Képes beszéd

Fehér Ferenccel és Yumi Osanaival beszélget Vajdai Veronika

Az Átrium Film-Színházban mutatta be legújabb munkáját Fehér Ferenc. A Running két táncosával a bemutató után beszélgettünk.

  – Hogyan találkoztatok?

Yumi Osanai: Még 2010-ben Koreában láttam Ferenc egyik előadását, és már akkor is nagyon tetszett a stílusa. Aztán hat hónap múlva megint találkoztunk egy versenyen a Kanári-szigeteken.

Fehér Ferenc: Igen. Yumi a szóló kategóriában volt, mi pedig a csoportosban indultunk a Tao Te-vel, ami eredetileg egy duett volt Dózsa Ákossal, de ezen a versenyen minimum három fős csapat kellett, így csináltunk belőle egy triót, amibe Simon Juditot is beépítettük.

Yumi Osanai: Én láttam ezt a Tao Te-t és akkor elhatároztam, hogy Magyarországra szeretnék jönni, hogy Ferenccel dolgozzak. Megpályáztam egy 1 éves állami ösztöndíjat, megnyertem, és két évvel a kanári-szigeteki verseny után most itt vagyok.

– Milyen volt a közös munka? 

Fehér Ferenc: Yumi az egyik legjobb táncos, akivel valaha dolgoztam. Új volt neki a stílus, és mégis hihetetlenül gyorsan megtanulta a koreográfiát, mert nagyon pontos és szorgalmas. Még sosem találkoztam ilyen szorgalmas táncossal. Rengeteget gyakorol, és nemcsak akkor, amikor próba van, hanem otthon is. Számomra ez példaértékű.

Yumi Osanai: Nagyon köszönöm. Majd a magyar néptáncot is szeretném megtanulni, és már volt is alkalmam gyakorolni, amikor Ferenc két-három héttel ezelőtt Romániában dolgozott, és a Running miatt én is elkísértem. Amúgy könnyű volt jól dolgozni olyan jó munkahangulatban, mint amilyen a próbákon volt. Ferenc mindig viccelődött.

Fehér Ferenc: Igen. Rám jellemző, hogy nagyon sokat hülyéskedek a próbákon. Ez segít oldani a feszültséget, mert ha érzem azt, hogy nem tudja elengedni magát a partnerem, akkor nem tudunk dolgozni, ezért először ki kell oldani ezeket a csomókat. Erre jó a hülyéskedés, és persze nagyon sok jó dolog ezáltal születik: olyan mozdulatok, olyan helyzetek, amelyeket aztán felhasználunk.

– Ebben a darabodban és az előzőben is vannak humoros jelenetek. Míg a Brothers-ben a szituatív humor jelenik meg, addig a Runningban inkább a képekre, a testnyelvre épülő. Ezek szerint a próbák jó hangulatának van némi lenyomata az előadásban is. 

Fehér Ferenc: A komolyan vett humor az, amit én nagyon szeretek használni, amin nem feltétlenül kell nevetni, mégis megmozgat valamit belül. Valami, ami humoros, de mégis komoly. A Runningba is ezt próbáltam beépíteni, anélkül, hogy egy grimaszt is ejtenénk. Egyszerűen csak vannak olyan helyzetek, mozdulatok, amelyek viccesek, és szerintem ez elég.

– A Running a szórólap leírása szerint a ritmikus váltásokra, a szereplők dinamikájára, valamint a precíz együttműködésre alapoz, és a megszokott világtól való elmenekülésről, magáról erről az elfutásról szól. Ez a gondolati tartalom azonban nem lineárisan egymásra épülő jelenetekből bomlik ki, hanem inkább néhány visszatérő mozdulatsor fogja össze az egészet. A Brothers-ben sokkal inkább meghagytad a történetkeresés lehetőségét a nézőknek, a Runningban ezt akartad megakadályozni ezzel a lazán kapcsolódó, fragmentált szerkezettel?  

Fehér Ferenc: Nem akarom ennyire irányítani a nézőket, hogy mit lássanak bele. Az a fontos, amit ők gondolnak az előadásról. Legközelebb még ennyit sem fogok írni a leírásban, mert nagyon befolyásolni tudja az embereket. Legszívesebben csak egy szóval fejezném ki az egészet vagy még annyival sem. De az a baj, hogy mindig írni kell valami leírást, hogy a nézők valamilyen képet kapjanak az előadásról. Én egy kicsit más véleményen vagyok ezzel kapcsolatban. Sok esetben el se olvasom a leírást. Tudom, hogy milyen társulatról van szó, a címből is nagyon sok minden kiderül, a legtöbb információt számomra inkább a kép adja vag, ha van róla, egy rövid bejátszás. Ennyiből én mindent megtudok, amit tudni kell.

 

 

– A nézők mégis mindig tudni akarják, hogy miről szól az előadás. 

Fehér Ferenc: Annyi olyan darabot lehet látni, aminek jelentése van. Én viszont szeretek csak úgy képekkel, hangulatokkal, helyzetekkel dolgozni, ami a végén valahogy mégis összeáll, anélkül, hogy megmagyaráznánk, miről szól. Csakhogy mindig valahogy össze akarjuk illeszteni a képeket, valami véleményt akarunk alkotni a végére, hiszen azt tanuljuk gyerekként az iskolában, hogy el kell olvasni a szöveget, és meg kell magyarázni, mindent érteni kell. Pont egy olyan alternatívának nem adunk helyet, hogy mi történik akkor, ha nem értjük? Akkor elsiklunk felette, és kész? Meg kéne tanulni elrugaszkodni attól, amit nem értünk, mert az nem azt jelenti, hogy az rossz. Ázsiában találkoztam ugyanezzel, hogy ha valamit nem értettek, azt egyszerűen figyelmen kívül hagyják.

– Nagyon tetszett, ahogy a Runningban a különböző síkokkal játszol, viszont sajnos ez erről a nézőtérről kevésbé volt élvezhető, mert a megemelt színpad miatt nem igazán lehetett rálátni. Mennyire volt alkalmas az előadás számára az Átrium tere?

Fehér Ferenc: Megoszlanak a vélemények. Volt, aki azt mondta, hogy mennyire jó ez a hely a Running számára, de volt olyan is, aki szerint túl nagy. Nekem egy kicsit túl színházias volt. Hiányzott az intimitás, hogy közelebb legyünk a közönséghez.

– Abban a helyzetben is nagyon sok lehetőség rejlik, hogy egy női és egy férfi táncos táncol együtt, azonban úgy tűnt nekem, hogy ebben az előadásban ennek a kibontását tudatosan kizárod, már a jelmezekkel is.

Fehér Ferenc: Igen, így van. Ezt most úgy szerettem volna megcsinálni, hogy ne legyen női és férfi szerep, hogy ne lehessen megkülönböztetni az identitásokat. Persze van, akinek zavaró, hogy nem vesszük le a csuklyát sem. A fotóspróbán például az egyik fotós kikelt magából, hogy a táncost látni kell, és egy ilyen remek koreográfiát nem lehet elbújtatni ebbe a csuhába. De most ez volt a koncepció, ez született meg.

– Hátravan még néhány hónap Yumi ösztöndíjából. Terveztek- e még valamit együtt létrehozni?

Fehér Ferenc: Igen, én szeretnék készíteni neki egy 15-20 perces szólót.

 

13. 04. 29. | Nyomtatás |