és valami mégis történik

Outbreak – Duda Éva Társulat

Semmi sem az, aminek látszik. Testi-lelki boncolásra készültem, majd a színlapot olvasva feminista akcióperformanszra; előre vizionalizáltam a lecsupaszított, személytelen, mechanikus húst. Ehelyett gazdag érzelemvilágú, több szinten értelmezhető előadásba csöppentem, egy kvázi 70 percesre elnyúló érzelmi kitörésbe.
Fülledt erotika, népszerű tangózene, szerelmi viszályok – és a klisék ellenére a Duda Éva Társulat legújabb bemutatója mégsem billen a középszerű, hatásvadász táncművek sorába. Az alkotók precízen mérték az arányokat. Az Outbreak milliméter pontossággal szerkesztett, sűrű hangulatú előadás; erős akusztikus meghatározottsággal és magas érzelmi amplitúdóval, melynek energiája az első perctől az utolsóig vezeti a befogadó külső-belső tekintetét.

Meszes Tímea

 


Gregor Luštek és Rosana Hribar szlovén koreográfuspár második alkalommal dolgozott a társulattal. A tavalyi, a tangó mozgásvilágát idéző, két férfira és egy nőre komponált egyfelvonásos (Egy csókkal kezdődött?) egy szerelmi háromszöget járt körül. A könnyed, sok helyen humoros hangvételű alkotás nem kívánt több lenni annál, ami. Az Outbreak mintegy továbbgondolása, kibontása az előzőnek; fajsúlyosabb mind mozgásanyagában, mind gondolatiságában és szerkesztésében.
Az éppen ötéves fennállását ünneplő Duda Éva Társulat az alkalomra kiadott füzet ismertetőjében azt vallja, a társulat műveiben „a tánc nem esztétikai, hanem színházi megközelítése" az elsődleges. A kortárs táncelőadásokban gyakorta a test, a mozgás, a mozdulatok biológiai működése elsődleges fontosságú. Jelen esetben éppen a komplexitás mint szerkesztő elv érvényesül; a zene, a mozgásnyelv és azok egyéni megvalósulási formáinak egyenrangúsága. Luštek és Hribar olyan több szinten befogadható és értelmezhető koreográfiát alkottak, amelynek elsődleges szintjén, a tánc, a mozdulatok szépsége és a kiemelkedően magas technikai felkészültséget igénylő, elképesztő intenzitású akrobatikus mozgássorok látványa is átlagon felüli élményt nyújt.

A térben mindössze néhány szék van elhelyezve. A nézőknek háttal, alig észrevehetően áll egy balerina fekete trikóban, fekete tütüben, spicc-cipőben. Felcsendül Keith Jarrett harmonikus zongoramuzsikája, amire Stetina Sonja klasszikus balett-mozgásba kezd. Könnyed tánca a zenével együtt önfeledt, boldog balettórák hangulatát idézi. Miközben betáncolja a teret, egyesével érkeznek a többiek, s a székekre ülve maguk is a balettelőadás nézőivé válnak. A balerina eltúlzott színpadiassággal örül egy-egy jól sikerült figurának, ugrásnak, ilyenkor elégedett, már-már kéjes 'yes' hagyja el száját. Humoros szójáték (yes-no) kezdődik közte és Csuzi Márton közt, mely mozgásduettben folytatódik.

A zene Astor Piazzola híres Libertangójára vált és az eleinte enyhe erotikus töltetű tánc – ahogy egyesével a többi táncos is beszáll – egyre erősebben szexuális irányultságú lesz (ahogy azt a tangó műfaja „megköveteli"). Az alapvetően a tangó mozgásvilágára épülő koreográfiába különféle mozgásanyagok vegyülnek; balett, modern és kontakt tánc, akrobatika, de még a néptánc és a keleti harcművészetek mozdulatai is kivehetők. Mindez a tánc és a zene együttes intenzitásának köszönhetően mégsem választódik el élesen, a fizikai és érzelmi dinamika adja az előadás ritmusát.

Hamar kiderül: minden szereplő saját táncnyelven 'beszél', és azon meséli el saját testének kielégülését. Ehhez a tangó mintegy alap(nyelv)ként szolgál. Míg Stetina Sonja balett-tánca a naiv, idilli és aszexuális gyermeki létet idézi, Simkó Beatrix csipkés dresszében és a klasszikus tangólépéseket legtisztábban használva, csábító amazonként a nőiességet képviseli. Egyed Bea áttetsző, hálószerű felsőjével és mechanikus mozgásával a gépiesség és az örömtelen, nemtelen szexualitás megtestesítője. Göndör hajkoronája eltakarja arcát, így alig takart mellei mint arctalan test vonaglanak. A fiúk megjelenésükben és mozgásukban szintén a nemiség három különböző aspektusát mutatják. Csuzi Márton, az öltönyös gentleman, a férfias erőt képviseli, míg Rusu Andor lágyabb, klasszikusabb mozdulatai a nőies, kifinomultabb irányvonalat. Takács László dinamikus, néptáncos virtusában és akrobatikus mozdulataiban a nyerseség fejeződik ki. Mindegyik szereplő elképesztő fizikai felkészültséggel és teherbírással van jelen az előadásban.

Piazzola ötperces tangózenéjének végén fölhangzó tapsra a hat táncos – addig játszott szerepét otthagyva – hirtelen megáll és meghajol, majd a zene elölről kezdődik, s a forró hangulatú tangó is újraindul; mindösszesen ötször. Az ismétlések a duettek, hármas és csoportos táncok minden variációjára lehetőséget adnak, amit az alkotók maximálisan ki is játszanak – egészen a 'mindenki mindenkivel' szituációig feszítve a keretet. Különböző hangulatok, szerelmi szituációk rémlenek föl; féltés, megjátszás, viszálykodás, megcsalás, erőszak, homoszexualitás. A tangólépések egyre redukálódnak, teret adva a különböző egyéni mozgásnyelveknek.
Az előadás erőteljes akusztikai meghatározottsága nemcsak abban áll, hogy impulzív zenéket egyedien használ. Egyfelől ezek tudatos szerkesztése jellegzetesen tagolja az előadást, másfelől az akusztikus síkba beemelődik egy nem klasszikus értelemben vett zenei elem; az emberi hang, a szuszogás ritmusos ismétlése. Míg a hangos légvétel, avagy zihálás az előadás előfutárának tekintett Egy csókkal kezdődött?-ben még „jószerivel idegen test maradt az előadásban"1 , az Outbreakben szervesen beépülve alkotja a zenei anyag egyik pillérét.

Az utolsó, azaz ötödikként elhangzó tangózene alatt éri el az előadás érzelmi- és mozgásintenzitásának csúcspontját. Ezt követően, még a feloldás előtt a mozgás – a megszokott tapsbetét nélkül – csöndben folytatódik. A nagy, közös orgia egy ponton már-már nevetségessé válik, a közösülések elállatiasodását a humor oldja föl. A szereplők nevetésben törnek ki, ami ritmusos hahotázásba megy át. Ez aztán közös 'zihálókórussá' alakul. A hasonló hanghatás megannyi eltérő érzelemhez kapcsolható – nevetés, sírás, fulladás, kielégülés –, hasonlatosan a mozgás különböző változataihoz, amit Egyed Bea, kiválva a kórusból, mozgással, a földön vergődéssel illusztrál, míg ki nem merül az érzelmi repertoár. A végső érzelmi kitárulkozás, lemeztelenítés szó szerint is megtörténik. Miközben Simkó Beatrix a színlapon jelölt Karen Finley-szöveget mondja angolul, sorra veszi le Egyed Beáta – avagy csak testének – ruháit, a teljes kiszolgáltatottságig csupaszítva azt.
A feloldásban ezután újra fölcsendül a kezdő zongoramelódia. Miközben a színpad jobb oldalán a kiábrándultságban vergődő meztelen test hever, a másik oldalon ellenpontként a balerina újrakezdi az előadást indító táncot. Ha úgy is tűnik, mintha nem történt volna semmi, valami mégis történt.

Az előadás köré épülő metatextusok akarva-akaratlanul terelik, befolyásolják – hiszen ez elsődleges céljuk – a befogadói elvárást. Az előadás elé írt ismertető alapján – „a testre, mint metaforára kell tekintenünk.... A test nem személyesít meg, nem eszköze az imitációnak és a kinyilvánításnak" – típusokat látunk a színpadon, a test megnyilvánulásának különböző módozatait. A színlapon jelölt Karen Finley szövegrészlet2 egészen másfelé tereli az előzetes befogadást, s dacára annak, hogy az előadás végén a szöveg elhangzik, nem szervesül az előadás egészébe. A testet és lelket gyötrő számtalan ok közül az előadás mindössze a test szexuális kihasználtságával foglalkozik, így az éles társadalomkritikai szöveg hangzatos, de üres idézet marad – egyetlen részletet kivéve.

Jómagam tudatosan próbálok minden olyan mellékes információt és benyomást leválasztani az előadás köré teremtett környezetről, amely szorosan nem kapcsolható hozzá, és így a befogadást túlzottan szubjektív irányba terelné. Ezt igyekeztem tenni a bemutató napján is, ám az előadás valamely utolsó perce utólag fölbolydította elhatározásomat. Az Egyed Bea által mondott szöveg, mely eredeti, angol nyelven hangzik el, nyilván nem(ebben a formában) tartalmazza, az egy hazai pártra szavazol, s nem történik semmi mondatot. A szöveg apró, ám annál jelentősebb hatású megváltoztatásával az értelmezés rögtön beemel egy olyan környezeti elemet, mely utólag kommunikál az előadás szövegével. A el- vagy kiszólás Duda Évának a bemutató előtti bejelentésére reflektál, miszerint egyik októberi előadásuk teljes jegybevételét a Krétakörnek ajánlják föl. Így, az előadás teljes szövege valamilyen – nem tudatos – módon mégiscsak jelenkori társadalomkritikai hangvételűvé vált. Valami mégis történt.

 

Outbreak

Duda Éva Társulat

 

Zene: Keith Jarrett, Beltango en vivo
Jelmez: Rembeczki Fruzsina
Rendezés, koreográfia: Rosana Hribar, Gregor Luštek
Előadók: Egyed Beáta, Simkó Beatrix, Stetina Szonja, Csuzi Márton, Rusu Andor, Takács László
Produkciós asszisztens: Czveiber Barbara

15. 03. 11. | Nyomtatás |