Önkiszolgáló végzet?

Darvas Benedek-Pintér Béla: Parasztopera – Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár

A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház 2013. februárjában mutatta be a Parasztoperát. Szikszai Rémusz rendezése azt hangsúlyozza a darabból, aminek jelenlétében bizonytalanok vagyunk az ősbemutatóval kapcsolatban: a végzetdrámát, a sorstragédiát. Ennek kibontáshoz határozott színházi eszközöket használ, anélkül, hogy lényegesen belenyúlna az alapanyagba. (Sőt az eddigi Parasztopera-bemutatókat tekintve ez a „legszöveghűbb" változat.)

 

Kamaraopera?

 

Szikszai nem félig-meddig, hanem teljes egészében operaként tekint a darabra. Nem a zenei stílusjátékot, a különféle műfajok keverését tartja benne fontosnak, és nem látja sem paródiának, sem pastiche-nak a művet. Ezért (a zenei vezető, Cári Tibor segítségével) egységes hangzást alakít ki, amelyben egyértelműen a barokk-rokokó stílus válik meghatározóvá, ebbe simulnak bele a megidézett népdalok. Egységes zenei folyamat épül, a tételek, illetve az őket alkotó különböző műfajok összesimulnak, s nem (vagy alig) érzékelhetők köztük stiláris különbségek, kontrasztok. Például míg az ősbemutatón az első jelenet muzsikájában (amely több népdalból épül fel) határozottan érzékelhetőek voltak a váltások (amit a színpadi cselekvések még inkább kiemeltek), addig a temesvári előadásban ez a zene sem válik szét különböző tételekre (és a színpadon is folyamatos mozgást, építkezést látunk).

A temesvári előadásban a recitativók az énekbeszédből határozottan az ének felé közelítenek, kevésbé alkotnak kontrasztot az áriákkal, kettősökkel, kórusokkal. Ez – az énekesi teljesítmények mellett – részben a hangszerelésnek köszönhető, részben annak, hogy az ősbemutató szándékoltan rontott prozódiája itt határozottan kisimul, inkább zenei hatást kelt. Mindezek következtében az előadás első részében egy gördülékenyen építkező, egységes barokk kamaraoperát hallunk. És amikor megváltozik ez az érzésünk, akkor valóban változás következik be a produkció zenei hangzásában. De ennek külön jelentősége lesz, ami az előadás hatásának és értelmezésének alkotórészévé válik.

Az is kitetszik Szikszai Rémusz rendezéséből, hogy nem tartja idejétmúltnak az opera műfaját, nem humorforrást lát benne, és nem kíván ironizálni a műfaj színházi kliséin. Inkább élettel akarja megtölteni a műfaj kereteit, folyamatokban gondolkodik, s nem állandó kizökkentésben, eltartásban, mint Pintér. Ezért a temesvári előadáson kevesebbet lehet nevetni: a szöveg humorából ugyan semmit nem vesz vissza, de a rendezés nem ezeket húzza alá.

 

Kisrealista modorban?

 

Az ősbemutató stilizált jelzéseihez (állóképeihez, kitartott pózaihoz, stilizált gesztusaihoz) képest akár kisrealistának is lehetne nevezi mindazt, ami a temesvári Parasztoperában történik. Szikszai rendezésében egy valóságos falusi esküvő elképzelhető történései zajlanak a színpadon. A lakodalomra készülő vőlegény, Roland (Kiss Attila) és a menyasszonya, Etelka (Tasnádi-Sáhy Noémi) egy papírdobozzal szaladnak be, amiből színes (papír)virágokat szednek ki, s feldíszítik vele a háttérben álló íves filagóriát. Közben kergetőznek, ölelkeznek, csókolóznak. Eközben az Anya (Tokai Andrea) és az Apa (Balázs Attila) is készül a lakodalomra: a disznót már levágták, az Anya beleket tisztogat, az Apa májat szeletel – közben pálinkázik a fiával –, majd berakja a belsőséget a hűtőbe (a hatalmas üvegajtajú fridzsiderben már ott vár a kibelezett disznó). Eközben a mostohalány, Julika (Lőrincz Rita) is dolgozik: fémvödrökkel vonul át gondterhelten a színen (talán a disznóknak visz moslékot), majd az asztalt kezdi törölgetni. Roland odamegy hozzá, megfogja a kezét, de előtte gondosan kinéz, hogy mindezt nem látja-e a menyasszonya. Julika előbb mereven néz maga elé, majd lassan rámosolyog a fiúra. Később Roland, amikor hátulról átöleli a menyasszonyát, kinéz Julikára, így valójában neki szánja, ami Etelka fülébe mond, hogy mennyire szereti.

E néhány mozzanatból is kiderülhet, hogy mennyire más a temesvári előadás indítása, mint Pintér rendezése. A mozdulatlansággal szemben itt gyors mozgásokat látunk, fürgeséget, izgatott készülődést. Pózok helyett sok egyidejű cselekvést, amelyben fontossá válnak a tekintetek, a nézések, a másiknak szóló gesztusok, egymás cselekvéseire, szavaira való reagálások. Ezekből jól követhető emberi motivációk állnak össze. Itt például nem tűnik blődségnek, hogy Etelka tavaszt érez október végén, hiszen láthatóan szerelmes, és boldogan készülődik, ezért nem is ütköznek meg különösebben a szavain a többiek.

Ebben az előadásban az sem akkora poén, hogy az Anya és Julika hülye picsának nevezi a Menyasszonyt. Julika gesztusa azt jelzi, örül, hogy végre kiszaladt a száján, amit gondol, és most talán könnyebb lesz neki egy darabig. Az Anyán meg azt látjuk, hogy megvan a véleménye a lányról, aki terhesen készül az oltár elé állni, bár ezt nem kívánja az orra alá dörgölni. (A helyzethez hozzátartozik az is, hogy a Menyasszonyon nem is látszik még, hogy terhes lenne.) De ugyanígy megvan arról is a határozottan rosszalló véleménye, hogy a férje eladta a mostohalányukat a degenerált állomásfőnöknek két hold szőlőért. De keményen rászól Julikára is, hogy nem lesz annak jó vége, ha a mostohatestvérére gondol szerelemmel. Amikor a lány magára marad (és a fájdalmas árvaságáról énekel), a kés ott marad a kezében, és a gesztusaiból az derül ki, hogy már az is eszébe jutott, akár fel is vághatná az ereit.

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2014/8. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken, a színházakban, illetve néhány moziban és könyvesboltban. Ezek listája itt olvasható.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám 495 Ft
Egy éven belül megjelent számok: 395 Ft
Korábbi évfolyamok számai: 295 Ft

 

 

 

15. 03. 11. | Nyomtatás |