Az emberfaj sárkányfog-vetemény

Mester és Margarita – Vígszínház

A színre adaptált regények nemlétező versenyében Bulgakov remekének legfeljebb Dosztojevszkij alkotásai lehetnének versenytársai. Ami nem új fejlemény: A Mester és Margaritából már két-három évtizeddel ezelőtt is – amikor még nem született a maihoz hasonló mennyiségű adaptáció epikai művekből – számos színpadi változat készült, s az alkotói ambíció azóta is töretlen, határainkon innen és túl.

Urbán Balázs

 

Bevallom, e vonzódás engem mindig némi csodálkozással és kétellyel töltött el. A Dosztojevszkij-regények is túl komplex, túl sok irányba tartó alkotások ahhoz, hogy az alapmű gazdagságát legalább hellyel-közzel visszaadó előadás készülhessen belőlük (e tekintetben legfeljebb a Bűn és bűnhődés számít kivételnek), de a dialógusok ereje, a cselekmény sodrása, a szerkezet linearitása, az aprólékos gazdagsággal ábrázolt karakterek sokasága érthetővé teszi az adaptáció vágyát. A Mester és Margarita azonban nem kívánkozik színpadra. A három síkon játszódó, erősen szimbolikus, fantasztikus elemekben gazdag, ugyanakkor mélyen filozofikus történetnek legfeljebb bizonyos szegmensei ragadhatók meg és tehetőek emlékezetessé színpadon. Ahhoz pedig, hogy csupán kiindulópontként, az alkotói fantázia ugródeszkájaként szolgáljon, túlságosan gazdag, sokszínű, ráadásul túlságosan közismert szöveg. Bemutatása számos technikai nehézséget tartogat, és viszonylag kevés szerepe kínál igazán nagy színészi lehetőséget. Színrevitelét így számomra leginkább egy jelentékeny és eredeti rendezői vízió indokolhatja, amely úgy képes legalább a mű egyik síkjáról originális gondolatokat közvetíteni, hogy azokat hasonlóan originális formát, illetve színházi nyelvet használva bontja ki. Az általam látott nem kevés színpadi változat közül talán egyedül Somogyi István két-három évtizeddel ezelőtti arvisurás rendezése volt ilyen; több, később született előadás a bizonyíték arra, hogy egyes képei, ötletei nem csupán ez én emlékezetemben maradtak meg. És különleges volt Beatrice Bleont zsámbéki rendezése is – nem annyira a sajátos rendezői elgondolás, mint a kivételes környezet okán: a kivilágított romtemplom, a gyönyörű csillagos ég olyasmit éreztetett meg a mű szakralitásából, amit másképpen lehetetlen volna színpadon elmondani. A későbbiekben láttam még egy-két szép képekben bővelkedő, hatásos, de nem revelatív előadást (mint Szikora János szegedi rendezését vagy egy-két külföldi vendégjátékot), ám a legtöbb bemutató okát nemigen értettem. Illusztratív, a történetet új kontextusba nem helyező, annak gazdagságát megközelíteni sem tudó előadásokat láttam, amelyek mintha csak azért születtek volna, mert rendezőjük kedvelte a regényt, vagy, mert sok színésznek lehetett benne munkát adni. E bemutatók ürességét jó esetben némileg elfedte a kidolgozott látványvilág, rossz esetben a gondolati üresség mellett vizuális fantáziátlanságot is mutattak. Csak ritkán fordult elő, hogy azért éreztem sikerületlennek az előadást, mert egy érdekes koncepció vakvágányra futását vagy éppen az alapműhöz illeszthetetlen elgondolás erőltetését láttam. Ha a Vígszínház friss bemutatóját el akarnám helyezni a fenti sorban, leginkább ide, a koncepciózus, ám sikerületlen előadások közé sorolhatnám.

A Michal Dočekal rendezte bemutató nem a múlt század első felének Moszkvájában játszódik – de nem is napjaink Budapestjén. Pontosabban játszódhat itt is, ott is, ekkor is, akkor is; a rendező időtlenné stilizálja a történetet. De nem azért, hogy az egyes történelmi rendszerek, a társadalmi berendezkedés között keressen párhuzamot; a hangsúly inkább az emberi természeten, a világ megváltoztathatatlanságán, a Rossz eredendő hatalmán van. Dočekal és Iva Klestilova szövegváltozata következetesen redukálja a regény cselekményét és szövegét, miközben koncepcióját vendégszövegekkel erősíti. (E szövegek részben akár aktualizáló betoldásként is értelmezhetőek, de sokkal hangsúlyosabb az általános érvényű jelentésük.) A Mester szenvedései kortárs krisztusi pokoljárásként jelennek meg, és a szenvedés nem az evilági győzelem, hanem a túlvilági megbékélés kulcsa. A krisztusi szenvedés pedig párhuzamba állítható a diktatúrák áldozatainak tragédiájával. Ebből adódóan a betétregényből nem Pilátus története, hanem Jesua sorsa, pontosabban maga a Jézus-allegória válik fontossá. Kálváriájához az előadás emblematikus képei kapcsolódnak, míg Pilátus alakja szinte homályba vész. Olyannyira, hogy a Jesuával való találkozását követően csak a második felvonás második felében látjuk viszont – Kajafással való szembesülését egyáltalán nem, Júdás likvidálásának kiötlését pedig csak hevenyészetten mutatja az előadás. Ezzel nem csupán az alapmű filozofikus síkja szorul háttérbe (vagy legalábbis egyszerűsödik le erősen), hanem a reálisat és a szürreálisat összekötő szimbolikus kapocs is elvész. Igaz, a reálisat, vagyis a szatirikus korfestést amúgy sem forszírozza a játék; a moszkvai szcénának csupán a legfontosabb szereplői maradnak meg, s a rendező az ő jeleneteiket is csak igen mérsékelten használja a komikum forrásaként. Mint ahogy lényegtelenné válnak azok a szimbolikus tartalmak is, amelyek a valóságfeletti sík figuráihoz kötődnek; Azazello alakja inkább a színpadi változatból kihagyott Korovjovra emlékeztet, mind regénybeli önmagára, Behemót egy pillanatra sem tűnik fekete kandúrnak, Hella pedig nem boszorkány és még csak nem is vörös (többnyire fehér parókát visel). A kulcsfontosságú nagyjeleneteket a rendező nem kívánja látványossá tenni. A látvány helyébe inkább a szavak, a gondolatok keltette döbbenetet próbálja ültetni. A revüszínházi jelenetben a kompánia apróbb kunsztjai nem fokozódnak a végletekig, mert Woland átveszi a szót, és mélységesen keserű, a megváltozott világ sötétségét több metaforán keresztül kifejtő mondatai véget vetnek az előadásnak (sőt, időlegesen a vígszínházi előadásnak, hiszen utánuk következik a szünet). A bál pedig inkább diszkrét házibulinak tűnik, melynek súlyát a vendégek adják meg: a XX. század legszörnyűbb diktátorai, tömeggyilkosai vonulnak el Margarita előtt.

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2014/7. számában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális és egy éven belül megjelent számok: 495 Ft
Korábbi évfolyamok számai: 395 Ft

 

15. 03. 11. | Nyomtatás |