Rózsaszín ruhában, a cseresznyéskert árnyékában

Csehov: Cseresznyéskert – Szigligeti Színház, Szolnok

A szolnoki Szigligeti Színház nemzeti színházbeli vendégjátékán az első sor székei nagyon közel állnak a nézőteret a színpadtól elválasztó függönyhöz: aki akarja, könnyedén meg is simíthatja.

Sándor Zita

A szövetre az orosz történelemből és irodalomból ismert alakok és szentek szorosan egymás mellé montírozott „ikonjai", portréi vetítődnek rá – nem igazán tudni, miért. A függöny felgördülése után hasonló marad a színpad és a közönség kapcsolata; az előbbi formai megoldásaiban igyekszik közel kerülni utóbbihoz, tartalmában mégis távol marad tőle.

A cseresznyéskert mellé érkező vonatot a színpadra betoluló füst jelzi, a tér jobb oldalán tornácra emlékeztető nagy oszlopok állnak, mellettük egy lassan emelkedő palló, hátul a virágzó kert festett képe. Az árkádokkal körülvett és két oldalról ajtóval lezárt területen elegáns székek és rekamié, hintaszék, gyerekágy és fából faragott hintalovacska áll. Minden funkcionális: a hintaló arra való, hogy Ranyevszkaja a gyermekkorát emlegetve ráülhessen, az elegáns székek és rekamié arra, hogy a fáradt utasok rátelepedjenek, az egyetlen szekrény pedig arra, hogy Gajev hozzá intézze az első felvonásban elhangzó szekrény-monológját. A tárgyak és a ruhák nem alkotnak önmagukon túlmutató, a színház színházszerűségét kihasználó jelentést. Szinetár Miklós rendező a szöveg szoros értelmezéséből következő szükségszerűség elvét követi: a kertész műanyag virágot küld Jepihodovval – a virág szükséges, hisz benne van a szövegben, s úgy tűnik, a műanyag a legkézenfekvőbb megoldás.

A Cseresznyéskertben (mint sok más Csehov-darabban) a szereplők hosszabb megszólalásai dialógusokba vannak ugyan ágyazva, de számos esetben elhagyják a beszélgetés fonalát, és messzire vezető, életbölcseleti szónoklatokká válnak, előadójuk a hallgatók kilétére szinte nem is ügyel. Ezek a szakaszok egy-egy beszélgetés részeinek tűnnek ugyan, de valójában nem azok, önálló életre kelnek. Szinetár ezt a jelenséget kétféleképpen oldja meg: a monológok hallgatói vagy álmosak és elalszanak (Csehov csak egyetlen alkalommal írja bele az elalvást a szövegbe, az első felvonás végén Ányát nyomja el az álom), vagy monologizálás közben ügyet sem vetnek a másikra. Az egymásra nem figyelés, a közösségben való magányosság többféleképp is kialakulhat, és formát ölthet.

 

 

Szinetár sokat és okosan használja a csöndet. Mintha Csehov szövegét zeneműnek tekintené, amiben a legkülönösebb kijelentések előtt, a feszültség növelése érdekében szünetet kell tartani, hogy annál hangosabbnak és furcsábbnak hasson például Gajev és Ranyevszkaja nevetése, amint Lopahin felvetésére – a fák kivágásának és a telek felparcellázásának, nyaralók építésének a lehetőségére – reagálnak; s ugyanilyen csend irányítja a figyelmet Ranyevszkaja sápadására, mielőtt a Párizsból érkező első két táviratot tettetett vidámsággal és nemtörődömséggel széttépi.

Amennyire profin irányított a tempóváltás és a belső ritmus, ugyanannyira sikerül félre a komédia komikussá, viccessé hangolása. Mesterkéltnek és finomkodónak hat Ranyevszkaja és lányainak, rokonainak a vidámsága, humorossága: kizárólag jól nevelt módon, elnyomott mosolyokkal, óvatoskodó kacagással mulatnak – attól még nem lesz egy jelenet vagy jellem komikus, ha a színpadon nevetgélnek rajta. Ezért is lehetséges, hogy a legemlékezetesebb alakítást a mindig szegény, de a végső összeomlástól mindig megmenekülő földbirtokost, Szimeonov-Piscsiket megformáló Mészáros István nyújtja. Mészáros – aki a szolgákhoz és inasokhoz hasonló ruhában jelenik meg, ezzel azt a Csehovhoz nem illő gondolatot ébreszti, mely szerint a művelt emberek humora csakis szellemi, míg a műveletleneké testi-fizikai lehet – egyik pillanatban a rekamién négykézláb állva, önmagát megalázva, egy ló pozícióját felvéve igyekszik pénzt kérni, a másikban pedig vörös fejjel, szívbemarkoló kétségbeeséssel keresi a zsebében elveszni tűnő rubeleket. A csupán néhány mondatnyi szakasznak szépen kidolgozott íve és gondosan megszerkesztett összetettsége van, az önironikusan, lemondóan humorizáló férfire erősebben és vészjóslóbban tör rá a rettegés, mint a többi szereplőre összesen.

A cseresznyéskert elvesztésétől tartó család képtelen bármit is tenni a veszteség elkerülése érdekében, nyugodt táncukat járják az új ötleteket, a kiutat felajánló Lopahinnal szemben. Molnár László kitűnő érzékkel építi fel a darab utolsó nagy monológját, melyben az írni-olvasni alig tudó fiú sérelmei és a 19. századi társadalmi rend felbomlásának jelenségei egyszerre jutnak hanghoz. Apja és nagyapja még rabszolgaként dolgozott a birtokon, ő viszont tulajdonosként kivágatja a kertet – a monológ olyan szenvedélyes és energiával teli, hogy a negyedik felvonás már csupán levezetésnek hat.
Mint ahogy Mészáros és Molnár munkájában megfigyelhető, a darabban egy-egy monológ (az előadónak hála) rendkívül hatásosan és jól fel van építve, ám az előadás íve, a karakterek felépítettsége – a finomra hangolt tempóváltások ellenére – hiányosnak, gyengének hat, a dialógusok fakók maradnak. Egyetlen kivétel Kertész Marcella, aki Varját játszva apácaszerű jelenséggé lényegül át: egyszínű és egyszerű szabású, szürke ruhája derekán egy nagy kulcskarika lóg, a kifogástalanra vasalt, nehéz szövetben folytonosan előre ejtett válla, óvatos görnyedtsége szépen mutatja a belső görcsöket, az állandó feszültséget, a lelki nyomás alatt folytonosan összehúzott állapotban lévő izmokat.

 

 

A többiek figurája halványabbra sikerült: Ranyevszkaja (Radó Denise) óvatosan mutatja az álmodozó kislányból lett aggódó asszonnyal történő változásokat, Ánya (Molnár Nikolett) hófehér ruháiban úgy viselkedik, mint egy kedves, naiv elsőáldozó, hihetetlen, hogyan találhatja vonzónak a mindenkivel undok és okoskodó Trofimovot (Dósa Mátyás). Gajev (Karcag Ferenc) a jóságos és tehetetlen nagybácsi tipikus példája, Jepihodov (Horváth Gábor) szinte észrevehetetlen könyvelő, Dunyasa (Jankovics Anna) és Jása (Barabás Botond) nem túl bonyolultra vett szobalánya és inasa mellett Firsz sem tűnik ki különösebben. Az utóbbit játszó Bitskey Tibor éppen a Nemzeti Színházban tartott előadás alkalmával kapta meg a Nemzet Színésze díjat, pontosabban a vele járó okmányt, melyet Vidnyánszky Attila adott át.

Az előadás megbízhatóan, jól sikerült monológokkal megtűzve csordogál. Az orosz földbirtokos képtelen elszakadni múltjától és reagálni jelene eseményeire, változásaira; elveszíti birtokát. A közönség kerti padot, báli ruhákat, táncoló párokat lát, egy kevéske kutyaugatást és mandolint hall, tapsol, feláll és hazamegy.

 

 

Csehov: Cseresznyéskert Szigligeti Színház, Szolnok

 

Fordította: Elbert János

Díszlet: Horesnyi Balázs

Jelmez: Balla Idlikó

Mozgás Kinczel József

Segédrendező: Kádár Krisztina

Rendező: Szinetár Miklós

Szereplők: Radó Denise, Molnár Nikolett, Kertész Marcella, Karczag Ferenc, Molnár László, Dósa Mátyás, Mészáros István, Gombos Judit, Horváth Gábor, Jankovics Anna, Bitskey Tibor, Barabás Botond, Zelei Gábor, Vándor Attila, Tárnai Attila, Deme Gábor

 

 

14. 11. 16. | Nyomtatás |