Tükröm, tükröm...

Paul Foster: I. Erzsébet - Vádli Alkalmi Színházi Társulás

A Vádli Alkalmi Színházi Társulás harmadik bemutatója Paul Foster darabja, az I. Erzsébet nyomán készült. Szikszai Rémusz rendezése – akárcsak a Vádlival bemutatott előző két munkája – a hatalom természetéről beszél, középpontjában – éppúgy, mint a Képmutatók cselszövésében – egy színtársulat élete áll. (Az azonos téma, a hasonló színházi gondolkodás és a visszatérő színészek miatt akár trilógiának is tekinthető a Caligula helytartója, a Képmutatók cselszövése és az I. Erzsébet.)

Szűcs Mónika és Sándor L. István

 

Egy nyitott darab

 

Az I. Erzsébet nyitott szerkezetű darab, így természetes, hogy a Vádli előadása is szabadon bánik az alapanyaggal. Paul Foster egyébként sem tekinthető hagyományos drámaírónak, hisz műveinek többsége egy létező színtársulat számára készül (feltételezve a közös alkotás, az improvizációk alapján történő építkezés lehetőségét is). Foster maga is alapító tagja (és állandó szerzője) volt az Ellen Stewarttal vezette, 1962-ben megnyílt (és máig működő) New York-i kísérletező színháznak, a La MaMának. Itt mutatták be 1967-ben a Tom Paint, 1973-ban a Színezüst csehót (Fosternek ezt a két művét játszották Magyarországon) és 1975-ben a Marcus Brutust (magyarul ez is megjelent kötetben).

Az I. Erzsébetet 1972-ben mutatta be a LaMama. A mű viszonylag gyorsan elérkezett hozzánk, hiszen 1978-ban műsorára tűzte a Pécsi Nyári Színház. (Az előadást a 60-as, 70-es évek legendás amatőr színházi rendezője, Lengyel Pál (1943–2012) állította színre, aki később kiváló bábrendező lett. Az előadás címszerepét a nemrég elhunyt Szakács Eszter (1942–2014) alakította, de játszott benne Csákányi Eszter, Lukáts Andor, Gőz István, Koltai Judit is.) Kötetben viszont csak a következő évben jelent meg a szöveg. (I. Erzsébet. Három dráma. Modern könyvtár 380). A darabot több kőszínház (illetve nyári színház) is műsorára tűzte (Szolnok, 1982, rendező Szurdi Miklós, címszereplő: Takács Katalin; Zalaegerszegi Erdei Színház, 1996 rendező: Merő Béla, címszereplő: Söptei Andrea; Temesvár, 2005; Nagyvárad, 2007; Békéscsaba, 2007, rendező: Merő Béla, címszereplő: Kara Tünde).

De igazán izgalmas előadásokat alternatív társulatok készítettek belőle (bár ezeket nem tartja számon a Színházi Adattár): 1993-ban a Kerekasztal Színház mutatta be (az akkor még középiskolás Láng Annamáriával a címszerepben, Kaposi László rendezésében), 1997-ben az Ad Hoc csoport játszotta a maga variációját (rendező: Bodó Viktor, címszereplő: Sárosdi Lilla), és ebbe a sorba illik Mohácsi János kaposvári főiskolai rendezése is 2006-ban.
Ezt az „amatőr" hagyományt folytatja Szikszai Rémusz rendezése is. Nemcsak azzal, hogy maga is újragondolja a darabot, hanem azzal is, hogy az előadás középpontjába egy színtársulatot állít. „Vándorszínészek vagyunk" – mondják magukról, de azonnal pontosítják is: „függetlenek". Azaz egykori és mai színházi fogalommal jelölik működésüket. És a Vádli előadásának ez a lényege: miközben követjük egy Foster által kreált Erzsébet-kori vándortrupp életét, általa a mai független színházak helyzetére és jövőkép(telelenség)ére is ráismerünk.

 

Egy társulat hányattatásai

 

Az Erzsébet-kori vándortársulat magáról Erzsébet királynőről készít előadást. Egy viharvert társulatot látunk, amely tűzön-vízen keresztül, városokból kiebrudalva, marhalegelőkön is játszva próbálja meg a számára fontos történetet eljátszani – és ebben benne van az egész életük, a gondolkodásmódjuk, mindaz, ahogy a világot látják.

A társulat ugyanazzal a problémával szembesül, mint Molière színháza a Képmutatók cselszövésében: itt is egy komédiás trupp és a királyi hatalom, illetve a királyi hatalom körül sertepertélő hatalmasságok viszonya okozza a feszültséget. De míg az I. Erzsébet teljes egészében erre fókuszál, addig a Képmutatók cselszövésében ezt a szálat keresztezik Molière viharos magánéletének fordulatai.

Az I. Erzsébet középpontjában álló társulat sorsát azok a helyzetek rajzolják ki, amelyek meg-megszakítják a királynőről szóló előadásukat. Előbb az öltönyös, fekete esernyővel hadonászó puritánok lépnek közbe. „Ez a darab nem istenfélő darab. Nem tiszta, nem rendes, nem tiszta, nem rendes, nem tiszta, nem rendes" – üvöltözi szintet extatikus állapotban Stubbes (Herczeg Tamás). „Nincs engedélyezve, színdarab nincs engedélyezve..., csak jó darab, rossz darab nem, az engedély szétválasztja a jó darabot meg a rossz darabot... Muszáj, hogy minden le legyen ellenőrizve: tiszta sorok, tiszta mondatok, tiszta gondolatok." (Bizonyítékként néhány durvább kifejezést is felolvas a szétszóródott papírlapokról. A színészek mentegetőznek, a korábbi fordításra hivatkoznak. De a Vádli előadásának valóban jellemzője, hogy némileg a mai nyersebb, vulgárisabb közbeszédhez igazította a darab nyelvét.)

A hivatalos kultúrpolitikát higgadtabban fogalmazza meg Hatton (Tóth József): „Nem akarunk hallani többé istentelenekről és hitehagyottakról. Szép és igaz színdarabokra van szükségünk. A jóról és a szépről beszéljetek, igaz, keresztény hazafiak történeteit mutassátok be..." És az új irányelvek (amelyek nem olvashatók Fosternél) jegyében a polgármester ki is tiltja a társulatot Londonból. (Fosternél csak Shoreditchből „seprűzik ki" őket.) Bár közbelép a kancellár, mert a királynő azt szeretné, ha ez a társulat szórakoztatná őket karácsonykor, mégsem maradhatnak addig sem a fővárosban. Vidékre indulnak tehát turnézni, éhbérért, bár a vidék is teljesen a puritánok kezében van. (Ez utóbbi utalás is az előadás kiegészítése.)

Másodszor a cambridge-i professzorok állítják le az előadást. Míg Fosternél csak a hármas egységet kérik számon, a Vádli előadásában hangos, sokszor elismételt kántálással tiltakoznak: „Ez nem művészet! Ez nem színház!" Ugyanakkor Fosternél nem olvasható átkokat szórnak a truppra: „Vigyázzatok álarcos képmutatók, ti festett koporsók, ti balotokat is jobbként használó kétszínűek, vigyázzatok, ti, hazugság szülői, nehogy Isten elpusztítson benneteket haragjában!"

A harmadik „leállásnál" tényleg bekövetkezik a katasztrófa. A Foster-darab azzal ér véget, hogy a királyi palotába indul a társulat. „A végső jelenetet a palotában rábízzuk a képzeletükre" – mondja az egyik színész a nézőknek. Az előadásban viszont sosem érkeznek meg a királynő színe elé. Ugyanis megjelenik egy zord külsejű férfi (Szikszai Rémusz), és szigorúan közli a tényt: Erzsébet királynő meghalt, és I. Jakab lett az új király. Azonnal fel is olvassa a trónra lépett uralkodó rendeletét: „megparancsoljuk, hogy semmi olyannak az előadását ne engedélyezzék, amelyben akár a vallás dolgait, akár az állam kormányzásának ügyét teszik szóvá vagy tárgyalják, mivel ezek nem valók megírásra vagy megtárgyalásra." És ezzel nemcsak a színjátszást tiltja be, hanem „a gyülevész csavargókat, közönséges színészeket és rosszra hajlamos embereket" azonnal hadigályákra is vezényli. Majd a kérlelhetetlen férfi azonnal sorakozót és hátraarcot vezényel: indulhatnak valamennyien a semmibe. (De még előtte elénekelteti velük himnuszként a „Hull a pelyhes fehér hó"-t, hogy tudják, ha élni akarnak még, ezt csak engedelmes kisgyermekként tehetik.)

Ez a keserű, a színházi létezés minden reményét visszavonó zárlat hangolja komorrá a Vádli előadását, amely korábban bőven adott okot a nevetésre is. Mert amíg a színház a színházban metatörténetében egy mai független színtársulat személyes rosszkedve és kilátástalansága fogalmazódik meg (hasonló hangoltsággal, mint az újvidéki Opera ultimában), addig az I. Erzsébet uralkodásának fontos fordulatait megjelenítő fő történetben a társulat szatirikus hajlama is megnyilatkozik.

 

Komédiások

 

Az általuk eljátszott darab Erzsébet uralkodásának pregnáns fordulópontjait jeleníti meg: Stuart Mária elítélését (így a potenciális vetélytárs kiiktatását), a spanyol Armada legyőzését (így a világhatalmi státusz kivívását). De megjelennek benne a legfontosabb vetélytársak is: a spanyol II. Fülöp és a francia anyakirálynő, Medici Katalin. A pápai átok éppúgy szóba kerül, mint a Szent Bertalan éjszaka. Eközben számtalan dilemma fogalmazódik meg, amelyek kétes emberi helyzeteknek mutatják a hatalomgyakorlás fordulatait. Hogyan lehet fölébe kerekedni a másiknak, és ehhez bármilyen eszköz igénybe vehető? Leszámolhat-e az ember valakivel, aki egyszerűen csak az útjában áll? Választhat-e olyan szövetségeseket, akik valójában az ellenségei? A közös érdek tényleg mindent felülír? Milyen döntések hozhatók olyan helyzetekben, amelyekben csak rossz megoldások vannak?

Ezekről a nagypolitikai szituációkba ágyazott emberi kérdésekről és a rájuk választ kereső történelmi figurákról mesél az előadás – szellemesen, játékosan, mulatságosan. A Vádlinak nemcsak a metatörténetről van mondanivalója, hanem a történelemről is – a pamflet és a karikatúra eszközeivel. Az előadás ötletgazdag, fölényes, játékos humora hivatott oldani a hatalomnak való kiszolgáltatottság, a történelemnek való alávetettség érzetét.

Már Foster is így tekintett témájára, alapvetően ő is mulatságos (sokszor kicsinyes, néha alpári) színjátéknak mutatta a történelmet. Szikszai szövegváltozata mindezt megerősíti, rendezése pedig még inkább fölényes, mulatságos nézőpontot teremt ehhez. Többek között azzal – a metatörténetből származó ötlettel –, hogy férfiszínészek játsszák a történelem női főszereplőit. Ha Erzsébet-kori társulatot látunk, akkor logikus, hogy csak nők léphetnek színpadra. Így a Vádli előadásában I. Erzsébetként Fodor Tamás, Stuart Máriaként Bercsényi Péter, Medici Katalinként pedig Kaszás Gergő jelenik meg.
A nőt játszó férfiak – még ha illúziót keltő jelmezeket, parókákat és sminket is viselnek, mint az előadásban, és ha törekszenek is arra, hogy a nőiesség külső és belső jegyeivel ruházzák fel figuráikat – mindenképpen játéknak mutatják ezt a színpadi helyzetet. Minden, amit a férfiakat játszó nők csinálnak, játéknak tűnik, még akkor is, ha halálosan komoly dolgokról van szó. Mert mi nem az Erzsébet-korban élünk, így számunkra már nem eleven színházi konvenció a nemi szerepcsere. Ezért nem is keresünk személyiségjegyeket, esetleg lelki motivációkat a figurákban, hanem komédiásokat látunk bennük, akik nagy játékkedvvel alakoskodnak. Szikszai Rémusz rendezése ezt a szemüveget kínálja a történelemhez, amelyen keresztül politikusok személyes érdekei által irányította ön- és közveszélyes bohózatnak látszódik a világpolitika.

 

Férfi színészek, női uralkodók

 

Erzsébet szerepében Fodor Tamás egyszerűen lenyűgöző. A kacéran kislányos királynői kosztüm és a paróka ellenére nyilvánvaló (és kezdetben Fodor nagyon finoman rá is játszik erre), hogy egy meglett korú férfit látunk, aki szakállasan-pocakosan játszik egy nőt. És bár gyakran láthatóan pojácáskodik, máskor durcás gyerekként viselkedik, indulatoskodik, megint máskor huncutul konspirál, mégis el kell neki hinnünk, hogy királynő, mi több, egy születő világbirodalom feje az, akit megmutat. Mert a sok komédiázás közben az is nyilvánvalóvá válik, hogy Erzsébetnek megvan a magához való esze, és bár világának középpontjában ő áll, azért a körülötte lévő valóságot is képest pontosan érzékelni.

Például egyedül benne ébred kétely, hogy valami nem stimmel azzal, hogy rá akarják venni Stuart Mária lefejezésére. De közben működik benne az akarnokság is, végül ezért kell hullnia Mária fejének. „A világ szemétdomb, Burghley, és Anglia lesz a kakas rajta" – magyarázza ambícióit Erzsébet (amikor felveti a Medici Katalinnal kötendő szövetség ötletét). „Anglia, vagyis én. Én leszek a kakas, aki kedve szerint búbolja meg a világot" – folytatja az eszmefuttatását, mire kamarása szelíden figyelmezteti: „De Madame, bátorkodom megjegyezni, ön nő." „Kíméljen meg a földhözragadt megjegyzéseitől" – vág vissza neki a királynő. (Ez a párbeszéd nem olvasható Fosternél.)

 

[...]

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2014/1. számában.

Az Ellenfény korábbi számai kaphatók az Írók boltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális és az egy évben belül megjelent számok: 495 Ft
Korábbi évfolyamok számai: 395 Ft

 

14. 10. 15. | Nyomtatás |