Nemzetitől Nemzetiig – korokon át

A Magyar Elektra színpadi élete 1931-től 1998-ig

Bornemisza Péter műve 1558-ban jelent meg Tragoedia magyar nyelven az Sophocles Electrájából címen. A darab színpadi élete Móricz Zsigmond 1929-ben készített átdolgozásával kezdődött, a Magyar Elektra címet is ő adta a műnek. Cikkünk a Magyar Elektra különféle bemutatóit veszi sorra az 1931-es ősbemutatótól kezdve.

Sándor L. István

Sokáig csak Móricz változata került színpadra, majd a színpadra állítók fokozatosan visszatértek Bornemisza darabjához. A darab színpadi élete a különféle színházi korszakokat, illetve a hozzájuk kapcsolódó ízlést, szemléletet, művészi és társadalmi gondolkodást is jellemzi.

 

Színjátszó stílusok viaskodása?

 

Móricznak „szívbéli ügye volt a Magyar Elektra" – írja Kosztolányi. – „Sokáig gedélte, míg színre nem alkalmazta. Előbb végigjárta vele az országot. Fölolvasta nekünk, aztán fölolvasta mindenkinek. Boldog volt, ha talált rá hallgatót. Az ő érdeme, hogy előadták." .

Móricz átiratát a Hevesi Sándor igazgatta Nemzeti Színház . mutatta be 1931-ben .. Az előadás azt a szellemiséget tükrözi, ami Móricz átdolgozását is meghatározza, azaz mintha „a régi pogány történet" a darab írásának idején „azaz 1558-ban esnék." „A darabot díszmagyarban játszották, s ma sem lehet másképp játszani, mert ezekből a szavakból ragyog és ropog a magyar" – írja Móricz a Nyugatban megjelent tanulmányában.

Az egyik korabeli kritikus, Bibó Lajos így összegzi a Nemzeti előadásán látottakat: „A függöny legördül, és nem látjuk többé a díszmagyar ruhába öltözött görög királyfit, a pruszlikos királylányt, a pártás argosi hajadonokat, a cserepes muskátlis virágot, a szögre akasztott hermelin palástot és koronát. A királyi menyecske nem pattog többé pergő nyelvvel és csípőre tett kézzel, Aegistos, az elcsapott diákba oltott lókötő-király nem veri a mellét, hogy még az édesanyját is feláldozná olyan uraságért, amibe belecseppent. Elektra nem vet több keresztet, nem viszonozzák tovább az aggyonistent fogadjistennel a görög tragédia magyar hősei."

Van, akit mindez elbűvöl (mint Bibó Lajost ), van, aki ezt elfogadhatónak tartja, mint Kárpáti Aurél : a darab „hősei ugyan Argoszt emlegetik, de egy XVI. századbeli várkastély légkörében élnek... Rajtuk nem cifra dísz vagy anakronisztikus maskara hát a tollas kalpag, a sinyóros dolmány, a sarkantyús csizma, de rájuk szabott, mindennapi köntös, aminthogy ízes, fűszeres, zamatos magyar beszédük is szívből szakadt, természetes". Ugyanakkor olyan is van, aki mindennek a paradox jellegét hangsúlyozza, mint Pünkösti Andor : „Ennek a drámának az értéke tulajdonképpen az anakronizmus, ami egyúttal hibája is, hogy kétszeres stilizálásra ad módot, de kétszeres stilizálást is követel. A görögséget áthangolja a XVI. századi barokk szellemébe, de ezt a görög-barokk elképzelést a XX. század formanyelvén fejezi ki." .
De van olyan is, akit mindez inkább bosszant: „Clytenmestrából és Aegostosból népszínmű alakot csinálnak. A királyné és szeretője úgy beszélnek és viselkednek, mintha magyar parasztok volnának. A klasszikus vérengzés is aközben folyik le, míg az udvar Agememnón király meggyilkolásának tízéves évfordulóján „csürdöngölöt" táncol. Ha már most a pár részlethez hozzászámítjuk az olyanféle anachronizmusokat, hogy Krisztus születése előtt és a trójai háború után tíz esztendővel keresztet vet a szereplő személyzet (két kálomista író átdolgozásában); aztán előbb Shakespeare emeletes színpadján, majd a mai forgószínpadon játsszák a darabot , akkor az ember elgondolkozik minden öröme mellett az igazság felett, hogy többféle stilust használni egyszerre stiltelenség" – írja Porzsolt Kálmán.

 

Az író színháza

 

Összességében tehát megosztotta, sőt zavarba hozta a korabeli kritikát a Magyar Elektra. Schöpflin Aladár épp ezt kifogásolta, hogy a kritikusok „nem tudtak vele mit kezdeni". Azaz a zavarukról adtak számot, s nem kezelték ügyként az előadást. „Nem tudták átérezni – kevés kivételt leszámítva – ennek a nagyszabású kísérletnek az értékét és értelmét. Nem gondoltak arra, hogy ezt az előadást nem lehet szokásos mértékkel mérni, hogy a kritikának adott esetben mértéket kell változtatni, mert itt nem egy színdarabról van szó, hanem a magyar múlt egy érdekes darabkájának rekonstruált fölelevenítéséről." De Schöpflin szerint nemcsak a kritika, hanem a hivatalosság is teljesen érzéketlen maradt az ügy iránt. „Azok közül, akik állandóan mint a nemzeti szellem és hagyomány őrei és letéteményesei szoktak hivatalból és hivatalon kívül szerepelni, senki nem mutatott a Magyar Elektra előadása iránt annyi érdeklődést, hogy egy estéjüket rászánják az előadás megtekintésére."

A Magyar Elektra 1931-es ősbemutatójáról szóló cikkeket olvasva megnyugodhatunk: a színházi kritika (és nyilván a színházi élet) pont ugyanolyan volt 83 évvel ezelőtt, mint manapság. Mindenki mondta a magáét, nincsenek közös szempontok, azonosítható fogalmak, amelyek alapján világossá válhatnának a gondolatok, egyértelművé a szándékok. Így eleve elbeszélnek egymás mellett a cikkek, amelyeket általában az írásmód, a stílus ural. Ennek eredményeként egy kívülálló, az előadást épp nem ismerő olvasó (esetleg egy 21. századi érdeklődő) számára maga az előadás, amelyről az írások szólnak, nagyobb részt homályban marad. Elszórt utalásokból tudunk valamit megismerni belőle.

Ugyanígy titokban marad a cikkíró ízlése, pozíciója, gondolkodásmódja is, amely alapján a bemutató mellé áll vagy épp elutasítja azt. Ugyanakkor ebben – ez is kitapintható – inkább a hovatartozás s nem az esztétikai gondolkodás, ízlés a meghatározó. Például a Nyugattal valamiféle kapcsolatban lévő szerzők egyértelműen a darab mellé állnak, még ha más műveikből kiolvasható ízlésük alapján ez nem feltétlenül volna indokolt. („Olykor, amennyire bírálói tisztem és méltóságom megengedte, sikongattam a gyönyörűségtől" – írja például Kosztolányi – miközben az ő írásából aztán végképp semmit nem lehet kihámozni az előadásról, de az sem igazán derül ki, hogy mire is ez a nagy öröm, mi tetszett neki a produkcióban.)

Annyi azonban egyöntetűen kiviláglik a korabeli kritikákból, hogy 1931-ben a színház még egyértelműen az íróé volt, s nem a rendezőé. Móricz munkáját ugyanis minden írás elemzi és értékeli, de a rendező (Horváth Árpád) nevét a többség meg sem említi, munkájával egyáltalán nem foglalkoznak, csupán egy-két cikkben van róla néhány jellemző megjegyzés. Az sem sokat változott, hogy a kritikusok többsége egyáltalán nem olvasta sem Bornemisza, sem Móricz darabját, de ez nem gátolja meg őket abban, hogy a kettőt mégis összevessék. Természetes hát, hogy tele van tárgyi tévedésekkel mindaz, amit írnak.

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2014/9. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken, a színházakban, illetve néhány moziban és könyvesboltban. Ezek listája itt olvasható.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám 495 Ft
Egy éven belül megjelent számok: 395 Ft
Korábbi évfolyamok számai: 295 Ft

 

15. 03. 13. | Nyomtatás |