Függéseink

Függés; Polaritásaim – Közép-Európa Táncszínház

A Közép-Európa Táncszínház Fázisok címet viselő alkotóműhelyi munkának második, egész estés előadása két erősen különböző hangulatú felvonásban került színre. A kiírt két produkció a címmel ellentétben megfordított sorrendben követte egymást és ez ugyan mit sem változtatott a látottakon, de az előadás közben, illetve a szünetben is lehetett hallani néhány nézőt megvitatni a kérdést, hogy akkor most melyik is volt melyik? Ezek után felmerül a gondolat, miszerint ez a változtatás direkt döntés volt a szervezés és/vagy a táncosok részéről. Mindenesetre fontos tényezőre hívja fel a figyelmet a csere, miszerint a két cím közös gyökerekkel dolgozik.
Egyik előadás a másik címe mögé bújva nemcsak új megvilágításba helyezi saját témáját, de reflektál is a másikra és többletinformációval látja el azt. Így, míg a Polaritásaim inkább az ember saját magával való együttlétét vizsgálja – és boncolja az én határait –, arra is felhívja a figyelmet, miszerint még magunkkal is erős függésben vagyunk! A Függés pedig, ugyan inkább azokra a viszonyokra fókuszál, melyek egyén és egyén között feszülnek, rávilágít arra a tényre, hogy a körülöttünk lévő emberek kiválasztottak: pólusaimat képviselik és kiegészítenek. A két előadás egymással párt alkotva, címeiket egymásra is alkalmazzák és mélyítik így el saját tartalmukat.

Farkas Kristóf

 

Káin és Bábel – Polaritásaim

 

(A fenti címmel, nem szeretnék bibliai példázatokat előhozni és a nyelvi zűrzavar témakörében sem kívánok túlzottan mélyre ásni, inkább csak halvány sorvezetőként jelölném ki feladatát. A bábeli jelző, a másik testvérre való utaláson kívül egyszerűen arra mutat rá, hogy akármennyire is más nyelvet beszélünk, a kommunikáció tárgyai mégis ugyanazok. A tét a másik, és elsődlegesen önmagunk megértése.)

A Bethlen Téri Színház játszóterét négyszögesítve láthatjuk: a színpadképet amúgy annyira meghatározó balkont most elfedi egy középtájon felhúzott négyzet alakú fehér vászon, mely mintha csak derékszögben lefordították volna, a talajon megismétlődik – itt két párhuzamos fekete csík harmadolja, rajtuk egy-egy bukósisak elhelyezve és a vonalak mellett egy-egy bot nő ki a földből figyelemfelkeltően. Versenypálya, stafétabotok – első gondolatok. A nézőteret jobb- és baloldalról leszűkíti egy-egy paraván, a tér végül így nyeri el tökéletes kocka formáját.

„Erős" képpel nyit az első bemutató. A táncosok (Frigy Ádám, Mádi László) a nézők engedésekor már bent fekszenek. Mögöttük, fekete-fehér felvételen fűszálakat lenget a szél, valahol víz csobog, a természet hangjai beszűrődnek a színházba. Ez a finom, lassú expozíció monotonitásával megnyugtat minket, és teljesen beszippant a kialakuló atmoszféra, majd kezek kezdenek el egyszerre kúszni a földön. Növény indája ilyen, mely épp megindul, hogy – a kétszínű, mesterséges térben is – otthonra leljen és megtapadjon. A végtagok felfedezik a talajt, és magukat is megtapasztalják az érintés által. Az eddigi természetes rendből kilépve az elfekvő két alak megismeri helyzetét, és elkezdi megtalálni saját identitását – immár nem a szél mozgatja őket, ők maguk indítják a mozdulatot. Szép lassan felkelnek és felveszik a bukósisakokat.

A sisak mindenképp mint védelmi szimbólum lép elő, de ezen funkcióján kívül, ebben a fura térben és a félmeztelen testen – ami már eleve kiszolgáltatott a kitett bőrfelület miatt, ugyanakkor mégis természetközeli – más jelentéseket is kap. Egyrészt eltakarja a szemeket a lehúzott ellenző, és helyettük ugyan egy nagy küklopszi szemet tesz felelőssé a látásért, de fenntartja a távolságot, amit a tekintet valóságos felfüggesztése okoz. Ez megtöri az eddig egyébként nagyon intim hangulatot, és a táncosokat eltávolítja egymástól, de hasonítja is, hiszen mint uniformis, értelmezővé válik – ezen kívül a mozgásanyag is főképp tükrözésekből és egymás „utánzásából" épül fel. Egy szójátékkal: a sisak, ufo-n-autizál: deantropomorfizálja a testet a szükségtelenül nagyobbá vált fej, felvétele kibillenti a természetesség illúzióját, és végérvényesen elidegeníti ezt az új lényt az eddig emberinek hittől. A kommunikációt pedig gátolja zártsága, de új lehetőségeit is megteremti a mozgás nyelvén. Ezt a beszédet elősegítendő, egy következő képben az egyik alak a vászon mögé kerül, míg a másik egy kalimbán kezd el játszani – erre táncol a másik. Újra kialakul egy bensőséges hangulat, még ha a távolság és a fal szeparál is, de a vászon áttetszősége látni engedi a hátul lévőt, kinek alakja egyre torzul a hátulról kapott fényben. Alien és egyiptomi nyúlt fejű alakok egyaránt megelevenednek...

Az elkövetkezőkben az a szimbiózis, az a testvériség, amit eddig a színpadon láttunk, egy ponton harcba megy át. A földből, mint tüskék, négy bot áll ki, mely a koreográfia egy pontján kiszakítódik a talajból, és az összecsapás eszköze lesz (és a ritmusalkotásé is). Az ugyanúgy kinéző, sőt egyező(?) táncosok megvívnak egymással, mozdulataikat a testük által meghatározott zene festi alá. Mivel azonosságuk miatt a támadás koreográfiája azonos, eleve egy győztes nélküli versengést láthatunk, mely így funkciójától megfosztva inkább tűnik önmegismerési feladatnak/gyakorlatnak, mintsem a győzni akarás vágyának. Nem lenne tét? – merül fel a kérdés. Ugyanis, mint egy egymás mozdulatait ismerő ikerpár, inkább táncolnak a színpadon, mintsem egy vérre menő küzdelemben mérkőznének meg. Ez a meccs a tér körbejárásáért folyik, annak kitöltése a konfliktus, és egyelőre bizonytalan, hogy ez a két individuum (self?) meg tud-e férni egymással. Ezen a ponton nem kérdéses, hogy a tér, amit látunk, inkább értelmi konstrukció, mintsem valós helyszín.

A kocka, ahol az események történnek, értelmezhető úgy is, mint az „én" kivetülése – és ezt a négyszöget körítve a koponya terét kapjuk meg. Ezt a képet erősíti a vetítés, melyen, míg a táncosok immár fegyverek nélkül mímelik egymást változó vörös fényekben, a fehér vásznon egy harcmozdulatokat végző figura sziluettjét nézhetjük, ki hol szimmetrikus tengelye mentén mozog, hol a vászon különböző szélein, mint egy ketté hasadt tudat partjain áll. Ebben az értelmezésben a polaritások, ha nem is freudi értelemben, de rámutatnak egy olyan kettősségre, ami nem a jót vagy rosszat – mint ellentétes pólusok – jelentik, hanem inkább azt a szinergiát, ami a harcot is jellemezte: a támadás koreográfiája ugyan azonos, de csúsztatott, hisz „egyikünk tud a másikunkról". A polaritás csak álca, ami a magányt takarja. Ha megtaláljuk magunkat ebben a magányban, csak ekkor kerül le a sisak, és nézünk magunkkal szembe, leszünk egyek, és leszünk újra emberek.

 

Gyerekjáték – Függés

 

A nézőtér másodszori megtöltésekor a táncosok ismét már a térben egymás mellett, hanyatt fekve fogadnak minket. Fejük összeér, és láthatóan szavakat artikulálnak, de amíg le nem ül a csönd, nem hallhatjuk, mit is próbálnak mondani. A szófoszlányok apránként értelmet nyernek, és észrevesszük, hogy egy laza asszociációs lánc fűzi össze őket. A teret betöltő meleg fényben igazán meghitt hangulat alakul ki hirtelen – azt hinném, gyerekek, szójátékot játszanak, kedves infantilisságuk megragad, de ez talán sokkal komolyabb.

A teret végig a nyitókép vaj- és aranyszínű árnyalatai uralják, hol sötétebb, hol ragyogóbb tónusban, néha erős kontrasztokkal. A testszínű ruhák finoman árnyaltak, így nem olvadnak bele a világításba, inkább úsznak ebben a finoman izzó, hajnali fényben, amikor minden felkel...

A koreográfia első tánca egy szóló, melyben a már előző produkcióban is szereplő Frigy Ádámot látjuk, aki most teljesen más mozgásanyaggal és dinamikával, egy sokkal konkrétabb karaktert formál meg. Lénye lebilincselő, a tekintetet minden apró izom-összehúzódására odakoncentrálja és tereli, ahogy a pulzálás ide-oda halad testében – a pontosan kivitelezett, izolált, pregnáns indítások-megállítások csak még jobban árnyalják eddig is érdekes személyét. És akkor megjelent a nő... (Palcsó Nóra), és jött a másik férfi... (Karlik József) és elkezdtek egymástól függeni: másiktól való függésünk mindig egy harmadikhoz viszonyítva nyer mértéket. A (szerelmi) háromszög felállás adja önmagát a kapcsolatok felvázolására, ellenben az egyes vonalak pillanatnyi feszítettsége lesz az, ami őt végig hangolni fogja, mint érzékeny hangszert.

A tekintetében és mozdulataiban is rendkívül szuggesztív Palcsó Nóra erős jelenléte sugárzik a színpadról – érthető a két férfi odafigyelése –, és mint a nő a háromszögben, a legnagyobb érzelmi teher az ő vállaira kerül, amit testének remek színészi játékával könnyedén el is visz. Egy olyan táncosnőnél, aki külső lábívével is elégiát ír, nem kérdéses, hogy minden más a lehető legnagyobb rendben, a helyén van. Tánca gyönyörű, sorozatos forgásai és íves mozdulatai méltó módon jelenítik meg azt az örvényt, mely őt lefelé húzza. Szinte megszólaló tekintetét egyedül arcának koncentráltsága feszíti meg néha.

A másik férfi megjelenésével fontos kérdés merül fel: miben különbözik, miben tér el és miért kelti fel a nő figyelmét? Ez a másik Karlik József, aki más gyökerekből építkező testkultúrájával remek ellentétet mutat fel az elsővel szemben, így a nő kettejük közötti ide-oda kacsintása szép súlypontot kap. Ha ellenkező esetben, pont egy hozzánk közelibb testnyelven kommunikálóval találkozunk össze a „távolibb" után, miért történhet meg ugyanaz inverzen? Miért alakulhat ki a különbözőség miatt függés és legfőképp háromszög? A kapcsolódás, majd a belőle kialakult függés nem feltétlen egy kultúra különbözőségéből ered, sokkal inkább annak a közös nyelvnek, sőt közös hangnak a megtalálását jelzi, ami nem szóban hangzik el, és nem mozdulatban nyer formát – ezek csupán a közlés eszközei, amelyek a másságot felmutatják és kirajzolják. Itt ez a különbözés legfőképp a néptáncos elemek megjelenésében rajzolódik ki, saját szólójában pedig egyértelműen dominál. Karlik József kiállása más miatt férfias: szilajabb, kötöttebb mozgáskompozícióval dolgozik, a közös részeknél és a kontakt elemeknél nem feltétlen táncosként oldja meg a helyzeteket, hanem odaáll, ahová a koreográfia épp megkívánja, mert tudja, éppen oda kell állnia. És lehet is rá számítani, hiszen a felelősség és a bizalom nem feltétlen technikai tudás kérdése – persze az is. Az is árnyalja Karlik jelenlétét, hogy túl azon, hogy néptáncos, jelenleg a Közép-Európa Táncszínház ügyvezetője is, így személyének van egyfajta „idegensége" a színpadon.

Tehetséges koreográfusok sok lehetőséget rejtő munkája a Függés, mely ugyan mindenképp további figyelmet érdemel, de egy-két, az elkövetkezendőkre vonatkozó gondolatot is megfogalmaz. A címben kijelölt állapotot legnagyobb részben körbejárja az előadás, de bizonyos hiányérzetet más döntések okozhatnak. A szólók, duók, triók lazán ugyan, de egyértelműen kapcsolódnak egymáshoz, viszont nem simulnak bele egy szerves dramaturgiába. Sokkal inkább a kiváló egyéni megnyilvánulások teremtenek struktúrát és narratívát. Viszont annak a vonalvezetésnek a hiánya, mely felfűzné őket egy ívre, az előadás ellen dolgozik, hiszen így azok a szerepívek is, amelyek rajzolódnak a tánc során, fragmentálttá válnak. Ezek néha egymással vagdalkoznak ahelyett, hogy egy új mozaikot raknának ki magukból. Ezt a darabosságot mutathatja a zeneválasztás csapongása is:

Nehéz, vizuális darabok is megszólalnak, melyek már önmagukban megállnák a helyüket. Viszont, a tánc mellett, ezek képi teremtőereje annyira erős, hogy a szépen esztétizált és önmagukban is tökéletesen működő koreográfiát hatszor aláhúzzák és történettel látják el, mintha az nem lenne elég beszédes már önmagában is. Nem hiszem, hogy ez lett volna a cél, sokkal inkább nem átgondolt alkotói döntés lehet ez, hiszen egyetlen pillanatra sem érződik egy csepp kétségbeesés sem!
Az előadás jól rávilágít arra a helyzetre, amiben önmagunk kiegészítése érdekében (azok a bizonyos pólusok) hajlandóak vagyunk erőszakosan oda/feladni valamit magunkból, hogy egy hiányzót megkaphassunk. Ezeknek a függéseknek az illúziója az „egész vagyok", „formát nyertem", „kifejeztem magam" kijelentések... Amit sajnálok, hogy annyira hamar lett vége annak az igazán meghitt hangulatnak, ami az előadás elejét annyira meghatározta és most újra kialakult – azt hinném gyerekek, akik szójátékot játszottak végig, kedves infantilisságuk megragad, de ez sokkal komolyabb – csak most nyert volna értelmet az asszociációs játék szavaiban az a bizonyos valami.

15. 03. 11. | Nyomtatás |