan az első jelenetet követően kitolat az autó, mindvégig egy azonosíthatatlan egyenruhába (amely ugyanúgy lehet katonai díszegyenruha, mint szállodai uniformis) öltözött egyén ül, szenvtelen arccal. A tér hátulját lezáró falfelületen nem csupán a kezdőjelenetben, hanem az egész előadás alatt élőben vett film látható. Az operatőr (Thomas Verstraeten) mindvégig színen van, nagyon is észrevehetően követi a szereplőket (főleg Isengrimet), jelenlétét mégis egy idő után természetesnek vesszük.

Amint Isengrim kiszáll az autóból, egy (rém)álomszerű valóságban találja magát, ahol minden egyes jelenetnek ő a főszereplője, ám e jelenetek látszólag nem kapcsolódnak egymáshoz, résztvevői pedig időnként váratlan reakciókra, cselekedetekre ragadtatják magukat. Az előadás hangulatában ugyanakkor erős filmszerűség is megfigyelhető, egyfelől egyértelműnek tűnnek a 'film noir'-ra való utalások (hosszú esőkabátok, néma öltönyös szereplők, felparázsló cigarettavégek), másfelől pedig (akárcsak az FC Bergman korábbi alkotásaiban) tetten érhető David Lynch filmjeinek hatása. A fragmentált struktúra a pszichothriller irányába viszi el Isengrim és Reynaerde történetét, amelyet átsző a szürrealitás és misztikum, s amelynek nem kell feltétlenül minden elemét megérteni, inkább a teljes képet kell felfogni. Ez némiképp kettősséget kölcsönöz az előadásnak, amely ily módon egyfelől tartalmaz komolyan átgondolt, ám sajátos humort sem nélkülöző (megértendő) párbeszédeket, másfelől viszont ugyanúgy részét képezik a sokkal inkább intuitív, „megélendő", magával ragadó vizuális és érzéki jelenetek.

Az FC Bergman produkcióinak középpontjában rendszerint a „viaskodó ember" áll: a környezetével, embertársaival, törvényekkel, erkölccsel, saját magával viaskodó ember. Éppen ezért nem meglepő, hogy Reynaerde, a Róka figurája nem szolgáltatott megfelelő alapanyagot az alkotóknak, hiszen tettei egyértelműek, tisztán a kegyetlenkedésre és a gyilkolásra irányulnak, mélyen erkölcstelenek. Márpedig a FC Bergman nem akar moralizálni, hanem éppen hogy relativizálni akarja a moralitást, s ehhez sokkal izgalmasabb figurának bizonyult Isengrim, aki egy másik németalföldi eposz szerint korábban még a Róka szövetségese volt. A társulat e momentum köré építette fel a Farkas karakterét, aki folyamatos lelki vívódásban él korábbi élete, a tudat alatt e korábbi életre való vágyódása és a Róka jelenlegi megszállott üldözése között. Mindez magyarázatot ad az előadás önironikusan komor hangulatára is, hiszen Isengrim nem csupán (vagy nem elsősorban vagy egyáltalán nem) egy külső ellenséggel, hanem sokkal inkább a saját személyiségének sötét oldalával küzd.

Isengrim tehát folyamatos kísértésnek – egyfelől a kegyetlenség, másfelől az erotika – kísértésének van kitéve. Az erotika egy fiatal lány alakjában jelenik meg a férfi számára, akinek vörös haja arra utal, hogy esetleg ő a Róka felesége (akit az eposz is megemlít, mint Reynaerde cinkostársát), a kegyetlenség pedig a Róka üldözésére küldött alattvalók meggyilkolásában ölt testet.
Róka három gyilkosságának színpadi megjelenítése tulajdonképpen ismétli önmagát, repetitivitást, ciklikusságot kölcsönöz az eseményeknek: a Róka elfogására küldött személy belép a plexifal mögé, elkezdi keresni a Rókát a rengetegben, majd az élőben látott jelenetet egy előzetesen rögzített film kockái váltják fel, amelyek egy sziklás tengerpartra visznek bennünket. Az üldöző itt látszólag szem elől veszíti a Rókát, amely azonban hirtelen lesből támad, és megöli üldözőjét. Ezt követően a mindvégig a szín bal hátsó sarkában várakozó egyenruhás szereplő karjaiban kihozza a rengetegből a vérrel borított holttestet, és a színpadra helyezi. Később, amikor a holttestet az öltönyösök eltávolítják a színről, slaggal lemossa a vért a színpadról. Az egymást követő gyilkosságokat egyre kegyetlenebbnek látjuk, valójában a filmfelvételek egyre többet mutatnak meg a tettből: az első esetben „csupán" az arcra mért első ökölcsapást látjuk, és halljuk annak tompa puffanását, a második esetben az alkotók végignézetik velünk, ahogy a Róka véresre veri üldözője képét, a harmadik esetben pedig Reynaerde elcsábítja a Farkas feleségét, s erotikától és kegyetlenségtől fülledt légyottjuk végén véresre marcangolja a nő arcát, majd megöli őt. (Valószínűleg a nő már előzőleg is viszonyt folytatott a Rókával, hiszen egyrészt Isengrim már az első párbeszédben megemlíti Gentelnek, hogy „A Róka megerőszakolta és megcsonkította a feleségemet", másrészt pedig a nő mindvégig maszkot visel, mintha egy korábbi, kevésbé kegyetlen végkifejletű együttlétük nyomait takargatná).

A társulat nem egyszer operaként említi az előadást, bár hozzáteszik, hogy az „nem egy «kifejlett» opera, hanem egy zenei Gesamtkunstwerk". Ennek megfelelően az alkotók felsorolásában az FC Bergman mellett szerepel Liesa Van der Aa zeneszerző, Josse De Pauw librettószerző, valamint a berlini Solistenensemble Kaleidoskop. Ez utóbbi formációban az alkotók ideális partnerre találtak, hiszen a zenekar elsődleges célja az új formájú koncertelőadásokkal való kísérletezés. Liesa Van der Aa kompozíciója ugyanakkor valójában nem hangversenyzene, hanem sokkal inkább (jó értelemben vett) kísérőzene, amely rendkívül expresszíven segíti a történet kibontakozását. A zárójelenetben azonban az alkotók visszatértek a kiinduló gondolathoz, vagyis az operához, és a Róka egy valódi áriával búcsúzik (éppen ezért Reynaerde figuráját nem színész, hanem Gregory Frateur, a népszerű belga jazz-formáció, a Dez Mona frontembere és énekese játssza). Reynaerde-t az előadás során valójában csak akkor látjuk felbukkanni az erdő fái között, amikor üldözői a nyomába erednek, továbbá a filmvásznon végignézhetjük három véres tettét, az előadás végén viszont a szereplő előmerészkedik az erdőből, és elvegyül a zenekar tagjai között. Ezt követően a mind az eredeti állateposzban, mind az FC Bergman adaptációjában rendkívül manipulatív karakter előad egy szívhez szóló áriát, amelyben kéri, hogy öljék meg – ezzel manipulálva a hajdani szövetséges, most esküdt ellenség Farkast, egész addig, míg az végül le nem lövi őt, vagyis maga is gyilkossá nem válik (ismét). A gyilkosság után Isengrim belép a plexifal mögé, ám ott már nem találja az erdőt, csupán tágas, üres tér húzódik a terem hátsó faláig. A főszereplő tehát elveszíti a kezdettől fogva kétségbeesetten keresett viszonyítási pontot – hasonlóképpen ahhoz, mint amikor a Terminator Trilogy hőse mögül „kihúzzák" a várost.

Az FC Bergman a Van den Vos-ban, akárcsak korábbi előadásaiban, előszeretettel hágja át az ismert határokat, ugyanakkor új szabályokat alkot. Nem véletlen, hogy a Terminator Trilogy-hoz írt ismertetőt a következő Bruno Schulz-idézettel zárják az alkotók: „Elhatároztuk, hogy önellátásra rendezkedünk be, új életelveket fektetünk le, új korszakot nyitunk, és újrateremtjük a világot, igaz, hogy csak szűkebb körben, a saját szintünkön, de a mi ízlésünk és belátásunk szerint."2

Lábjegyzetek:

Wouter Hillaert: It is the body that constitutes the motor. Ons Erfdeel, 2010/4.
2 Ford.: Reiman Judit. Bruno Schulz: Fahajas boltok. Jelenkor, 1998.

Van den Vos
FC Bergman

Alkotók: FC Bergman
Szöveg: Josse De Pauw
Zene: Liesa Van der Aa, Michael Rauter, Daniella Strasfogel - Solistenensemble Kaleidoskop
Előadók: Stef Aerts, Joé Agemans, Frederick Bruyninckx, Viviane De Muynck, Gregory Frateur, Bart Hollanders, Dirk Roofthooft, Bent Simmons, Vicky van Bellingen, Cedric Van Den Abbeele, Janelle Vanes, Wim Verachtert, Thomas Verstraeten, Marie Vinck, June Voeten.
Zenei közreműködés: Solistenensemble Kaleidoskop
Jelmez: An D'Huys
Fény: FC Bergman és Ken Hioco

Helyszín: Das Odeon, Bécs (Wiener Festwochen)

14. 10. 14. | Nyomtatás |