Mátyás Irén (1953-2013)

Meghalt Mátyás Irén, a Zsámbéki Színházi Bázis igazgatója. Az elmúlt 30 év magyar színháztörténetének egyik legkülönlegesebb alakja. Egyedivé az teszi tevékenységét, hogy kívülállóként – népművelőként – teremtett meg és tartott fenn egy összetéveszthetetlenül fontos színházi műhelyt.

Sándor L. István

Mátyás Irén annak a kornak volt konok hőse, amelyben éltünk. A 80-as években – oly sokunkhoz hasonlóan – ő is képes volt megteremteni a szabadság kis szigetét, amelyből az össztársadalmi szabadság igénye született, amely most hűtlenné válik hozzánk. Mátyás Irén népművelőként Zsámbékra kerülve nem megváltoztatni, hanem megérteni akarta az ott élő embereket. Így vált egyre nyilvánvalóbbá számára, hogy egy különleges sorsú faluról van szó, amelynek különleges értékei vannak. És amikor ezeknek az értékeknek akart nagyobb nyilvánosságot teremteni, valójában azok élete és sorsa előtt tisztelgett, akik ezt a kultúrát teremtették és éltették.

 

 

A szabadság kis szigetét teremtette meg Mátyás Irén, amikor a férjével, Bicskei Gáborral együtt 1983-ban önerőből, hihetetlen elszántsággal 1983-ban elindították a Zsámbéki Szombatokat. (A megyei tanácsban azzal biztatták őket, hogy talán a következő ötéves tervek egyikébe majd bele fog férni efféle kezdeményezés.) A falunapból szép lassan országos jelentőségű nyári színházi fesztivál nőtt ki, amely – miközben a helyieknek is szólt, és a helyi erőkre is támaszkodott – egyre nagyobb országos figyelmet kapott.

Mátyás Irén a férje halála után egyedül folytatta a munkát. Az az amatőr színházi attitűd, amit nemcsak férje, hanem ő maga is képviselt (hisz ifjúkorát az Alföld Színpad határozta meg), mindvégig megmaradt benne. Épp ezért sosem a szikár szakmaiság, hanem a személyesség motiválta döntéseit. Csakis emberi közösségekben tartotta elképzelhetőnek a munkát. Épp ezért akart műhelyt teremteni, amikor a műhelyek épp kiveszőben voltak a magyar színházi életből.

Miközben vonzódása mindvégig megmaradt az amatőrökhöz, egyre professzionálisabb színházat teremtett. Bicskei Gábor emlékére – amíg csak képes volt rá – minden évben megrendezte Zsámbékon a határon túli magyar amatőr társulatok fesztiválját. Sőt sok éven át életben tartott képzést is rendezett számukra. Ezeken a tanfolyamokon többek között olyan jelentős alkotók tanítottak, mint Soltis Lajos, Lengyel Pál, Nánay István, Bocsárdi László, Barabás Olga, és olyan jelentőssé vált színházi személyiségek tanultak, mint például Szorcsik Kriszta, Mezei Kinga, Béres László.

Amikor abba az illúzióba ringattuk magunkat, hogy az önmagukban kiküzdött és a saját kis szigeteinken megteremtett szabadság társadalmi valósággá vált, akkor Mátyás Irén is azt hitte, hogy intézményessé teheti azt a munkát, amelyet csakis saját személyes erőfeszítései tartottak fenn. Így vált a zsámbéki nyári színház is hivatásos intézménnyé. De biztos támogatást sosem kapott. Mindig Mátyás Irén leleményességén múlt, hogy milyen újabb és újabb forrásokat sikerült felkutatnia, hogy túlélje az éppen soros évadot. Így lett például a zsámbéki színház az első (és sokáig egyetlen) szervezet, amely európai uniós pályázaton nyert kulturális támogatást.

Mátyás Irén a szűkös viszonyok között is mert nagyokat álmodni. Így következett be a zsámbéki nyári színház profilbővítése: a 90-es évek közepétől nemcsak vendégelőadásoakt hívtak meg, hanem saját bemutatókat is tartottak. Ezek közül a legelső, és talán máig leghíresebb a Beatrice Bleont rendezte Mester és Margarita volt (és talán a legjobb a Szentivánéji álom). De mások is mutattak be itt új előadásokat, például Bocsárdi László (Antigoné, Bánk bán), Vidnyánszky Attila (Három nővér), Horváth Csaba (Passió), Simon Balázs (Pulcinella közlegény).

Mátyás Irén nem egyszerűen csak előadásokat szeretett volna teremteni Zsámbékon (amelyek mindig táplálkoznak a hely szelleméből is), hanem a nyári szűkös körülmények között is igazi műhelymunka menedzselésére vágyott. A Bleont-korszakban magyar és román színészek találkozására helyezte a hangsúlyt, arra volt kíváncsi, hogy az eltérő színházi nyelvet beszélő személyiségek miképp képesek egymásra hatni. De későbbi munkája során is a magyar színházi gondolkodás megújítása vezérelte. Ezért keresett izgalmas formákat, különleges vállalkozásokat, érdekes találkozásokat. Ezért hívott jó néhány vendégelőadást is (többek között Purcarete Phaedráját vagy Vlad Mugur utolsó rendezését, a kolozsvári Hamletet.

Mátyás Irén gondolta először úgy, hogy érdemes egy-egy darab vagy egy-egy téma köré tematikus fesztiválokat szervezni. Az előadások mellé szakmai vitákat, beszélgetéseket is szervezett. Az ezekben megjelenő nyitott szemlélet termékenyítően hatott a magyar színházi gondolkodására, még ha nem is hatotta át, s így nem is változtatta meg.  

A nyár színházi eseménye, a 90-es évek második felében és a 2000-es években egyértelműen a zsámbéki fesztivál volt. Híre messze túlterjedt az ország határain. Jöttek is hát olyanok, akik elirigyelték a személyes erőfeszítésekkel kivívott rangot. Például a zsámbéki önkormányzat – amely csak a művelődési házat tartotta fenn, de a nyári színházhoz egyetlen fillérrel sem járult hozzá – eltávolítani készült Mátyás Irént az igazgatói helyéről. Mert voltak, akik a szakmai rang alapján úgy gondolták, hogy hatalmas pénzek is vannak ebben az intézményben, amelyet jó lenne megkaparintaniuk. Nem tudták, hogy a zsámbéki színház egyetlen tőkéje az az önnön erejét felőrlő munka, amelyet Mátyás Irén folytat a túlélésért.

Mátyás Irén ezek után egyre inkább elszakadt a zsámbéki önkormányzattól, és több évtizedes munkáját az egykori légvédelmi rakétabázisból kialakított zsámbéki színházi bázisra menekítette. De itt sem dolgozhatott háborítatlanul, és talán itt is sokkal többet vállalt magára, mint amit ember elbírhat.

 

 

Mátyás Irén mindig is úgy emlegette a készülő színházi törvényt, mint a zsámbéki színház végzetét. Így történt, hogy – önkormányzati fenntartó híján – kikerültek az intézményes finanszírozásból, és csak a „hatos kategória” pályázati pénzeire számíthattak. De az utóbbi években nyárra sosem derültek ki a pályázati döntések, és minden évben újabb és újabb zárolások sújtották a már elnyert pénzeket is. Így minden újabb szezon egy-egy újabb halálugrás volt Zsámbékon.

Amikor Mátyás Irén egyszer arról beszélt, hogy neki nem tud fizetni a zsámbéki színházi bázis, viszont saját maga fizeti a bázis villanyszámláját és egyéb rezsijét, akkor megértettem, hova jutottunk: a 2000-es évek végén, a 10-es évek elején Magyarországon egyedül azok személyes erőfeszítése tartja fenn a kultúrát, akiket a kultúrának kéne eltartania. Sötét idők járnak, nem tudjuk magunkat mivel hitegetni. Mátyás Irén halála azt is bizonyossá tette, hogy abba halunk bele, amiért élnünk kellene.

13. 05. 24. | Nyomtatás |