Ellenfény Offline - Archívum - 2014 - 2014/10. - Reflektorfényben - A Nemzeti Színház 35 éve - Nemzeti ügyek

Nemzeti ügyek

Nyilvános viták a Nemzeti Színházról a 70-es 80-as évek fordulóján

„A Nemzeti Színház története során nem egyszer került olyan helyzetbe, amikor a nemzeti ügy elszakadt a színház ügytől... Most olyan légkör kezd kialakulni a színházban, amely lehetőséget teremt ennek a szakadásnak a megszüntetésére, a művészi alkotómunka számára". 

Sándor L. István

Ezt Sziládi János mondta 1979 júniusában, néhány hónappal azután, hogy – az előző igazgató, Nagy Péter lemondását követően – kinevezték a Nemzeti Színház élére (előbb miniszteri biztosként, később igazgatóként). Ám ez a vezetőváltás nem jelentette a Nemzeti körüli viták végét. A korábban a vezetőségen belül zajló konfrontációkat ezután mások vitték tovább – most már a nyilvánosság színtereire, s egyúttal más szintre is helyezve. A személyes érdekek ütközése mellett a nyolcvanas évek elején a színházról való gondolkodás gyökeresen eltérő felfogásai kerültek szembe egymással. 

 

Nemzeti hagyomány vagy időszerűség?

 

Az egyik fontos kérdés az, hogy a színházat interpretáló vagy autonóm művészetként kell-e felfogni. Ez ekkortájt nemcsak a Nemzeti Színházon belül zajló vitában, hanem más fórumokon is szóba került, és bizonyos értelemben nemzedéki kérdésként is felvetődött. Legalábbis ez derül ki a Magyar Rádióban 1979-ben lezajlott vitából. A beszélgetés egyik résztvevője, Szikora János a következőképp fogalmazott: „Színházat csinálni elsősorban érzéki tevékenységet jelent... A színház mint specifikus művészeti ág, mint nem az irodalom szolgálóleánya, elsősorban az emberi jelenlétnek, jelenvalóságnak a művészete. Erre az embereknek az én szememben egyre elementárisabb a szükségletük." Ehhez Almási Miklós annyit tett hozzá: „Nálunk a kultúrának mindig volt egy ünnepi jellege, így a színháznak is: tehát hogy más, mint az élet, mégis benne az igény, hogy azért belőle a hétköznapokra szülessenek válaszok."

Keresztury Dezső is megszólalt a Nemzeti Színház körül felizzó vitában: a színház új vezetőivel készült interjúra reagált egy cikkében... Keresztury például szóvá teszi, hogy miért a Danton halála volt az új vezetéssel működő Nemzeti Színház bemutatkozó darabja. Nem Székely Gábor „alaposan megtervezett és kérlelhetetlen szigorral megvalósított rendezésével" akar vitába szállni, hanem azzal, hogy „Székely nem talált alkalmas magyar művet a bemutatkozásra. Ha így van, nyilván túl kényes az ízlése, vagy túl erős az ellenszenve. Egyik esetben sincs igaza". Nehezményezi, hogy az új vezetés az ország első színházának rangját „nem a nemzetien jellegzetes, hanem a korszerűen kitűnő színjátszás és műsorpolitika jegyében kívánja" kivívni.

 

 

Hasonlóképp vélekedik Ablonczy László is, aki a Nemzeti Színház sajtótájékoztatójára reagált, ahol a vezetők azt mondták, hogy „Paulay korában is voltak csatározások, ám a kiváló színházi ember szakmai munkával válaszolt. Csakhogy, teszi hozzá Ablonczy, „Paulay a Csongort, Az ember tragédiáját, Csiky vígjátékait mutatta be egyebek között. A Nemzeti Színházban a magyar dráma ügyét tartotta a legfontosabbnak". Keresztury is utal erre a vádpontra – amit a Nemzeti elleni támadások rendre elismételnek, és amit a Nemzeti vezetősége folyton tételesen cáfol –, hogy a színház nem támogatja a magyar dráma ügyét. Pedig szerinte „a Nemzetinek talán legfontosabb szerve a jó, okosan kezdeményező, írót és rendezőt szívós türelemmel segítő dramaturgia".

Ezzel tulajdonképpen Nagy Péter koncepcióját ismétli meg, aki az író színházának (és a szép beszédének) tekintette a Nemzetit: „igazi együttes csak helyesen értelmezett, igazi drámákon nőhet nagyra; de nem nőhet nagyra, ha a magyar dráma ügyét nem érzi magáénak, s ha azt hiszi, „házi" feladatait pusztán idegen remekművek segítségével teljesítheti".

 

 

„Szerintem a színház nem iskola, ahol kötelező feladatokat kell megoldani" – válaszolja ezekre a felvetésekre Székely Gábor. „A huszadik század utolsó évtizedeiben nem lehet számon kérni olyan elveket és törekvéseket, amelyek jogosak és igazak voltak egy évszázaddal ezelőtt" – száll vitába Kereszturyval Nánay István.. „A művészet azzal segítheti a társadalom fejlődését, ha tudatosítja az egyén és a közösség lét- és sorsproblémáit" – idézi Sziládi Jánostól a Keresztury által megbírált interjúból. „Ezek a „lét- és sorsproblémák" ma már csak részben fogalmazódnak meg „nemzeti" vagy „hazai" problémaként, sok szempontból egyetemes jellegűek avagy a nemzetin belüli struktúrát érintők" – mondja Nánay.

„Olyan drámát szeretnék rendezni, amelyben megjelennek a magam emberi, társadalmi problémái" – mondja Székely Gábor. – „Szerintem a közönség nem akar mindenáron magyar darabot. A problémáira keres választ, és inkább elfogad egy külhoni szerzőt, mint egy magyart, ha az előbbi jobban megközelíti a nézőben felmerülő gondokat. Szerintem az időszerűség és a maiság igénye csak a minőség jegyében foganhat."

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2014/10. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken, az Írók boltjában, a Katona József Színház könyvesboltjában. Az árushelyek listája itt olvasható.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám 495 Ft
Egy éven belül megjelent számok: 395 Ft
Korábbi évfolyamok számai: 295 Ft

 

15. 04. 8. | Nyomtatás |