Megadjuk a módját

Megidézett Kárpátalja – Magyar Állami Népi Együttes

Élő népzene fogad a Nemzeti Színház előcsarnokába lépve. Mintha vendégségbe érkeznék, kellemes a fogadtatás, megadják a módját.

Kunstár Mónika


A Magyar Állami Népi Együttes Megidézett Kárpátalja című előadása egyrészt múltidézés, másrészt prezentációja hazánk gazdag népi kultúrájának; amelynek őrzése, ápolása határainkon innen és túl szép hivatás, feladat és kötelesség. A táncosok viselete a Keleti-Kárpátokban és annak előterében élő népek egyedi, jellegzetes motívumait vonultatja fel. Színes kötényekből, díszes mellényekből alkotott gazdag látványvilág tárul elénk. Pál István „Szalonna" és zenésztársai lelkesen húzzák a talpalávalót. A népzene és a néptánc szoros együttélését hangsúlyozva a zenészek a táncosok közt játszanak a színpadon. Amikor elhangzik a híres kuruc nóta („Te vagy a legény, Tyukodi pajtás"), a színpadról már olyan életerő sugárzik felénk, hogy megszületik az érzet: Magyar néptánc? Igen, ez az, amiért szeretjük.
A háttérben fehér szalagfüggöny húzódik, amelyre elmúlt idők fekete-fehér képeit vetítik. A felület azonban részekre tagolódik, nem képez egy összefüggő egységet, a képek megtörnek rajta – idővel így esnek darabokra a mi emlékképeink is. A múltidéző Bakos Gabriella sötét tónusú ruhájában, komoly, szinte szigorúan büszke tartásával vezet minket az emlékezés útján.

A múltidézés drámaiságát hamarosan zendülő lelkesedés váltja fel, amikor egy legényessel elhangzik a jól ismert „Hej élet, betyár élet" refrénű dal. Mihályi Gábor rendező-koreográfus az egész előadást betyárosan hullámzóvá teszi, tettre hívó, ill. megható pillanatok váltják egymást benne. A mondanivaló súlyát egyértelműen érezhetjük anélkül, hogy az ránehezedne a vállunkra.

Négy dobos érkezik fehér öltözetben. Minden egyes ütéssel ritmusokba hajszolják a táncosokat, akik sűrű, ugrós, dobogó lábmunkával válaszolnak a dobütésekre. Majd a szalagfüggöny összezárul a zenészek mögött, és Herczku Ágnes hangja tölti be a teret. A háttérben erdők, mezők vetített képei, és mi tovább repülünk a népdalok szárnyán. Mivel a Keleti-Kárpátokban élő népek kultúrájából kötött csokrot látunk, a dalok is több nyelven szólalnak meg.

Koszorúval a fejükön lányok érkeznek a színpadra. Lassú láncban vonulnak, körben haladnak, füzértáncuk közben karjukból alkotott kapukon bújnak át; a természet tiszta, szűzies tavaszmotívumát idézik. A háttérben az idéző, aki a rítus szimbólumaként értelmezhető fát hordozza a hátán; ennek ágaira aggatják sorban a lányok a koszorúikat. Azonban a szertartás végeztével díszeit lerázza magáról, és a koszorúba kötött színes virágokat a földön hagyva távozik.

A függöny szalagjai közül kezek nyúlnak ki; férfiak és nők szerszámokkal, eszközökkel jönnek a színpadra. Kezükben a dolgos hétköznapok kellékei: kasza, sarló, gereblye, balta, seprű, vödör és kosár. Az összes eszköz fekete, így az erős, komor, mondhatni gyászos szín dominál. Hatásos, tettre hívó mozzanat, amikor egyszerre dobnak el mindent, ami a kezükben van. Az idéző újra feltűnik, és egy üres madárkalitkát hoz a kezében. Vajon mi hiányzik a kalitkából, a szabadság jelképe vagy a boldogság kék madara?

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2014/8. számában.

Az Ellenfény korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális és egy éven belül megjelent számok: 495 Ft
Korábbi évfolyamok számai: 395 Ft

 

 

15. 03. 11. | Nyomtatás |