Összeérő utak

A hosszabbik út – Kerekasztal Színház, Szputnyik Hajózási Társaság

A Nick Hornby regényét feldolgozó A hosszabbik út a Kerekasztal Színház és a Szputnyik Hajózási Társaság koprodukciójában készült. Gigor Attila rendezése 2013-ban elnyerte a legjobb ifjúsági előadásnak járó Üveghegy-díjat, 2014-ben pedig a Next Generation különdíját kapta a kaposvári gyermekszínházi biennálén. Ez az első színházi nevelési előadás, amely bekerült a Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyprogramjába. Ott Háy Anna a legjobb női alakítás díját kapta a színész zsűritől.

Szűcs Mónika

 

A hosszabbik út pécsi meghívása is jelzi a tényt, hogy az utóbbi néhány évben a magyar színházi életben egyre fontosabbá válik a színházi nevelés. Egyre több kőszínház és független színházi alkotóközösség fedezi fel a színházpedagógiában rejlő lehetőségeket a fiatalok megszólítására. A színházi nevelés mára egy tág terület gyűjtőfogalma lett, sokféle tevékenység, program, törekvés sorolható ide. Közülük az egyik legrégebb múltú az angolszász mintára a 90-es évek elején meghonosodott TIE (Theater in Education), amelynek metódusával jelenleg több mint tíz színházi nevelési társulat dolgozik Magyarországon.1

A hosszabbik út komplex színházi nevelési előadás (TIE-előadás)2 , amelynek meghatározó jellemzője, hogy benne a színházi és pedagógiai célok egyenrangúak, ennek következtében a színházi jelenetek és az azokat meg-megszakító drámamunka egymástól el nem választható dramaturgiai egységet képeznek. Azért fontos ezt hangsúlyozni, mert például a beavató színház is él a megszakítás eszközével (sokszor azt a hatást keltve, hogy nem is előadást, hanem próbát látunk), de a színházi jelenetekből való kilépés azt a célt szolgája, hogy a nézők számára megmagyarázzák, értelmezzék a látottakat (esetleg a színházi megoldásokat is tudatosítsák). Erre általában a(z irodalomórákról is ismerős) kérdezz-felelek módszert alkalmazzák, a foglalkozást rendszerint egy felnőtt vezeti, aki többnyire a rendező szerepébe helyezkedik bele. Eltérően a beavató jellegű előadásoktól a TIE-programban a foglalkozás nem valamely vitathatatlan értékű irodalmi mű vagy dráma jobb megértését szolgálja. A programban felhasznált mű nem önmagában (mint irodalmi, színházi érték) fontos az alkotók számára, hanem azért, mert számtalan olyan izgalmas emberi problémát tartalmaz, amelyeket érdemes megvizsgálni, megvitatni, különféle válaszokat keresni rájuk. Ez a kiinduló pontja annak, hogy a TIE-előadásokban a történetet többször megszakítva a résztvevő diákok a nézői szerepnél aktívabban (nemcsak beszélgetve, hanem többféle dramatikus munkaformát kipróbálva), kiscsoportokban gondolhatják tovább a felvetődött kérdéseket. Ennek a közös munkának többnyire nincs befolyása a történet alakulására, inkább arra szolgálnak, hogy kitágítsák, kinyissák, kinagyítsák a történet kínálta problémákat.

A színházi nevelési előadásokban nincs nyoma a beavató és a beavatandó közötti hierarchikus viszonynak. A programban részt vevő színész-drámatanárok és a nézők közt másfajta, majdnem egyenrangú kapcsolat alakul ki, amely stílszerűen leginkább ahhoz hasonlítható, amely a kerekasztal lovagjai között létezett. Itt is van irányító (első az egyenlők között), hisz a helyzet természetéből adódóan a foglalkozás (ill. a kiscsoport) vezetője többet tud a felmerülő problémákról (ő maga veti fel azokat), de a válaszok keresésében az ő javaslatai, gondolatai ugyanannyit érnek, mint a foglalkozáson részt vevő fiatalok felvetései. A színházi nevelési foglalkozás tehát nem kérdéseket válaszol meg, mint a beavató színház, hanem olyan dilemmákat, emberi krízishelyzeteket jár körül, amelyekre egyáltalán nem biztos, hogy meg is találja a megoldásokat.

 

A Kerekasztal

 

A TIE-t a Kerekasztal honosította meg Magyarországon. Az együttes a többszörös fesztiváldíjas Gödöllői Diákszínpad utódaként alakult 1991-ben Kaposi László vezetésével, és sokáig alternatív színházként is működött. Tankred Dorst Merlin avagy a puszta ország című darabjából készült előadásukkal, A lovagsereg énekével 1992-ben fődíjat nyertek a csurgói diákszínjátszó találkozón, majd megosztott fődíjat Kazincbarcikán az amatőr és alternatív színházak fesztiválján. (Az előadásban többek között Schilling Árpád is játszott, aki diákként a Kerekasztalban kezdte színházi pályáját.) A következő évben újabb sikeres előadással jelentkezett az együttes, a Paul Foster darabjából készül I. Erzsébettel (a címszerepet az akkor még középiskolás Láng Annamária játszotta, mindkét előadást Kaposi László rendezte.)
A társulat tagjaiból alakult meg 1992-ben a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ, amely hét évig Gödöllőn működött. Elsősorban a környékbeli iskolák osztályait látták vendégül színházi félnapokra. Első foglalkozásuk, a kisiskolásoknak készült Fehérlófia alapvetően a cserbenhagyás problémáját járta körül. A Kerekasztalra jellemző mozgásos-stilizált színházi nyelven elmesélt történetet ott állították meg, amikor a három barát az ígérete ellenére mégsem húzta fel Fehérlófiát az alvilágból. A korai foglalkozásaik közül kiemelkedik a Máeldun csodálatos utazása, amely egy kelta mítoszon keresztül az apai mintától való elválás, a bosszú és a felnőtté válás kérdéskörét vizsgálta. Egy másik foglalkozásukon (A szomorú királyfi) egy mesén keresztül az elmúlással, a halállal, a gyász kérdéskörével találkoztak a gyerekek. (A halhatatlanságra vágyó királyfi történetét Szép Ernő feldolgozása alapján állította színpadra Kaposi László.)

A Kerekasztal legtöbbet játszott foglalkozása kétségtelenül a Már megint itt van a... című volt, amely a kamaszkori szerelem problémáit dolgozta fel. Ezt 1993-ban mutatták be, és több mint 13 éven át játszották változó szereplőkkel, összesen 600-nál is több előadást tartottak belőle. Ez a foglalkozás nem az első időkben szokásos előadás-feldolgozó foglalkozás szerkezetet követte, hanem – egy kvázi filmforgatás keretén belül – több kisebb jelenet után arra kérték a 13-14 éves fiatalokat, hogy rendezőkként ők állítsanak színre jeleneteket a színész-drámatanárok segítségével a szerelem és szexualitás témaköréből.

A Kerekasztal tagjaiból kerültek ki azok a színész-drámatanárok is, akik 1997-ben Takács Gábor vezetésével létrehozták a Káva Kulturális Műhelyt, amely ma is az egyik legaktívabb társulat a színházi nevelés területén. A Kerekasztal 1999-ben Gödöllőről Budapestre költözött, és azóta is a Marczibányi Téri Művelődési Központban van a székhelyük. Itt is számtalan sikeres foglalkozást mutattak be, például a Wedekind művéből, A tavasz ébredéséből készült Gyerektragédiát, a Gianni Rodari meséjéből készült Lélekvesztőt vagy az észak-amerikai indián mesék alapján készült Mesék a túlpartról című színházi játékot.

Kaposi László a Kerekasztal vezetését 2006-ban átadta fiatalabb kollégáinak, s azóta rendezőként sem vesz részt a munkájukban. Ezt követően részben vendégrendezők, részben a társulat tagjai készítették a Kerekasztal komplex színházi nevelési előadásait. Ebből a korszakból kiemelkedik az Uray Péter rendezte Boszorkányhajsza (amely Miller Salemi boszorkányok című darabjából készült), A császár új ruháját feldolgozó, Perényi Balázs rendezte Fogságban (amelynek az az újdonsága, hogy a gyerekek végig szerepbe helyezkedve követik a történetet). Ebben az időszakban váltak egyre élőbbé a Kerekasztalnak az angol TIE-csoportokhoz, elsősorban a birminghami Big Brumhoz fűződő kapcsolatai. Így került bemutatásra Geoff Gillham darabja, a Csontketrec (Hajós Zuszsa rendezésben) és Edward Bond kifejezetten TIE-társulatok számára írt darabja, a Tizenegy trikó (Bethlenfalvy Ádám rendezésében) 3. Legújabb előadásuk szintén egy Bond-darabból készült, A széttört tálat a Big Brum vezetője, Chris Cooper rendezte.

 

A színházi nevelés formái

 

Fontos leszögezni – mert erről a korábbi évtizedben élénk viták zajlottak –, hogy a TIE, azzal együtt, hogy pedagógiai céljai is vannak, teljes értékű színház. Színészek játszanak el fiktív történetet színházi térben, amit mások néznek. A különbség csupán annyi, hogy itt a játékot időről időre megszakítják, hogy a néző közelebb kerülhessen ahhoz, amit lát.

Abból a szempontból sokat változtak az elmúlt évtizedekben a színházi nevelési előadások, hogy hogyan is kapcsolódnak egymáshoz a színházi jelenetek és a nézőkkel közös feldolgozó részek. A kezdeti programokban még sokszor élesen elvált egymástól a színházi rész és a foglalkozás, és az is gyakran előfordult, hogy a foglalkozás nem az előadás történetét gondolta tovább, hanem valamiféle analóg történetet kínált feldolgozásra a diákoknak. A színész-drámatanári feladat is erősen kettévált eleinte, a jelenetekben játszott szerepeikből – egy-egy határozott jelzéssel – kilépve a foglalkozás idejére drámatanárokká váltak a színészek. Az utóbbi időben azonban felerősödött az a szándék, hogy ez a kétféle funkció minél közelebb kerüljön egymáshoz, hogy a drámatanári feladatok is minél inkább a színházi szerepben maradva legyenek megoldhatók. Ez az igény nem elméleti megfontolásból született, hanem az a sok éves tapasztalat és sok száz megtartott előadás által megszerzett rutin hozta magával, ami a Kerekasztal és a Káva munkatársai mögött van.

A TIE-előadások különféle munkaformákat kínálnak a bennük részt vevő fiataloknak, jellemzően egy-egy iskolai osztálynak. A kis csoportokban zajló foglalkozások az egyszerű megbeszéléstől eljuthatnak a szerepbe való belehelyezkedésig, képek, tablók alkotásáig, illetve jelenetek improvizálásáig. Ezek az intim körön belül maradó megbeszélések ugyan egy külső megfigyelő számára elég nehezen követhetők, de a több csoportban zajló munka eredményei valamilyen formában később megjelennek a folytatódó előadásban. Így strukturálódik A hosszabbik út is: a színházi jelenetekből következő kérdéseket járják körül a kiscsoportos foglalkozásokon, és azok a következtetések, problémamegoldások, amelyekre a csoport jutott, beépülnek az utána következő színházi jelenet improvizált szövegébe.

 

A Szputnyik és a színházi nevelés

 

A hosszabbik út a Kerekasztal és a Szputnyik Hajózási Társaság közös produkciójaként jött létre. Nem ez volt az első találkozása a színházi neveléssel a Szputnyik színészeinek. A társulat első ifjúsági előadása (amelyhez feldolgozó foglalkozás is készült) a 2011-ben bemutatott Antigoné volt, Gigor Attila rendezte, a címszerepet Hay Anna, Kreónt Fábián Gábor játszotta. Az előadást önállóan, foglalkozás nélkül soha nem játszották (még a sajtóbemutató felnőtt közönsége előtt sem!), mert az alkotók meggyőződése szerint a két rész együttesen képez egy egész előadást.

Az Antigoné osztályterem színházi előadás, azaz a társulat tagjai iskolákban, egy-egy osztálynak játsszák el a darabot úgy, hogy lényegében a terem minden tartozéka a helyén marad, de ezek közül többet is bevonnak a játékba. A tanterembe csak néhány saját tárgyat hoznak be a színészek (hangszereket, erősítőt, telefont, magazint), az Antigoné színházi jelrendszere, térhasználata, motívumrendszere alapvetően a tanterem berendezéseire épült. A tanári asztal például az előadásban is a hatalmat birtokló személy (Kreón) helye lesz, akárcsak egy iskolai tanórán a tanáré. De használják a táblát is, szemléltető piktogramok, figyelemfelhívó szavak kerülnek rá. Nagyon erős hatása van az élőben előadott, maivá hangszerelt (kar)daloknak. Az előadást követő foglalkozáson jól érzékelhető, a szputnyikos színészek többsége kedvvel vesz részt a drámapedagógiai munkában is. 4

Gigor Attila rendezése annyira sikeres volt, hogy ennek nyomán hívták őt a Nemzeti Színházba, ahol a Náthán gyermekeit rendezte meg 2012-ben. Lessing Bölcs Náthánját Ulrich Hub fogalmazta át az ifjúság számára úgy, hogy egyértelműbb legyen a kérdésfelvetés: a fiataloknak állást kellene foglalniuk (a maguk helyét megtalálni) az egymással harcoló (vallási) ideológiák között. Gigor olyan ifjúsági előadást rendezett a darabból, amely önállóan is teljes értékű volt, de előkészítő és feldolgozó foglalkozás is készült hozzá (az Antigonéhoz hasonlóan itt is Róbert Júlia volt a foglalkozások tervezője és vezetője).

Közben az is kiderült, hogy a szputnyikosok közül több embernek, elsősorban Fábián Gábornak, határozott affinitása van a színházi nevelés iránt. Fábián a Szputnyik 2008-as megalakulása előtt (szabadúszó színészként) dolgozott már drámapedagógusként, és később a Szputnyikon kívül is részt vett hasonló vállalkozásokban. Az egyik ilyen munkája a MU Színház által működtetett MuLabban 2011-ben készült Erőszak című tantermi előadás volt kiskamaszok számára. (Fábián partnere Szabó Márta volt.) A Dražen Šivak rendezte Erőszak leginkább ismeretterjesztő burleszkként jellemezhető, amely egy horvát metódus, az ún. theARTo módszer alapján született. A módszer lényege, hogy a felkészülés során a színész tanárokkal és pszichológusokkal konzultálva választ ki egy a tananyaghoz kapcsolódó vagy prevenciós célból fontosnak ítélt témát. Az adott témáról minden elérhető információt és tényt összegyűjt, majd ebből készül el az előadás szövege, amely nem egy történetet mesél, hanem személyes élmények vagy máshonnan származó példák segítségével elsősorban ismeretet közvetít. Az Erőszak a Szputnyik ironikus, stilizált játékmódját használva sok apró, villanásnyi jelenetből, etűdből, helyzetből összegyúrt előadás, amely nem elmélyíti, hanem valóságos enciklopédiává szélesíti tárgyát, és konkrét fogódzókat mutat, hogy a fiatal felismerje az életben jelenlévő erőszakot, és segítséget találjon, ha bántalmazás éri.

Ugyanezzel a módszerrel hozta létre idén Fábián Gábor és Hay Anna az előítéletekről szóló előadásukat, a Pirézeket is. Hay Anna is láthatóan nagy kedvvel tanulja a színházi nevelést. Ezért is szerencsés a Szputnyik színészeinek és a Kerekasztal tagjainak egymásra találása.

 

Regényből dráma?

 

A Kerekasztal Kaposi László távozását követően, a keresgélő időszak után egyre tudatosabban kezdett különböző együttműködési formákat kialakítani más társulatokkal, alkotókkal, civil szervezetekkel, hospitáló programjuk keretében új embereket vontak be a munkába, s ezzel megújították a társulatot. Ennek a törekvésnek a jegyében hívták meg Gigor Attilát is rendezni. Az ő ötlete volt, hogy Nick Hornby regényéből induljanak ki (amely magyarul Hosszú út lefelé címmel olvasható). Ugyancsak ő javasolta, hogy „felesben" csinálják meg a szereposztást: a Kerekasztal két színésze mellé hívják meg Hay Annát és Fábián Gábort.

Hornby közel négyszázoldalas regénye négy ember olykor párhuzamos, olykor láncszerűen összekapcsolódó monológjából áll. Találkozásukat, különös-furcsa egymás mellé sodródásukat és lassan szövődő összetartozásuk történetét széles mederben, sok apró fordulattal meséli el a könyv, amiből ügyes ollóval és kreatív fantáziával készítette el az előadás szövegét Gigor Attila és a színészek. Az adaptáció átfogja ugyan a regény egészét, ám azon belül határozottan megragadott gócpontokra és világosan megfogalmazott problémákra koncentrál. Kiválóan működik a színpadi szövegben is a regény sajátos elbeszélésmódja, ahogy a szereplők nemcsak mesélik a saját történetüket, hanem reflektálnak is a felidézett helyzetekre, saját maguk és a többiek viselkedésére, ahogy szikrázó dialógusaikból ki-kilépve kommentálják azokat. És meglepőek Jess kiszólásai, amivel közvetlenül a nézőket szólítja meg, vélt elvárásaikkal, előfeltevéseikkel száll vitába.

A történet szilveszter éjszakáján kezdődik, amikor véletlenül találkozik négy egészen különböző ember Londonban egy toronyház tetején, ami ugrótoronynak emlegetnek, mert innen szokták levetni magukat az öngyilkosok. Négy érdekes, furcsa figurát látunk, mindegyiküknek titka van, s amit elsőre látunk belőlük (vagy amit elsőre hajlandóak megmutatni magukból), az kevesebb is, más is, mint ami fokozatosan kiderül róluk az előadásban. Mind a négyen más okból akarnak öngyilkosságot elkövetni.

A csendes Maureen (Hajós Zsuzsa) – az ő lassú monológjával kezdődik az előadás – negyvenes nő, akinek az életét nem tölti ki más, mint hogy gondozza sérülten született gyerekét, aki testileg ugyan fejlődik, de gyakorlatilag semmit nem érzékel és semmire nem reagál a külvilágból. (A mélyen vallásos asszony mindezt eleinte vezeklésnek fogja fel, de aztán kétségei támadnak, hogy nem túl nagy büntetés-e egy egész életet kérni egyetlen szexuális aktusért.) Martin Sharp (Fábián Gábor) sikeres tévés személyiség volt, akinek karrierje egyetlen pillanat alatt omlott össze, amikor lefeküdt egy kiskorú lánnyal, s emiatt börtönbe került, a házassága tönkrement, és a lányait sem láthatja.

Azzal, hogy Maureen megszólítja az ugrani készülő Martint, el is múlik a pillanat mindkettőjük számára, amikor elszánhatnák magukat a halálra. Ezért tudják megakadályozni az extravagáns Jess (Hay Anna) öngyilkosságát is, aki vakon rohanna a halálba, ha Martin le nem teperné őt. A lány egyszerűen csak attól van kibukva, hogy elhagyta a fiúja, és a házban zajló bulin kapott sugallatot arról, hogy innen a tetőről le is lehet ugrani. Végül JJ (Farkas Atilla), a pizzafutár csatlakozik hozzájuk, aki azt állítja, hogy azért akar végezni magával, mert valami fura nevű, de sejthetően halálos betegsége van.

Végül együtt jönnek le a toronyból, de ez az egymás mellé sodródás, a mindannyiukban fellángoló majd elhamvadó szándék, hogy véget vessenek az életüknek, korántsem biztos, hogy közösséget teremt köztük. Kérdés ugyanis, hogy ennyire különböző társadalmi helyzetű, kultúrájú és személyiségű embereknek lehet-e közük egymáshoz azon kívül, hogy mégis csak életük egyik fontos pillanatában találkoztak, és óhatatlanul is hatással voltak egymásra. Hogy egy fontos tett irányát változtatták meg azzal, hogy beszélgetni kezdtek. Mindenesetre megpróbálnak együtt kitartani az új év hajnaláig.

 

Nézőpontváltás

 

Jobb híján – ha már úgyis szilveszter éjszaka van – arra jutnak, hogy keressék meg együtt Jess barátját. Taxiba szállnak, s elindulnak egy feltételezett buli felé. A lány a maga arrogáns modorában társalogni próbál a taxissal, aki egy afrikai országból érkezett Angliába, s mint kiderül, nem él már a feleségével. „Rossz asszony, mi?" – vágja rá kárörvendően Jess. „Halott asszony" – válaszolja keményen a taxisofőr. És megtudjuk, hogy katonák végeztek az asszonnyal és a férfi egész családjával. Ezért hagyta el a hazáját.

Ezen a ponton állítják meg a szereplők először a történetet, s kínálják fel a diákoknak a közös gondolkodás lehetőségét. Egyszerű kérdést tesznek fel: mi járhat ebben a helyzetben a szereplők fejében. A négy főszereplőhöz kapcsolt négy kiscsoportban az egyes figurákat alakító színészek által vezetett beszélgetésekben alapvetően erről folyik a szó. Ez azért jó feladat, mert egyrészt tisztázni lehet azt, hogy mit gondolnak a diákok a figurákról, másrészt – a taxisofőrrel való szembesítés révén – egy újabb, külső nézőpontból lehet rátekinteni a négy főhősre. Hisz maguk a szereplők is ezt teszik: a taxis sorsához viszonyítva a magukét próbálják megválaszolni a kérdést, hogyan lehet egy ilyen válsághelyzeten túljutni. (Akkor igazán jó egy színházi nevelési előadás, ha csak egy időre is, de képes nézőpontot váltatni a foglalkozás résztvevőivel.) A kiscsoportos beszélgetések eredményeit összefoglalva rövid monológokat rögtönöznek a szereplők arról, hogy milyen gondolatok járnak a taxi út alatt az egyes figurák fejében, majd folytatódik a történet.

Egy buliba érkezünk. Az előadásban csak a négy főszereplő jelenik meg a maga testi valójában, az összes többi figurát, akikkel találkoznak, székek testesítik meg. És ha meg is szólalnak, hangjukat kívülről, hangszórón keresztül halljuk. Ettől is válik mulatságossá az a jelenet, amikor végül rátalálnak Jess barátjára, aki egyenesen menekül a lány elől, mert életveszélyesnek tartja őt. Azonban elég pár szót váltaniuk kettejüknek, hogy kiderüljön, vállalhatatlan számukra a másik. Jess hirtelen kijózanodásától még nem omlik össze a közös terv, hogy megérik együtt az újév hajnalát.

Következő lépésként elmennek Martinhoz, ám ott igazán kínos helyzetbe keverednek: a férfi féltékeny barátnője csak annyit kérdez, kik ezek az emberek, és mit keresnek itt, amire egyikük sem tud értelmes választ adni. De beköszönt újéve hajnala, kihúzták együtt, véget ér az év egyik legválságosabb éjszakája, amikor is a statisztikák szerint a legtöbben követnek el öngyilkosságot, és ennek örömére megállapodnak abban, hogy a következő válságidőpontban, Valentin napkor újra találkoznak.

 

Védőhálók?

 

A szünet után kiscsoportos munkával folytatódik az előadás. Az újév első napjaiban híre megy a „szilveszteri kalandnak" (Jess barátja köpött a sajtónak), a média felkapja a hírt, hogy együtt látták Martint, a híres tévés személyiséget és Jesst, aki az oktatási államtitkár lánya, két másik no name öngyilkosjelölttel az ugrótoronyban.. Hornby hosszan részletezi, hogyan adják el Martinék a sztorijukat a médiának, milyen szánalmas tévéshow lesz belőlük, és hogyan nyaralják el a pénzt, amit mindezért kapnak. Ami a regényben hosszasan kanyargó elbeszélés, azt egy kiadós kiscsoportos foglalkozásba sűríti az előadás. A hosszú történéssor helyére egyetlen izgalmas kérdést állítanak: ki hogyan reagál a média érdeklődésére, illetve hogy kiről hol, milyen cikk, poszt, komment jelenhetett meg.

Attól izgalmas ez a kérés, mert felveti azt az egyre fenyegetőbb és szorítóbb kérdést – bár nem ez a fő fókusza az előadásnak –, hogy mit tud ártani a média vagy akár egy szűkebb közösség, ha rászáll egy emberre. A diákok számára ebből a szempontból nyilván a közösségi oldalak adják a legtöbb közvetlen tapasztalatot. A kiscsoportos munka eredményeiről ismét rövid monológokat rögtönöz szerepeibe visszalépve a négy főszereplő, majd folytatódik a történet.

A négy véletlenül egymás mellé sodródott figura újból és újból összejön. De hullámzóak ezek a találkozások, nagyon erős, kifeszített helyzetek, egymásra találások és visszacsapások jelennek meg bennük. Nemcsak azért, mert labilis, hektikus figurák állnak a középpontban, hanem azért is, mert egyszerre működik köztük a végleges különbözőségük és a nehezen megmagyarázható egymásra utaltságuk. A találkozások közben újabb és újabb titkok derülnek ki róluk. Például az, hogy egyáltalán nem biztos, hogy képesek lettek volna levetni magukat a toronyból, ha történetesen nincsenek ott a többiek. Erre Valentin nap ébrednek rá, amikor újra találkoznak a torony tetején, és döbbent tanúi lesznek egy ember megakadályozhatatlan öngyilkosságának.

De Maureenról is kiderül – ez az előadás egyik legmegkapóbb része –, hogy egy egész elképzelt életet rendezett be a fia köré, aki mit sem tud magáról és környezetéről. A Maureennál való látogatásukkor ugyanis Jess focis plakátot és az Alkonyat főszerepét játszó lányról készül képet talál a fürdőszobában. Így az asszony kénytelen elmesélni, hogy amikor kiderült számára, hogy a fia soha nem fog reagálni a világra, csak testileg növekszik, akkor elhatározta, átdekorálja a babaszobát. Előbb vonatos függönyöket rakott fel, majd az idő múlásával cserélte a dekorációt. És ezzel párhuzamosan egy egész életet talált ki a fia köré, hogy ennyi idősen mit olvasna, milyen zenét hallgatna, miket nézne tévében, melyik futballcsapatnak szurkolna, milyen lányok tetszenének neki.

JJ viszont hamarosan bevallja, hogy nem halálos beteg, ezt csak azért találta ki akkor szilveszterkor a tetőn, mert a többiek indokai annyira meggyőzőek voltak, ő meg nem tudott volna mit mondani, hogy miért akart leugrani a tetőről. Egyszerűen azért, mert abbahagyta a zenélést, feloszlott a bandája, pedig azt hitte, hogy ez fogja kitölteni az életét, és most olyan végtelenül üresnek érez mindent.

Jess kapcsán is fokozatosan megértjük, hogy nem egyszerűen egy elkényeztetett, zakkant, punk csaj, aki futó szerelmi bánata miatt akart öngyilkos lenni. Az ő életében is szövevényes kapcsolatok és nehezen feldolgozható családi tragédiák állnak a háttérben. Legfőként az, hogy néhány éve eltűnt a nővére, amit azóta se tud feldolgozni a család, s titkokban mindannyian abban reménykednek, hogy valahol még él, s egyszer csak előkerül. (Itt figyelmezteti újra a nézőket közvetlenül is Jess: ez nem melodráma, az előadás végére sem fog előkerülni a nővére.)

Martinról nemcsak azt tudjuk meg, hogy zűrösebbek a kapcsolatai, mint ami elsőre látszódik belőlük, hanem azt is megértjük, ő maga is azon „dolgozik", hogy semmi se tisztázódjon, hogy minden viszonya ugyanolyan kaotikus maradjon, mint amikor felment a tetőre.
Lehet bármilyen jólszabott szövege, szofisztikált problémafelvetése, kiváló dramaturgiai érzékkel megtervezett kiscsoportos munkája, A hosszabbik út legfőbb értékét mégis a kiváló színészi alakítások jelentik. A két társulat tagjai némiképp eltérő stílusban játszanak. A szputnyikosok által életre keltett figurák eleve harsányabbak, dominánsabbak, ezért az ő színészetük is a harsányabb és dominánsabb utat követi. A kerekasztalosok (különösen Hajós Zsuzsa) viszont a civil jelenlétből próbálnak fogalmazni, egészen pici, apró gesztusokból gyúrják össze rendkívül meggyőzően figuráikat.

 

Hogyan tovább?

 

Miközben lassan eltelik az a 90 nap, ami a pszichológusok szerint egy válságidőszak átlagos hossza, ami után valahogy megváltoznak a dolgok, többször is találkoznak A hosszabbik út szereplői. Záróakkordként Jess összehív egy nagy találkozót, amelyre elhívja mind a négyük családtagjait, volt barátait és barátnőit, hogy segítsenek nekik, ha tudnak. Hogy alkalmat teremtsen arra, hogy tisztázhassák a közelükben élőkkel, mi is vezetett az életük kisiklásához.

A regény nem itt ér véget. Lassú, kudarcokkal, megtorpanásokkal teli változások kezdődnek mind a négyük életében. Mindenki élete csak annyival lesz jobb, hogy ne kelljen újból az ugrótoronyba mennie. Ezzel szemben az előadás nyitott véget hagy. A nagy békéltető találkozót követő harmadik kiscsoportos foglalkozásban a diákokra bízza, hogyan folytatnák, fejeznék be az egyes szereplők sorsát. A 90 nap elteltével újra a tetőn találkozó szereplők ezekből a kiscsoportos foglalkozáson elhangzott „tanácsokból" rögtönzik az utolsó monológjaik. És ha nem is születtek megváltó megoldások, hangulatilag valahogy mégis derűsen zárul az előadás: négy ismerősnek tűnő ember nézi a londoni óriáskereket, és azon tűnődik, vajon tényleg mozog-e, miközben tudják, hogy igen, mozdulnia kellene.

 

A hosszabbik út
Kerekasztal Színház, Szputnyik Hajózási Társaság

Nick Hornby Hosszú út lefelé c. regénye nyomán

Munkatársak: Bagaméry Orsolya, Szivák-Tóth Viktor, Tárnoki Márk
Rendező: Gigor Attila
Szereplők: Hay Anna Farkas Atilla Fábián Gábor Hajós Zsuzsa
Közreműködik: Lipták Ildikó, Nyári Arnold

Jegyzetek:
1. Volt még egy régebbi, viszonylag szélesebb körben ismert színházi nevelési forma is, a Ruszt József által bevezetett beavató színház, amelyet a rendező 1975-ben indított útjára Kecskeméten a Rómeó és Júliával. Ezt a programot a 80-as években több előadással Zalaegerszegen is folytatta. Ezekről televíziós felvétel is készült, így sokan például a tévén keresztül találkozhattak ezzel a színházi nevelési formával.

2. Írásomban a (komplex) színházi nevelési előadás, ill. a TIE-előadás/program megnevezéseket egymás szinonimájaként használom.

3. Erről részletesebben az Ellenfény 2009/12. számában olvashatnak.

4. Részletesebben erről az Ellenfény 2011/12. számában írtam.

14. 10. 15. | Nyomtatás |