„Ajtók nyílnak..."

Beszélgetés Jirí Kyliánnal

Olyan illusztris vendég érkezik idén a Budapest Táncfesztiválra, mintha, mondjuk, Luc Bondy érkezne egy színházi rendezvényre... Jirí Kylián a 20. század utolsó harmadának, valamint a 21. század eddigi éveinek egyik (és bizonyos vonatkozásaiban „a") legjelentősebb koreográfusa.

Lőrinc Katalin

A Holland Táncszínház (NDT) az ő igazgatása révén vált a világ egyik vezető társulatává, ám a nagymester immár öt éve teljesen függetlenül, Kylian Productions néven saját projekteken dolgozik. A Művészetek Palotájában a műszaki beállás előtt kaptunk néhány percet egy beszélgetésre.

 

– Igazában mindent tudok arról az időről, amikor az NDT igazgatója voltál, és a társulatnak koreografáltál. Hogyan élsz, alkotsz azóta, hogy ez a kötelék felbomlott?

– 1999-ig voltam igazgatója a Holland Táncszínháznak, az rengeteg idő, negyedszázad, meglehetősen szigorú kötelezettségekkel. Óriási felszabadulás volt, amikor ezt a posztot átengedtem a fiatalabbaknak, és bár még pár évig a társulatnál voltam koreográfusként, tanácsadóként, azért ez már messze nem jelentette azt a kötöttséget, amit az egyszemélyi vezetés felelőssége. Ha visszagondolok, gyakorlatilag három társulatot vezettem, az együttesen kívül még az NDT II-t, az utánpótlás csapatát, majd az NDT III-at, amely az idősebbek speciális műhelye lett, s ezen kívül még egy saját színházat is építettünk (Rem Koolhaas, híres építész első nagyobb alkotása volt az 1987-ben) – ez azért óriási munka volt. (Amúgy a színházat megszüntetik, újat építenek majd helyette, összevonják a Táncszínházat a Konzervatóriummal, a Koncertteremmel, szakmailag megalapozatlan, értelmetlen politikai döntés nyomán...) De most mindenképpen azt élem meg, hogy szabad vagyok, s ez gyönyörű. Ám a szabadságról tudjuk, hogy egyáltalán nem könnyű: egy új, saját rendet kell benne felépíteni, egy teljesen újszerű fegyelmet.

 

 

– A szabad művészi létnek köszönhetően nyilván műveid betanításával járod a világot...

– Ebben a szabadságban egyáltalán nem ez a lényeg számomra. Valóban játsszák a műveimet Hong Kongtól Bostonig, Los Angelestől Nizzáig, de nem koreografálok ezeknek a társulatoknak, mert én csak olyan körülmények között szeretek újat alkotni, amelyek biztosítják azt, hogy nagyon jól ismerjem a táncosokat. Márpedig ehhez nagyon sok idő kellene: ennyit én nem maradok sehol. Ennél sokkal fontosabb számomra az, hogy most egészen újszerű dolgokkal kísérletezhetek. Olyan projekteken is dolgozom, melyeknek nem valami színházi bemutató a vége, hanem valójában workshop-jellegűek: érdekes emberekkel találkozom és új tapasztalatokkal gazdagodom így. Ajtók nyílnak meg előttem! Ennek eredményeként például nem csupán a színpad érdekel újabban, hanem a filmezés is. (2006-ban például CAR-MEN címmel filmet forgattunk, mégpedig cseh helyszínen.)

– Budapestre szintén egy teljesen szokatlan, nehezen meghatározható műfajú alkotással érkeztél. Mi ennek a projektnek a története?

– Az East Shadow egy japán fesztiváltól érkezett felkérésre született. Amszterdamban él a japán zeneművész, Tomoko Mukaiyama (zongorán kíséri is a művet, amellett, hogy a címadó zenedarab szerzője), Hollandiában dolgoztam tehát alkotótársaimmal együtt ezen a művön. A felkérés kimondottan a fesztivál (az Aichi Triennálé) tematikájára érkezett: a néhány évvel ezelőtti dél-ázsiai cunaminak kívánt emléket állítani. A darabban az irodalmi ihletés, valamint a drámai színház eszközei mellett a film vizualitása is megjelenik. Ami a tánc minőségét illeti: a finomabb részletekre, a mozdulatok bensőségére koncentrál inkább, hiszen 60 év felettiek az előadók, ez másra inspirál, mint a fiatalok. Hiszen ezért indult annak idején (1990-ben) az NDT III, mert a negyven év feletti táncosok egészen más minőségeket tudnak produkálni, más dramaturgiát követel az ő mozgásterük, levegőjük, mint egy szokványos, húsz és negyven év közötti táncosokból álló csapaté. Rövidlátó anyagi megfontolásból állították le azután ezt a projektet Hágában, 2006-ban. Én azonban nem szűntem meg ezzel a korosztállyal dolgozni.

– Színdarab-rendezésre nem gondoltál még?

– Nem, engem a szavak nélküli színház érdekel jobban. Kértek már operarendezésre is, de nem, az sem az én világom.

– Japánban mennyi időt töltöttél a bemutató kapcsán?

– Japánban egyáltalán nem voltam. Sőt, még a bemutatón sem voltam Nagoyában (2013. szeptember 14-én volt ott a premier): ez volt életem egyetlen olyan bemutatója, melyen nem voltam jelen személyesen. Én nem repülök, mindenhova vonattal utazom, így ez egy megoldhatatlanul bonyolult ügylet lett volna...

– Ha jól értelmezem, „fiatal" társulatnak az utóbbi években nem készítettél új táncprodukciót. De ha visszatekintesz az NDT-nél mintegy 30 éven át készített darabjaid sorára, hogyan látod: mennyiben változott a mozgásszótár, a mozgásminőség, stílus a saját munkásságod során?

– Épp nemrégiben valóban rákényszerültem arra, hogy végignézzem a repertoáromat: elszántam magam ugyanis egy saját website létrehozatalára, és ezen végig kellett sorolnom a műveimet. Döbbenetes élmény volt. Olyannak tűntek a darabjaim, mintha sok különböző koreográfus alkotásai lennének. Jó, persze: látható egy kézjegy, de ez a kéz mintha nagyon eltérő verseket írt volna. Persze, óriási a fejlődés a mozgásminőségben, de a legszebb az egészben az, hogy ez a különböző külső hatások révén alakult úgy, ahogyan. Talán ez a leglényegesebb: a találkozások. A hatások, amelyet egymásra teszünk. Éppen ezért: a jövő évadtól kezdve az NDT műsoráról le fog kerülni az összes Kylián-mű, mert én ezt kérem.

– Miért?!

– Meg kell újulni. Tovább kell lépni: találják meg a saját, új útjaikat!

 

14. 04. 29. | Nyomtatás |