Kifeszítve

Helen Edmundson Irtás – Forte Társulat, Szkéné Színház

Minden szereplő kifeszítve két végpont között. A között az állapotuk. Ki itt, ki ott – és mindenki mindenki ellen. Horváth Csaba és a Forte Társulat ismét kivételes társadalmi érzékenységről árulkodó előadást hozott létre, mely komor és hideg. Figyelmeztető vagy vészjósló? Erős atmoszférájú, szikár előadást, melynek képei sokáig benne maradnak a nézőben. Az Irtásról Szemerédi Fanni ír.

Szemerédi Fanni

 

Az egyik oldalon fehér mezőgazdasági műanyagzsákokból épített erőd, a másik oldalon fekete farkasok falkája. Az erőd szétbomlik: széthordják, és a zsákokból vöröses föld fordul ki. Ez a föld, amiért harcolnak, ez a föld, ahová a halottakat temetik. Ezzel a földdel kenik be arcukat és csupasz testüket a harcosok – az áldozatok teste is földtől mocskos. A fekete és a bordó szín uralkodik: fekete alapszőnyeg, fekete háttérfüggönyök és falak előtt egy fekete farkas-csorda, fekete és bordó ruhák – a jelmezek mintha a nemzetiséget is jelölnék: a fekete az írek, a bordó az angolok színe, Robert Preston angol nemes úr, aki ír nőt vett feleségül, bordó-fekete színejátszó ruhát kap Benedek Mari jelmeztervezőtől. A rideg, sötét és méltóságteljes látványt erős, kontúros zene egészíti ki: északi (ősi kelta?) dallamok kelnek életre – borzongatóan – Ökrös Csaba hegedűjátékával, Nagy Norbert skótdudájával és a színészek hangjával.

Köd szitál. Szikár, kegyetlen és egyszerű világ ez. Az emberek rövid mondatokban, egyszerű, célratörő szavakkal beszélnek, kopár a gondolkodás is: mintha már nem lenne energia, csak a leglényegesebbre, a létszükségletre. A mozgás is letisztul: hosszan kitartott pózok, megfagyott mozdulatok: mintha képkockákra lassítanánk a mozdulatokat, és a képek közül kiválasztanánk a legkifejezőbbet, azt tartanánk ki addig, amíg már fáj. Ahogyan Robert és Madelaine szeretkeznek a történet elején: érzéki pillanatfelvételek, nem lágy, folyamatos mozdulatok, csak izomfeszülés, merevedés, szaggatottság. Nem hangzik el szavakkal, de a mozdulatokban benne van, hogy ez a két ember elmerül egymás tengerében, egymás felé fordulnak, egymásba gabalyodva egymást lélegzik be, tele szenvedéllyel, kihegyezve minden érzéküket a másikra. Férfi és nő. Erősek, odaadóak. Az ő történetük ez. Ahogyan eltávolodnak, elidegenednek egymástól, s már nem csak idegenekként, de ellenségként, farkasokként vicsorognak egymásra a végén. Mire a férfiből rongy lesz, a nőből vadállat. És mindez a hatalmasok politikája miatt. Az emberek gyűlölete miatt. Mert ők ketten sem tudnak harcolni a különbségek, a távolodás, az elidegenedés ellen. Így válnak gyűlölködő ellenségekké.

Minden szereplő ki van feszítve két lehetőség közé (ahogyan a játszók szöveg és mozgás közé). Mind mást választ, másra telik az erejéből, és mindet fájdalmas, gyötrő veszteség éri, mindnek mást kell kitépnie a húsából, szívéből, múltjából, lelkéből. Egyben hasonlítanak: így vagy úgy, de mindannyiukat (bár mondhatnánk hazaszeretetet vagy büszkeséget, de végső soron a) gyűlölet vezérli, és mindannyian kiüresedett lelkű, szánnivaló vesztesek. Az előadás nem akar moralizálni, nem akar különbséget tenni áruló és bátor hazafi, ír és angol között. A pusztulás útját rajzolja fel – amin mindenki együtt jár. Ebben a légkörben, környezetben, történelmi helyzetben minden út a pusztulásba visz. Anglia és Írország az 1650-es években. És mégis – ha (még) nem is élünk háborúban, de ismerősnek tűnik néhány mondat, helyzet: a tépelődés, az elidegenedés, a féltés, a bizalmatlanság.

Susaneh Winter a konok erőt képviseli: a félelem nem tud eluralkodni rajta, szilárd és kemény, inkább a halált választja, mint hogy elhagyja a földet, ahol született, amiből származik. Nem rémíti semmilyen fenyegetés, nem köt kompromisszumot, következetes, hajlíthatatlan és hajthatatlan. Zarnóczai Gizella arca, hangja és teste nehéz kő, minden húzza a föld felé: az anyaföld felé. Mintha a súlypontja mindig lefelé húzna, gerince egyenes, nem hajlik, csak törik. A férje, Solomon Winter (Pallag Márton egyetemi hallgató öregembert formál, testét lelassítja, tagjai meg-megremegnek) – az egyetlen szereplő, aki humorral él ebben a minden humort nélkülöző történetben (leszámítva a kormányzó kifordított alakját – de erről később). Békés, békére törekvő ember ő, minden pórusából, mozdulatából a béke árad, majd csendes kín folyik szét, hogy a kor, amelyben él, és ami döntésre kényszeríti, kizárja a magából a békét.

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2014/1. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken, a színházakban, illetve néhány moziban és könyvesboltban. Ezek listája itt olvasható.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám 495 Ft
Egy éven belül megjelent számok: 395 Ft
Korábbi évfolyamok számai: 295 Ft

 

14. 10. 15. | Nyomtatás |