Vasmű (de nem csak zengő érc)

Weöres Sándor: Szent György és a Sárkány – Weöres Sándor Színház, Szombathely

Valló Péter a legtapasztaltabb Weöres Sándor-rendező: az ő nevéhez fűződik A kétfejű fenevad 1984-es kőszínházi ősbemutatója a Pesti Színházban, tíz év után ezekben a napokban került le a repertoárról a Nemzeti Színházban A holdbeli csónakos, Weöres Sándor 100. születésnapján pedig megtartották a Szent György és a Sárkány díszbemutatóját Szombathelyen, a Weöres Sándor Színházban. Grandiózus, feszes, tüzes és vizes nyáresti áldozat (évadzáró után) a Weöres-kultusz oltárán.

Ölbei Lívia

Weöres Sándor, a madártestű ember, az ég-sapkás ember, az örök gyerek, a manó – a diabolikus vitatkozó. Nem tűri a protokollt. Van abban valami derűsen, elementárisan, fölszabadítóan ironikus, ahogy a szombathelyi díszbemutató végén a királynővé avanzsált Uttaganga királykisasszony – a tátott szemű, elszabaduló hajasbaba, Nagy Cili – az utolsó pillanatban, mielőtt összezárulna a zárókép előtt a vas(mű)függöny, mégis kisurran a királynőcsinálók gyűrűjéből, lekuporodik a színpad szélén, föllibbenti sötétkék úttörőszoknyáját, letolja a bugyiját, és laposan hátrapillantva csak „odapipil” a díszes közönség (a miniszter, a kormányfői tanácsadó, a kormányhivatal-vezető stb.) orra alá. Úgy, ahogy a drámában meg van írva.

 

 

 

De nem ezért fontos előadás a szombathelyi Szent György és a Sárkány, amely az őszi szezon első nagyszínpadi bemutatójaként kerül majd a bérletes közönség elé.

Ma már nem kérdés, hogy Weöres Sándor színpadi szerzőnek is jelentős. Hogy drámái mégis lassan találnak utat a színházakhoz (bár éppen az utóbbi években érezhető némi „föllendülés”), az érvényes közbeszéd szerint egyáltalán nem darabjainak fogyatékosságaival, esetleg színpadidegenségével, ellenkezőleg: az alapvetően naturalista-realista magyar színházi hagyomány felől nehezen megragadható és fölfejthető bonyolultságukkal, sokrétűségükkel magyarázható.

Az előadások (sok nincs belőlük) kapcsán mindig fölvetődik, hogy a Weöres-darabok vajon mennyire viselik el az aktuális, pontosabban konkrét történelmi-politikai utalásokat – hogy milyen mértékben üthetnek át ezek az utalások a mitologikus körforgásra ítélt, plasztikus költészetté transzformált történetfilozófia szivárványos szövetén. Valló Péter erős, és látszólag erősen konkretizáló döntést hoz, amikor látványvilágában az 1960-as évekbe – a tragikomédia megszületésének idejébe, Weöres egészen friss és személyes történelmi-társadalmi tapasztalatainak fénytörésébe – helyezi a Szent György és a Sárkányt. A jelmezek, frizurák (miniszoknyák, rakott szoknyák, csőnadrágok, érdemrendekkel kirakott sötét öltönyök, katonás bőrkabátok, barkók és tupírok) meg a resti-hangulatú italpult Batrach kocsmájában egyértelműen a 60-as évek táncdalfesztiválos divatját idézik. („A pokol nem tűzkatlan meg jégverés, a pokol mézben hentereg.” A szombathelyi szentivánéji nyárünneppel egybeeső díszbemutató napjára előbb igazi tűzkatlant, aztán igazi jégverést rendelt a természet.) A 60-as évek divatja, formavilága úgy működik, mint a ma klasszikusnak mondott, gondolt Shakespeare-királydrámákban a koronák, abroncsok és hermelinpalástok: a látvány a történelem perspektíváját nyitja rá a tragikomédiára, de a lényeg úgyis az, hogy az előadás itt és most – a „respublicát” ígérő mámoros rendszerváltás után alig húsz évvel, régi mítoszok újratöltésének idején – miről beszél. (És mire következtessünk abból, hogy a két monogram – William Shakespeare-ré és Weöres Sándoré – megegyezik? Így is, úgy is: WS.) A díszlet fontos és sokjelentésű, értelmező, de nem didaktikus (nem tud az lenni: a szöveg egyszerűen kisiklik mindenféle didaxis akár nyolcszor nyolc csápjának öleléséből), és főleg nem illusztratív vagy hangulatfestő, hanem Weöres világával egyenértékű rendezői találmány. A háttérben a lábazati vörösesből homlokzati szürkébe forduló épület (a felkelő áldozati nap háza) egyrészt fölismerhető, nyomasztó üzemkomplexum, másrészt mesebeli, mitologikus, talányos tükröződéseket, megsokszorozódásokat produkáló kristálypalota, ablakaiban Sárkány-menyasszonyjelölt hercegkisasszony hegedül, udvarhölgy énekel. A játékteret középen forgószínpad uralja, a forgószínpadot praktikus fémállványzat állítható dőlésszögű futószalaggal; hol stilizált hajó, hol piactér, hol trónterem. A futószalag végében sokféleképpen játékba hozható sekély medence: például itt viháncol, esik egymásnak Inganga énekesnek is kiváló udvarhölgyei közül kettő (Varga Dóra, Korponay Zsófi). Mindez pedig maga a vaskohászat technológiája, amelynek leírása szerint „a kemencét acélszerkezetből készült állványzat veszi körbe”, „az elegy ferde felvonópályán vagy szállítószalagon érkezik a kohóhoz”. Azt a nyílást, ahol az a bizonyos elegy eltűnik, toroknak hívják. Ilyen egyszerűen – szinte gyerekjáték, gyerekelőadás módjára – jön létre a mindent elnyelő sárkányszáj metaforája. A tömeggyártás futószalagján érkező, füstöt eregető, az elgyötört, tárggyá vált emberi testet salakként kibocsátó nagyüzemi halál a modernitás szörnyeteg diadalát, a 20. század abszolút mítoszát, Auschwitzot is ideidézi.

Ha vaskohászat, akkor Dunaújváros, eredetileg Dunapentele, közben Sztálinváros. Amikor Inganga anyakirályné – a bölcsen, szárazon, huncutul és fájdalmasan önironikus, kemény és lágy, gyermeki és ősöreg, örök nő Kiss Mari – Silene megalapításának történetét meséli, tulajdonképpen a semmiből kínok-áldozatok árán megszülető (poszt)modern város eredetmítosza hangzik el (elhangzik az is). Inganga jól céloz: félreköp, hogy Giorgiót ne találja el. De visszamehetünk akár a Római Birodalomig, megkeresni a legelső vaskohókat. Ehhez a mesebeli korhoz tért vissza Weöres Sándor is, amikor a hatalmi játszmák, rendszerek, embertípusok valóságszervező, sőt: valóságcsináló mítoszok végeérhetetlen körforgásában Diocletianusnál jelölte ki a kezdőpontot.

 

 

„Egy fényt, egy súgárt, / S egy képet fest az / Igazság; / Mégis ezerképpen tűnik / Előnkbe nekünk”, írta Ungvárnémeti Tóth László, akit Weöres a Psychében emelt át – saját teremtményével, énjének másik felével, Lónyai Erzsébettel együtt – a halhatatlanságba. Bódy Gábor Psyché és Nárcisz című filmjében is elhangzik ez a vers, miközben a Tóth Laci orvosi táskájából előkerülő kicsi prizma szivárványosan megsokszorozza a világot. Egy kép – ezerképpen; ez maga a Weöres Sándor-i életmű és filozófia, ez mozgatja a Szent György és a Sárkányt is. És bár a fantasztikusan sokszínű, lüktető szöveg a maga teljességében a színpadon biztos soha nem tud megmutatkozni (miért, olvasás közben igen?), a szombathelyi előadásnak vannak kivételesen szép teljesítményei. Talán a „monológszerű” megnyilatkozások a legszebbek – Giorgio-Fekete Ernőtől, aztán Inganga-Kiss Maritól, Lauro-Czukor Balázstól –, amelyek azért nem tűnnek monológnak, mert Weöresre érvényes a mindent átható bahtyini dialogizáltság: nála minden egyes szó valóban kétszólamú (benne foglaltatik a kétségbevonása, az ellentéte is). Amikor Giorgiót álmában megszólítja Jézus, Fekete Ernő hangján beszélgetnek: megkettőződik, párbeszéddé válik a gyönyörű, bársonyos, kételkedő, reményt hozó belső monológ. Így volt ez a Katona József Színház 2001-es Szent György és a Sárkány-előadásában, Zsámbéki Gábor rendezésében is, amelyhez nemcsak azért muszáj viszonyulnia a szombathelyi előadásnak (vagy legalább jelezni, hogy tud a létezéséről), mert ez a „színháztörténeti kötelessége”, hanem azért is, mert Giorgio lovag egyenesen abból az előadásból érkezett Szombathelyre.

 

 

Fekete Ernő pedig nemcsak azért kapott felkérést a szerepre ismét, mert ragyogó színész, hanem azért is, mert – mint a százéves Weöres Sándornak – Szombathely a szülővárosa. A meghívásnak gesztusértéke van – Fekete Ernő jelenlétének pedig jó hatása a társulatra. A római hadak élén Silenét elfoglaló mai Giorgio karcosabb, tárgyilagosabb és bizonyosan mélyebb, tapasztaltabb, szárazabb, de fájdalmasabb, összetettebb, mint volt tizenkét évvel ezelőtt. „Közéjük gyűrődött” az idő, a hamvas ragyogást időközben rezignációba hajló komolyság váltotta föl. (A szombathelyi műsorfüzet részletet közöl abból a Fodor Géza-tanulmányból, amely teljes terjedelmében a Katona József Színház műsorfüzetében jelent meg annak idején: „A pontos színhely, Silene Észak-Afrikában van, és … sok etnikum, emberfajta, nyelv és kultúra olvasztótégelye, ahol az együttélés természetesen nem harmonikus, hanem folytonosan lázas állapot …” Ezen a ponton visszajuthatunk a szombathelyi kohó-metaforához.) Amikor Inganga szerepében Kiss Mari – ellentétben Törőcsik Marival – „pudvás, bögös, merev” lábával mégiscsak föláll, mint valami lenge, groteszk, mégis szépséges baba, mozdulatában fölsejlik a szintén babaszerű, „piciny szívű, piciny elméjű”, érintetlen Uttaganga, ahogyan Nagy Cili ezt a merev babát életre kelti. Két baba: a halálban újra „anyaszült-picinnyé” váló százéves anyakirályné – és utóda, a Sárkány gyomrába vágyó, felnőni képtelen bolond királylány. Számtalan hasonló, finom belső rím van a szombathelyi előadásban, amely álom és valóság, élet és halál, vagyok és nem vagyok ambivalens hullámain ringatózik.

Nagyon szép, álomszerű suhanás, amikor az éjszakai alkoholos mámorban, a járókelők, római katonák által bábként ide-odataszajtott, cigarettáját meggyújtani képtelen Lauro megpillantja Giorgiót: rajta felejti a tekintetét, megáll, miközben egyre messzebb sodorja-távolítja a forgó. A pillanat összesűrűsödik, és a végtelenbe tágul. Czukor Balázs zöld hercege éteri és érzéki izzás, finom, érzékeny és kamaszosan nyers, elfogulatlan és kíváncsi; bravúrosak a hangnemváltásai; egészen a börtöncellában megtapasztalt nyüszítő, kínlódó szenvedésig: „Ha mégse? És ha mégis? / Hányadszor már? Sötétben. Ész, megállj, / gondolkozzunk nyugodtan. … Folyton forog, sötétben verdeső / forgás, mióta már? Száz éve vagy / egy éje? Mindöröktől mindörökre / folyton forog, csak ennyi bizonyos.” Ez a monológ az előadás egyik csúcspontja és esszenciája, Lauro halála előtt. (A szamárálarcban színre lépő zöld herceg, Czukor Balázs és a szűzfaló Octopus legyőzésére induló, önmagát végül szamárnak nevező szűzies lovag, Fekete Ernő figurája a színpadon titokban Miskin herceggé olvad össze – egy figura két variációja. A végül mindent összezavaró, romba döntő jóság mitológiája talán nem is olyan idegen a Szent György és a sárkány-problematikától.)

 

 

Trokán Péter snájdig és ostoba – már-már naiv –, leereszkedően magabiztos, szempillantás alatt darabjaira hulló Cannidas király. A frissen végzett Sodró Eliza Isbel szerepében, a társulat új színésznőjeként ígéretesen mutatkozik be Szombathelyen: csupa ártatlanság, csupa érzékiség – Lauro tükre –, uralja és szolgálja a Weöres-szöveget. Jó ötlet a kettős és „típusos” szerepösszevonás: Athanas minisztert és Drinus réthort Orosz Róbert, Bardanes minisztert és Batrach kocsmárost Szerémi Zoltán játssza. A végén megint a régi rend minisztereiként másznak elő a süllyesztőből (mint akik kibekkelték a zűrzavart). Általában a visszafogott, ízléses játék jellemzi az előadást: a szektás-vonalas Siriót erőteljes belső motivációval (sértettséggel) megfogalmazó Kálmánchelyi Zoltántól a Miron főpap szerepében logikusan érvelő Jordán Tamásig, a borzalmat kétségbeesett higgadtsággal konstatáló Nelláig (Alberti Zsófi) és a Jézus-siratót archaikus egyszerűséggel eléneklő, odaadó Lydiáig (Fekete Linda).

„A láp közepén vagyok: se út, se gát / a sárban, és irány sincs! Merre vagy?” – kérdezi Giorgio, és az álom-én válaszol. A szombathelyi előadásban ez a lélegző kép – Fekete Ernő elpihen a zsebkendőnyi, zöldben játszó platón – a közénk gyűrődött évszázad távolából talán még Weöres alakját is megidézi; ahogy legkorábbi kisgyerekkori emlékét egyszer, valahol elmesélte: egymaga van a csöngei nagyréten. (Békahadak fuvoláznak, sáskahadak hegedülnek. Hajnali ködfal a vára. Termeiben sok a vendég.)

 

 

Weöres Sándor: Szent György és a Sárkány

 

Díszlet: Horgas Péter

Jelmez: Benedek Mari

Zene: Melis László

Dramaturg: Duró Győző

A rendező munkatársa: M. Kapornaki Rita

Rendező: Valló Péter

Szereplők: Fekete Ernő, Trokán Péter, Kiss Mari, Nagy Cili, Czukor Balázs, Sodró Eliza, Jordán Tamás, Kálmánchelyi Zoltán, Orosz Róbert, Szerémi Zoltán, Fekete Linda, Varga Dóra, Korponay Zsófi, Alberti Zsófi, Horváth Ákos, Kelemen Zoltán, Kovács Gergely, Budai Dávid, Poppre Ádám, Lévai Tímea, Ostyola Zsuzsanna

13. 06. 28. | Nyomtatás |