„Miért is ne történhetne egy kis csoda a színházban?!

Beszélgetés Majoros Istvánnal

Elhunyt Majoros István (1946-2015) koreográfus, rendező, balettmester, aki sokáig Miskolcon a táncot jelentette. Rá emlékeznünk egy két évvel ezelőtti beszélgetés felidézésével.

Mikita Gábor

Szokatlan akció részesei lehettek a miskolciak a színházuk tánctagozatának Miskolci Balett néven történő megújulását beharangozó rendezvénysorozaton: a társulat táncegyüttese a nyílt utcán tartott balettgyakorlatot, melyet egy utcai jelzőtáblába kapaszkodva irányított mesterük, Majoros István, akivel a miskolci táncszínház elmúlt két évtizede alatt végzett munkájáról beszélgetett Mikita Gábor.

 

 

– Közlekedési tábla valószínűleg soha nem kapott még ilyen kitüntető művészi szerepet, mint itt... Szimbolikusan kicsit értelmezhetjük úgy az utcára kivitt gyakorlatot, hogy ,,szabad a tánc", lehet bárhol, bármikor, bármiféle táncot járni.

– Kapóra jött az a tábla a gyakorlatok bemutatásához... De azért én nem vagyok nagy híve az ilyen utcai demonstrációnak: klasszikus balettgyakorlatnak a balett-teremben a helye. Jobban szeretem, ha a nézőt viszik be a próbaterembe. De persze játéknak egyszer jó volt...

– Nem tudom, Tanár úr hogy látja, de a Miskolci Balett létrejöttét kísérő rendezvénysorozat születésnapnak tűnt, pedig inkább névadóról beszélhetnénk. Kicsit mintha elhomályosította volna a jelen a múltat, holott van a színháznak táncos hagyománya.

– Hogyne lenne! Az ünnepségsorozat egyik délutánja, egy zártkörű ünnep erről szólt: rólam vetítettek előadásrészleteket – olyan érzés volt, hogy megszületik a Miskolci Balett, tőlem meg búcsúznak. Mellesleg a jövő évre már nincs is szerződésem.

– Nyugdíjba megy?

– Több mint 10 éve nyugdíjasként dolgoztam. De most egyszerűen azt mondta Kiss Csaba igazgató, hogy nem tud nekem feladatot adni.

– Megalakul a Miskolci Balett, és annak az embernek, aki igazán tudja, mi ez a műfaj, nincs benne helye?!

– Úgy látszik... Bár igazából én sem értem, mit is jelent, hogy megszületett a Miskolci Balett, mert alig három éve volt, hogy a tánctagozat megalakult. Azért ennek komoly vonzatai vannak, egy balettegyüttes tagjai például nem statisztálnak a Lili bárónőben meg My Fair Ladyben, csak komoly táncos produkcióban vesznek részt. 40 évvel ezelőtt Pécsett, amikor én ott voltam, Bretus Máriáék még egy Hunyadi-palotást sem csináltak soha életükben, mert az nem az ő dolguk volt.

– Tanár úr pályája korábban a Pécsi Balettben kortárs táncszínházi törekvésekhez kötődött. A nyolcvanas évek végén M. Kecskés András pantomimelemekből építkező mozgásszínházi előadásokkal indította újra a táncszínházi előadásokat a miskolci színházban. Ehhez képest 1992-ben a Diótörő mint klasszikus balett bemutatása minden előzmény nélküli volt. Öngyilkos vállalkozás is lehetett volna.

– Talán mindegyik az volt... Úgy kezdődött, hogy amikor Hegyi Árpád Jutocsa lett Miskolcon az igazgató, akivel korábban már többször dolgoztam, fölhívott telefonon, hogy „akkor otthagyod Debrecent, és jössz Miskolcra koreográfusnak... karácsonyra pedig Diótörő kell!" S jött Navajeva balettmester is, mert hogy balettmester nélkül nincs tánckar. Navajeva Odesszából érkezett, fogalma nem volt szegénynek, hol van, de harmadnap reggel már gyakorlatot tartott a balett-teremben. És itt volt a balerina Anderkó Olga, aki tudta, mi az a klasszikus balett. A többiekben meg nagyon nagy volt a lelkesedés.

– Dramaturgiájával, cselekménybonyolításával újszerűnek számított az előadás.

– Azt gondolom, hogy egy táncelőadásnak a szellemiségében kell kortársnak lenni. Szerintem az én Diótörőm is kortárs, mert amikor átgondoltam a történetet, visszanyúltam Hoffmannhoz, és megkerestem, mi az, ami ma is érvényes benne: ez a mese tulajdonképpen a nővé érés története – egy kislányból nő lesz a darab folyamán. Ezért van az, hogy nálunk az a Marika táncolja a végén a nagy padödőt, aki az elején elkezdi a fotelban a játékot – ez nem így történik az Operaházban. Ott a kislány végig kislány marad a fotelban, a nagy padödőt meg valami drazsétündér csinálja. De ha akár mondanivalója is lehetne az előadásnak, hogy miként lesz a kislányból nagylány – akkor miért ne legyen?
Csajkovszkij gyönyörű szép zenét írt, ahhoz nem is nyúltunk. De a kottában rengeteg olyan instrukció szerepel, amit persze már nem tartottunk be, hogy például „a drazsétündér bejön jobbról" -, hát nagyon sajnálom, nálunk nincs drazsétündér. Korábban két tánc között néhány gesztussal elmondták, hogy mi történt addig. De hát addig csak az történt, hogy előbb puttonyos lányok táncoltak, aztán meg fiúk. De itt nálunk, már csak azért is, mert nem voltak e műfajban kiugró táncosaink, rá kellett koncentrálni a történetre.

– A Diótörő 20 éve műsoron van, vidéken ez teljesen egyedülálló. Változott a produkció ezidő alatt?

– Volt olyan év, hogy az egészet újra kellett csinálni, mert nem volt benne egyetlen régi ember sem. A rózsakeringőt is egészen másképp táncoljuk: ahhoz Zeke Edit eredetileg rózsaszín, fölkunkorodó orrú papucsot tervezett, ami a premieren nagyon jól mutatott, s akkor még véletlenül sem tudott volna senki spiccelni. Nagyon mulatságos volt, hogy abszolút klasszikus koreográfiát ilyen házipapucsban csináltak a lányok, de később, ahogy fejlődött a tánctudásuk, átálltunk spicc-cipőre.

– A Diótörőt egy klasszikus táncjáték-sorozat követte: A tánc diadala, Coppélia, A bahcsiszeráji szökőkút, Csipkerózsika, Carmen, végül Prokofjev Hamupipőkéje.

– A város el volt ragadtatva: esik a hó, karácsony, Diótörő... Utána viszont már én jöttem a nyüzsgésemmel: ha ez így megtörtént, és sikerült, akkor abban a pillanatban csinálni kell a következőt, hiszen Pécsett ahhoz szoktam, hogy Eck Imre ki se jött a balett-teremből... A Diótörő után készítettünk egy barokk estet, A tánc diadalát, s ott már olyanokat hallottam a nézőtéren, hogy „Na most jön a kedvencem, a Tóth Zsuzsa". Tehát egy fél év alatt a közönség megismerte, megszerette őket, és már kedvenceik voltak. A felújított Diótörő mellett bemutattuk a Coppéliát, amivel párhuzamosan játszottuk az ugyancsak általam rendezett Traviatát, a Cigánybárót, a Kapj el!-t. Úgyhogy az egyik fiatal rendező meg is kérdezte a folyosón, hogy most már csak Majoros-rendezéseket játszunk? S a prózisták elkezdték hangoztatni, hogy nem olyan fontos a balett, mert az egy drága műfaj, és elviszi a pénzt a színészektől. De túléltük az aknamunkát.

– A Coppélia dramaturgiájával, befejezésével szintén eltért a nálunk ismert verziótól.

– Az a darab ezeréves szerelmem volt, mert a balettintézeti éveim alatt minden Coppélia előadást megnéztem. Nem is annyira az operaházi változat foglalkoztatott, inkább Hoffman műve miatt szerettem volna megcsinálni. Mindenképpen újra kellett itt is gondolni a történetet, mert az eredetiben egy művészlelkű fiú és egy katona közül kell választania a lánynak, aki végül a katona mellett dönt. A művész fiú meg a babát választja, aki nálunk életre kelt egy csoda folytán... Miért is ne történhetne egy kis csoda a színházban?!

– Az, hogy a társulat klasszikus balett terén nem igazán volt képzett, a lehetőségeket szűkítő, kényszerítő tényező volt, de ebből kifolyólag egy teljesen új stílus is született, könnyedebb mozgássorokkal, játékosabb táncvilággal.

– Igen, megalkuvással kellett kezdeni: azzal a tudásszinttel kellett dolgozni, ami adva volt. A koreográfiák mindig a társulatra készültek. Soha nem fordult elő, hogy előre kitaláltam, hogy a táncos ugrik hármat, és repül a levegőben, ha tudtam, hogy nem megy. Ismertem őket annyira, hogy olyat találjak ki, amit meg tudnak csinálni, mégis tartalmas és szép legyen az eredmény. De a mozgásanyag klasszikus volt – nem is tudtam vagy akartam volna mást. A klasszikus mozdulatokat próbáltuk megtölteni azzal a tartalommal, ami a történet elmeséléséhez kellett. Tehát „alkalmazott klasszikus baletteket" hoztunk létre. De az soha nem fordult elő, hogy csak úgy a balett miatt balettozzunk. Nem volt olyan, hogy csak azért táncoltunk, hogy azzal kitöltsük az időt.

– Pedig erre találni példát a klasszikus balett világában...

– Nem csak ott... A minap láttam egy modern szólószámot egy fiatal táncossal, akinek láthatóan nem magyarázták el, vagy lehet, hogy a koreográfus sem tudta, hogy mi történik itt ezzel a gyerekkel. Kérdeztem utána a táncostól, beszélgettek-e arról, hogy pontosan mi a játék folyamata? Azt válaszolta, hogy soha nem beszélgettek, csak a technikai részéről, arról, hogy most így csináljon vagy úgy. Halálra izzadja magát, és még sincs benne igazán katartikus érzés. Nem látom, hogy történt volna vele valami a húsz perc alatt, ahogy a nézővel sem, mert az is csak azt látja, hogy mozog a táncos, de nem tudni, miért...

– Az új történetek, megoldások hogyan születtek meg?

– Mindenképpen közös munka volt, sok-sok beszélgetéssel. Közösnek kellett lenni, mert hát szerintem a színház nem születhet meg úgy, hogy valamit elhatározok, és mereven azt csinálom végig. A tervezők, Zeke Edit, Juhász Kati például mutattak rajzokat, amikről nekem eszembe jutott valami, ami aztán őket inspirálta tovább. De sokszor nem is a baráti beszélgetésekből kifolyólag születtek dolgok, hanem a körülmények alakították a végleges megoldásokat. Hetekig úgy gondoltam, hogy Zarémát úgy öljük meg A bahcsiszeráji szökőkút végén, hogy egy Zarémának öltöztetett bábut ledobnak föntről, a zsinórpadlásról. Az Operaházban úgy volt, hogy bevitték hátra, és lelökték a falról. De amikor ki akartuk próbálni, sehol nem volt a műszaki vezető, mire a szerepet alakító Markó Éva hátrament, megfogta a katonák kezét, és magára húzott négy kardot, ami sokkal hatásosabb megoldás lett.

– Különleges volt a Csipkerózsika, ahol az udvari népet alakító mellékszereplők egy-egy mondattal, felkiáltással kommentálták az eseményeket.

– Ott a tanodások beszéltek, a táncosok meg táncoltak, mindenki tette a saját dolgát. Az is kényszerből indult, a tanodásokat be kellett venni a produkcióba, mert kevesen voltunk. S végül kapóra jött, mert így egy sajátos nézőszögből figyelhettük a mesét, a gyerekeknek szellemesen elmondtunk információkat a történetről, a legkisebbek is könnyen követni tudták az eseményeket.

– 2003-tól jött egy újabb korszak, mikor Halasi Imre felkérésére Krámer György lett a színház vezető koreográfusa, s az Ön táncos tanítványa, Kozma Attila is koreográfusként kezdett el működni. Ekkor az a szituáció állt elő, hogy három koreográfusa lett a színháznak. Kívülállóként nézve harmonikusnak tűnt az együttműködésük.

– Nem is volt egymással az égvilágon semmi bajunk. Úgy kezdődött a dolog, hogy mikor Hegyi Árpád Jutocsa meghívta Krámer Györgyöt a Jézus Krisztus Szuperszár rendezésére, a tánckar felment Jutocsához, még engem is odahívtak, s azt mondták, hogy ha Krámer ittléte azt jelenti, hogy nekem innen el kell mennem, akkor ők mindannyian elszerződnek. És akkor Krámer leutazott azért Miskolcra, hogy megmondja nekem: amíg ő itt van, itt biztos a helyem. Nem is lehetett köztünk semmiféle súrlódás, mert mindenkinek megvolt a saját feladata. Önálló tánckoreográfiát ugyan nem készítettem többet, de megrendeztem a Pillangókisasszonyt, a Csizmás kandúrt, koreografáltam zenés játékok táncbetéteit, A mosoly országát.

– Vagy A muzsika hangját, amelynek egyedülállóan látványosak és szokatlanul mozgalmasak lettek a zenés jelenetei.

– Ez biztosan abból kifolyólag alakult így, hogy nem tudom elképzelni, hogy ha koreográfusként dolgozom egy darabban, akkor ott ne történjen valami „igazi" mozgás. Soha az életben nem jutott eszembe ,,megúszni" a dolgokat. És ez az összes munkámra vonatkozik. Valami kis játék mindig van... Fel sem merült a gyerekeknél sem, hogy akkor most leülünk, aztán elénekeljük a dalokat, közben esetleg a kezünket lengetjük. Nem, valamit kell csinálni a színpadon, és a gyerekek abszolút vevők voltak arra, hogy felszabadultan játszhatnak. S persze az rettentő hatásos, ha ennyi gyerek ilyen ügyesen mindenféle ,,hókuszpókuszokat" csinál. A gyerekekkel nagyszerűen lehet dolgozni. Debrecenben én voltam a Légy jó mindhalálig musicalváltozatának az ősbemutatóján a koreográfus: ott kaptam 14 égedelem rossz fiút, de azokkal is olyan jókat lehetett csinálni, hogy a közönség szétverte a házat.

– Önálló táncjátékot ugyan nem hozott létre az elmúlt tíz évben, viszont főszerepet táncolt több produkcióban, s játszotta több prózai darab epizódszerepét.

– Kozma Attila rendszeresen felkért. Salieri voltam a Divertimento Mortaléban, benne voltam a Bála Gálában, a Cipollában, a Yermában. Nem volt olyan érzésem, hogy ki vagyok itt zárva valamiből, hiszen nagyon lelkesen, aktívan közreműködtem a darabokban. Mind a négy Kozma-koreográfiát szerettem, magukat a darabokat is...

– Milyen érzés volt, hogy a tanítvány koreografálta a mestert?

– Ez inkább Attilának okozott görcsöket, örökké nagyon féltett. Pedig tőlem igazán nem kellett volna féljen, de ő udvarias volt: „Csak a mester meg ne húzza a lábát..." Nem nagyon merte mondani, hogy mit csináljak, így aztán sokszor csináltam magamtól a dolgokat. S már eleve közösen születtek a megoldások: a Mozart-darabot Novák Péterrel, Kozma Attilával huszonötször is átbeszéltük, annyi minden volt közben, míg a végére aztán szépen letisztult – gyönyörű szép volt szerintem. Amit hiányolok ebben a korszakban, hogy nem maradtak műsoron a darabok. Egyrészt keveset játszották, másrészt nem újították fel az előző évit. Nem lettek repertoárdarabok. Már pedig nem tudok elképzelni olyan balettegyüttest, amelyiknek ne lennének repertoárdarabjai. Kell egy évben négy olyan darab, amit rendszeresen játszanak az új bemutatók mellett.

– A táncos szerepeiben nagyon különleges clown-ként összetett figurákat hozott színpadra. Érzelemgazdagság, artisztikum és kőkemény, hideg szatíra ötvöződött bennük.

– Ezek a szerepek már eleve érdekesek, összetettek voltak – a hajléktalanná lecsúszott pártember a Bála Gálában vagy a Yerma Lorca-verset mondó bolondja... S lehet, hogy az én habitusomban van valami, ami nem csak ironikus. Szóval szeretek játszani, na... az lehet a magyarázat erre: a helyzettel is játszani, magamnak is játszani, meg valami játékot mutatni a nézőnek. S számomra eleve sokkal inkább a színház volt az érdekes, mint maga a tánc. Nem a tánc az, ami az életem volt mondjuk az utolsó húsz évben, hanem a színház...

– S a jövőbeni életében milyen szerepet szánna a színháznak?

– Szóba került, hogy idén is kellene Diótörő, majd meglátjuk, hogy alakul. Ha nem, akkor a jövő a kertészkedésé, festegetésé, kitalálom én a nyugdíjas éveimet... Pécsre sem mentem vissza. Fájt volna. Nem voltam ott, amióta eljöttem... Attól félek, hogy Miskolcra se nagyon fogok. Több mint 30 év köt ide, '82-ben voltam itt először, azért ez komoly idő... Ráadásul én egyáltalán nem érzem magam nyugdíjasnak. Úgy kezelik a nyugdíjast, hogy már megcsinálta a magáét, menjen haza, nézze a tévét. De bocsánatot kérek, én még érzek magamban energiát, s ha adódik alkalom ezt ,,színházközelben" kihasználni, meg is teszem.

 

 

 

13. 09. 9. | Nyomtatás |