Amióta világ a világ

Asbóth Anikóval beszélget Sándor L. István

2013 októberben ünnepelte hivatásos működésének 20. évfordulóját a debreceni Vojtina Bábszínház, amely jelentős rangot vívott ki magának a magyarországi gyerekszínházak között. Az évforduló kapcsán kérdezte Asbóth Anikó igazgatót a Vojtina történetéről, hitvallásáról, az elmúlt húsz év eredményeiről, a társulat és a magyar bábszínházak jelenéről Sándor L. István.

Sándor L. István

 

A kezdetek

 

– Beszélgessünk a Vojtina húsz évéről! Ebből te mennyit látsz át?

– Mind a húsz évet, hisz mióta hivatásos bábszínház a Vojtina, azóta én vagyok az igazgatója. Sőt – hogy súlyosbítsam a helyzetet – a '75-ben létrejött együttesnek is az egyik alapító tagja vagyok.

– Ez volt a mai hivatásos bábszínház amatőr elődje?

– Igen. A Vojtina egy baráti társaságból alakult 1975-ben. Ennek előzményének egy szakkör tekinthető, amit Tóthné Horváth Ilus tanítónő vezetett. Tulajdonképpen ebből nőtt ki egy félhivatásos társulat, ami a 60-as évek végén, a 70-es évek elején elég egyedi volt az országban. Lúdas Matyi Bábszínház volt a nevük, és még saját bábszínházuk is volt, de ezt később lebontották. A fiatalok azonban egy idő után nagyon mást akartak, mint amit Ilus néni, aki el is költözött Debrecenből. De a gyerekekből lett bábosok együtt maradtak – köztük Szabó Tibor és Megyeri Béla (aki még mindig játszik a Vojtinában). Ezek a fiatalok meghívták magukhoz művészeti vezetőnek Giovannini Kornélt, aki 1973–75 között két gyerekelőadást készített velük. De a Művelődési Központ, ahol dolgoztak, szélnek eresztette a csapatot, így véget ért a Lúdas Matyi Bábszínház története. Ekkorra viszont már megerősödött a baráti társaság, akik 1975. december 31-én megalapították a Vojtina bábegyüttest. Ezen az eseményen már én is velük voltam. Engem életem párja, Szabó Tibor hozott ide, még középiskolás koromban, amikor mindenféle amatőr színpadokban játszottam, illetve verset mondtam.

– És hogy alakult a Vojtina története?

– Továbbra is Giovannini Kornél volt a művészeti vezető, és egyre többet játszottunk. A 70-es évek második felében már évente két-három új előadást mutattunk be, több mint 100 előadást tartottunk a városban és a megyében, nívódíjakat kaptunk, szakmai elismertséget szerzetünk.

– Milyen színházat csináltatok akkoriban?

– Rendhagyót és avantgárdot. Például Kornél, aki egyébként eredetileg keramikus volt, kerámia bábukba, emberi kezek és színészek játékába álmodta bele a Toldi történetét – amire nívódíjat is kaptunk. A Toldi estéjét később szintén az ő rendezésében farönkökkel játszottuk el. Tehát Kornél kísérletező színházat csinált már abban az időben. A visszatért fiúban például kifejezetten csak tárgyak szerepeltek, miközben valójában paravános játék volt, de csak tárgyakból alkotott figurák adták a látványvilágát.

– Honnan jött a név? Miért Vojtinának hívnak benneteket?

– Ezt is Kornélnak köszönhetjük, ő javasolta, hogy Arany János Vojtina ars poeticája című versének költészetről vallott gondolatai ihlessék a névválasztást. A nevünk tulajdonképpen egyfajta tisztelgés Arany János előtt.

– Mi történt a Vojtinával a 80-as években?

– 1980-ban Giovannini Kornél, Megyeri Béla és Szabó Tibor elfogadták a hivatásos bábszínházzá vált pécsi Bóbita szerződését, de az utóbbi kettő egy év múlva visszatért Debrecenbe. Ekkor Szabó Tibor lett az együttes vezetője, és az országban az elsők között alapított kulturális egyesületet, a Pódium Műhely Egyesületet, ami formai keretet jelentett a Vojtina további működéséhez. A Pódium Műhely Egyesülethez több művészeti csoport és egyéni művész is csatlakozott (táncegyüttesek, képzőművészek fotósok, rockegyüttes, mozgásszínház stb.)

– Továbbra is sokat játszottatok?

– Igen, de közben az is kiderült, hogy annyi pénzt nem lehet keresni a bábozással, hogy a bérleti díjtól kezdve mindenre fussa. Teljesen önfenntartóvá semmilyen művészeti együttes nem tud válni a világon sehol. Tehát valami egyéb forrásra is szükség lett volna, de akkor még nem voltak pályázati lehetőségek. Miközben tényleg egyre többet játszottunk. Egy évadban bemutattunk 3-4 új darabot, és 120-150 előadást tartottunk.

– Itt Debrecenben? Vagy szerte az országban?

– Itt Debrecenben is nagyon sokat játszottunk, de jártuk az országot is, sőt akkor már külföldre is mentünk. Így oda jutottunk, hogy munka mellett ezt nem tudjuk tovább csinálni. A város kulturális vezetéséhez fordult Tibor, hogy profi együttesként működhessünk. Először nem volt fogadókészség erre, de később mégis adtak olyan típusú támogatást a helyi művelődési központnak, az egykori Kölcseynek, amely a mi működésünket is lehetővé tette. '84-ben a Kölcsey Művelődési Központ szerződést kötött velünk, rendelkezésünkre bocsátották az ottani bábszínházat, sőt az előadások előállítási költségeit is átutalták, aminek fejében mi ingyen játszottunk. '85-től viszont státuszokat biztosítottak számunkra, így mi tulajdonképpen a Művelődési Központ munkatársai lettünk. A régi Kölcsey azon kevés épületek egyike volt az országban, amely épített bábszínházzal rendelkezett. Szerintem a Budapest Bábszínházon kívül akkor ez volt az egyetlen. Ráadásul az egész épületen belül egyetlen jó terem a mi bábszínházunk volt. Emlékszel rá? Tudod, ilyen lehajtható lila székek voltak benne, piros volt a faburkolat...

– De viszonylag kicsi volt.

– Igen, 110 férőhelyes, de nagyon bensőséges hangulatú terem volt, mi nagyon szerettük. Úgy építették meg a Kölcseyt, hogy az első emeleten volt a kamaraszínház, az összes kiszolgálóhelyiségével, öltözővel, mindennel együtt, alatta teljesen szimmetrikusan volt a bábszínház, ugyancsak kiszolgálóhelyiségekkel. De azokat a helyiségeket a Kölcsey birtokolta, tehát nekünk nem nagyon volt se műhelyünk, se semmink, csak maga a terem. Mi voltunk az utolsók, akik kijöttünk onnan, elbúcsúztattuk az egész házat egy kis bulival.

– Jól emlékszem a régi Kölcsey Művelődési Központra. Nemcsak bábszínházat láttam ott, de rengeteg diákszínjátszó előadást is a bábszínház termében. De voltam a kamaraszínházban is, ahol nemcsak előadásokat láttam, hanem a Debreceni Jazznapok koncertjeit is.

– Politikai csatározások vezettek oda, hogy a városvezetés úgy döntött, lebontja az épületet. Aztán hosszas huzakodás kezdődött, hogy mi legyen a helyén. Maga az épület egyébként tényleg nem volt jó, egy nagy hodály, afféle „szocremek" volt.

– Azóta sincs Debrecennek kamaraszínháza. Mert azért a Víg mozi aligha tekinthető annak.

– Pontosan így van. Mi húsz évet játszottunk a régi Kölcseyben, mert húsz évig állt az épület. Az új Kölcsey Konferencia Központ, ami a stílusát illetően hasonló, mint a régi, csak nagyobb, az elsődleges funkcióját tekintve konferenciaközpont, és csak másodsorban szolgál kulturális célokat

 

Moziból színház

 

– Ezután mi lett veletek?

– Szerencsés helyzetben voltunk, mert egy évek óta hivatásosként működő bábegyüttest „intézményesített" 1993-ban Debrecen város közgyűlése. A folytonosságot biztosította az is, hogy Szabó Tibor lett 1993-tól 2003-ig a bábszínház művészeti vezetője, aki már 1981-től vezette a bábegyüttest. Tulajdonképpen ennek az évfordulóját ünnepeljük most. '99-ig továbbra is a Kölcseyben játszottunk, csak az irodáink és a műhelyeink voltak máshol. A mostani épületet 2001-ben vettük át. Itt korábban a Csokonai Színház kamaraszínháza működött, később mozi lett belőle. Engem a mozi vezetője keresett meg, hogy mit szólnék ahhoz, ha közösen működtetnénk az épületet. Kapásból elfogadtam az ajánlatot, nemcsak azért, mert tudtam, hogy azzal a kulturált, intelligens úriemberrel együtt tudunk majd dolgozni, hanem azért is, mert – nem akarok álszent lenni –, tudtam, hogy a városi mozi napjai meg vannak számolva. Akkor már megjelentek a multiplexek, sőt már megépült mellettünk az a pláza is, ahol egy soktermes multiplex nyílt. Tehát tudható volt, hogy itt hosszú távon biztos nem fog mozi működni... Valahogy a mozi mindig elkísért bennünket. A Kölcsey bábszínházában is működött mozi. Sokszor nézték a fiúk tükörrel a feliratos filmeket a vászon mögül, időnként még szinkronizálták is ... rengeteg baromság volt, de szép időszak volt.

– A mostani helyetek már nem emlékeztet mozira.

– Szerencsére úgy döntött a város, hogy átépítteti bábszínházzá. Sok köszönet érte. Rengeteg munkája van ebben a polgármesternek – akkor már Kósa Lajos volt a polgármester –, hogy címzett támogatást kapott a város. 360 millióból újították fel az épületet, ami arra volt elegendő, hogy színház legyen a moziból. Már a tervezés során is nagyon sokszor szaladtunk bele pénzügyi problémákba. Mit gondolsz, mennyibe kerül egy színházi szék? Saccolj! Egy normál színházi szék?

– Húszezer forint.

– Dehogy!

– Ötven?

– Á! Már akkor is 100 ezer forintba került.

– Mi kerül benne annyiba?

– Akkoriban nekem is sokszor jutott eszembe az a régi kabarétréfa, amiben Márkus Laci szétbont egy fotelt, hogy megnézze, mi kerül benne 7200 forintba. Mi is elhűltünk, amikor meghallottuk a színházi székek árát. És ez több mint tíz éve volt, hiszen 2001-ben vettük át az épületet. De azt szerettük volna, hogy mobil maradjon a terem, mozdíthatóak legyenek a székek, ezért sem vettük meg a színházi székeket. Volt itt egy tonett bútorgyár, onnan vásároltunk. Ezek a székek azóta is bírják a strapát, tehát jó minőségűek, és csak 40 ezer forintba kerültek... Szóval sok hasonló pénzügyi probléma adódott. Ezért nincs most próbatermünk, ami nagyon hiányzik. Igazából hiányzik egy olyan terem is, ami 100 főt tudna befogadni, tehát az ovis előadásoknak lehetne az igazi helyszíne, mert ennél a korosztálynál szükség van még egyfajta ölelő közegre.

– Az emeleti játszóház nem ilyen?

– Igen, ilyen, de nem férnek be, csak ötvenen. És nem lehetett nagyobbá tenni a teret, mert még a stúdió is benyúlik a légtérbe, ami a játszóház mögött van. Így aztán nincs társalgónk sem. És nincsen olyan próbatermünk, ahol folyamatosan tudnánk dolgozni. Ez alapjaiban határozza meg a munka ütemezését, mert csak a nagyteremben tudunk próbálni. Tehát elég nehéz úgy összeállítani az évadot, hogy próbálni és játszani is lehessen az előadásokat.

 

Hitvallásunk

 

– Amikor '93-ban hivatásos lett a Vojtina, akkor – ha jól értem – ugyanazt folytattátok, mint amit korábban félhivatásos együttesként csináltatok.

– Így van. Még Giovannini Kornél vezetésével azt fogalmaztuk meg hitvallásként, hogy a magyar gyökerekből kinövő történetekkel, elsősorban a magyar népmesékkel, illetve klasszikusokkal akarunk foglalkozni. Toldit játszottunk, Lúdas Matyit – kifejezetten a magyar nyelvre épülő színházat akartunk csinálni. Később ez sok mindennel mással is bővült. Fontos fordulat volt, hogy találkoztunk Pap Gábor művészettörténésszel, akinek több mint tíz előadása született meg nálunk. Ő olyan előadásokat rendezett, amelyek archaikus tartalmakat bontottak ki a népmesékből, és asztrálmitológiai keretbe helyezték a történteket. Kifejezetten ez a szemlélet jellemezte ezeket az előadásokat, amelyek a magyar ősmitológiából indultak ki. Csináltunk hun-magyar történetet, a Fehérlófiát, Attila történetet, de elsősorban magyar népmeséket rendezett nálunk Gábor. Egyfajta szimbolista színház született. Természetesen nem mindig találtuk meg a megoldását, hogy az archaikus történetek és szimbolikus formák miképp képezhetők le a gyermekközönség számára. Ennek a törekvésnek autentikus továbbvitele a játszószínházunkban történik meg Láposi Terka munkásságban, művészi hitvallásában.

A nagyszínpadon viszont megjelentek egyéb mesei közelítések is. Sosem volt kizárólagos az, hogy mi csak népmesét játszunk, mert bemutattunk klasszikusokat is: Grimm- és Andersen-történeteket és más nagy klasszikusokat, kortárs szerzőktől is egy-két darabot, sőt a 80-as években írtunk is darabokat. Mert mi a saját utunkat úgy határoztuk meg, hogy elsősorban magyar szerzőktől szeretnénk meséket, átiratokat bemutatni. Ennek ellenére nem játszottunk például Lázár Ervint. Nem azért, mert nem szeretjük őt, hanem azért, mert azt gondoltuk, hogy ezt sokan mások csinálják nagyszerűen.
2004-től az én igazgatói és művészeti vezetői korszakomban (2003-ban mondott le Szabó Tibor mint művészeti vezető) a népmeséhez való viszonyunk annyiban változott, hogy bekerültek a repertoárba olyan mesék is, amelyek a népmesék átiratai kortárs szerzők tollából A legfontosabb számomra a népmesék sokoldalú közelítése és igazságainak a közvetítése a ma élő gyermek számára, akit egészen más hatások érnek, mint mondjuk 30 évvel ezelőtt. Osztom azt a nézetet, hogy a kisgyermek kozmikus egységben látja a világot, és a népmesék erre a világlátásra vannak kódolva, tehát ebben az életszakaszban ezzel kell a legtöbbet találkozniuk. De a megjelenítés módja a most élő gyerekhez kell, hogy szóljon, és az is fontos, hogy mai történetekkel is találkozzon. Az egyik legpregnánsabb példa a népmesék mához szóló üzeneteinek megtalálásában a Veres Andris rendezte Kisgömböc, amit nagyon szerettem, Boráros Szilárd volt a tervezője. A talán csak 15 perces tartalommal bíró történetet úgy állították színpadra, hogy a kisgömböc előbb elnyeli a családot, majd az embereket, a színeket, a hangokat, a fényt, s a kisgömböc leginkább egy hamburgerre emlékeztet. Elkezdett nőni, nőni, és a végén már az egész nézőteret benyelni akaró hatalmas méretű hamburger lett belőle – azt hiszem ez nagyon egyértelmű és érvényes üzenet. De játszottuk például A kis December királyt, ami egy német műmese, és Kuthy Ági rendező javaslatára tűztük műsorra. A 21. század elmagányosodott emberéről szól Jól illeszkedett a programunkba, szakma és közönség egyaránt szerette.

– Elkezdtél előadásokat sorolni, folytassuk is tovább: mit tartasz az elmúlt húsz év legfontosabb bemutatóinak? Melyek azok a Vojtina-produkciók, amelyeket meg kellene jegyeznie a bábtörténetnek, a színháztörténetnek?

– A Szabó Tibor művészeti vezetése alatt készült előadások közül A szépen zengő pelikánmadár, amit Pap Gábor állított színre, első alkalommal 1987-ben. Szász Zsolt tervei alapján készült, és a Karikás népzenei együttes készítette hozzá a zenét. Egy évig dolgoztunk ezen a mesén, és ennek a szimbolista színháznak, az én meglátásom szerint, ez a legjobban megvalósult műve. Ebből az előadásból származik a pelikán is, amit a Gáborral való találkozás után tettünk meg a színházunk jelképévé. Ez a szimbólum a fényben leggazdagabb időszakot jelzi a keleti zodiákusban, amikor a fénynek erkölcsileg minősített szerepe van. És amikor a fényből a legtöbb van, akkor van a legtöbb a szeretetből, az ingyen kegyelemből, a pelikánmadár egy szeretetszimbólum. Az emblematikus előadásaink között mindenképpen említeni kell az Erős János c. előadást Szabó Tibor rendezésében, a Kendzsebáj menyegzőjét, amit Rumi László rendezett egy kazah népmese alapján. Ez is az említett autentikus világból indult ki, és szemléletében, képiségében rendkívül jól illeszkedett a Vojtina programjához. Rumi Lacival sokat dolgozunk 14 előadása készült nálunk, tehát folyamatosan jelen van a Vojtinában. A Balogh Géza által rendezett és Láposi Terka által tervezett Többsincs királyfi balladisztikus hangvételű előadása is fontos, ahogyan a János vitéz is, amit három egymástól tökéletesen eltérő változatban állítottunk (eddig) színpadra, és mindhárom hiteles és érvényes előadás, utóbbiakat Szabó Tibor illetve Rumi László rendezte. Fontos állomás és szeretett előadás volt az életünkben a Sramó Gábor rendezte Tökmag Tom és Hórihorgas Tom, ami felnőtteknek készült.

Az én művészeti vezetésem elmúlt 10 évéből meghatározóak Kuthy Ági rendezései, A kis December király mellett A hét kecskegidát említeném, amit fel is újítottunk az előző évadban. Ez a formalista színház jegyeit viseli, nem bábszínházi előadás, hanem élő játék. A Grimm-mesét bontja ki és tölti meg olyan tartalmakkal, amelyek kifejezetten a ma gyerekéhez szólnak mai élethelyzetben. A Vitéz Kukoricza János históriája és A fülemüle is kiemelendő előadás Rumi Laci rendezésében. A játszószínházban született kamaraelőadások közül a Hol jártál báránykám? c. előadást emelném ki és a rítusjátékokat. Bartal Kiss Rita is letette a névjegyét nálunk, az általa rendezett előadások közül a Boldog képek c. játékot érzem a legközelebb hozzánk. Kovács Géza rendezései közül Az ördög sziklája is fontos, érvényes előadás, de nem szeretnék senkit sem megbántani, hisz én az elmúlt 20 év, illetve az elmúlt közel 40 év minden előadását vállalom.

 

Közösségi tér

 

– Említetted, hogy az emeleten játszóház működik.

– Nagyon fontos a tematikus játszószínház programunk, különösen azóta, hogy megkaptuk ezt az épületet. Láposi Terkával – aki ezt a programot vezeti – '92 óta dolgozunk együtt. Ő volt a nagyszínpadon Pap Gábor állandó tervezője. Bár a játszóházi program itt, a Kálvin téri székházunkban tudott kiteljesedni, egy korábbi helyünkön kezdtünk bele. Mi valahogy mindig jó helyeket találtunk. Volt egy időszak, amikor a város közepén, a csonka templommal szemben a Gambrinusz közben egy első emeleti nagy, gyönyörű polgári lakásban dolgoztunk... Pontosabban több polgári lakás volt ott összenyitva. Álomszép kamaraterem volt, gyönyörű, hosszú ablakokkal, amelyeken Makoldi Sándor festőművész és tanítványainak batikolt függönyeit ragyogta be a nap. Ettől nagyon otthonos lett a hely. Az egész nagyon kuckós volt, nagyon szerettük.

– Mi a játszóházi program lényege?

– Az együttjátszás öröméből fakadó ünnepteremtés, mely program tartalmai a természetes műveltségből, és az életünket meghatározó világképből, a magyar kultúrából gyökereznek. Már 1996-ban kezdtünk interaktív foglalkozások kialakításába, fontosnak tartottuk Terkával a színházra való nevelés minden eszközzel való megvalósítását. Ezért döntöttünk úgy, hogy a kamarateremben foglalkoztató játékok keretében testközelivé szelídítjük a gyermekek és a családok részére a bábszínház eszközeit. Játszószínház elnevezést adtunk e programunknak, amely a játék, a színház, a bábjáték, a népzene, a dramatikus népszokások, a képző- és iparművészet elemeiből felépülő tevékenységrendszer összekapcsolódását hivatott teljesíteni. Az ebben a programban alkotó közösség célkitűzése azóta is egyszerű, nemes: hogyan, milyen megközelítés módokkal, színházi megoldásokkal lehet egy-egy lényeges létkérdést, létfilozófiai problémát a legegyszerűbben megélhetővé tenni a legkisebbek, akár az óvodások számára is. Ehhez keres Terka munkatársaival együtt színházi eszközöket és játékba ágyazott módszereket.

– Hogy néz ki most egy évadotok?

– Amikor ideköltöztünk, akkor tudtunk először egy egész évadot összefogó rendszert kialakítani. Van egy évadnyitó napunk, ami az Idesüss a Figurásra! címet viseli. Kimegyünk a szomszédos Emlékkertbe, a református kollégium egykori füvészkertjébe, amit nemrégiben a város felújított, és nagyszerű helyszínnek bizonyul számunkra. Előadások, interaktív játékok vannak, ízelítőt kapnak a családok az évadból, muzsikálunk. Az évadzárónk pedig az „Itt a vége, fuss el véle" címet viseli, és ugyancsak az Emlékkertben rendezzük, hasonló tartalommal, csak ekkor visszatekintünk az évadra. A nagyszínpadon általában 4-5 előadást mutatunk be egy évadban, közben folyamatosak a tematikus játszószínházak, amelyek kifejezetten az évkörhöz kapcsolódnak és a színházi nevelési programok. Maskarádé címet viseli az a rendezvényünk, amire februárban kerül sor. Ezt már idén 14. alkalommal rendezzük és városi nagyrendezvényként is számon van tartva. A farsang középkori hagyományait, archaikus gyökereit keressük. Ebben kifejezetten támaszkodunk Ujváry Zoltán professzor gyűjtéseire, amit a Játék és maszk című háromkötetes műben foglalt össze.

A Maskarádéban van egy térjáték a Kossuth téren, a nagytemplom előtt, gólyalábasokkal, felvonulással, iskolások, hagyományőrző csoportok, táncosok stb. részvételével, archaikus elemekkel. Ebbe becsatlakoznak a kollegák is az országból, de főleg az ORT-IKI Együttes a partnerünk. A nagyteremben 6 alkalommal interaktív télűző játék van ovisoknak és kisiskolásoknak az ORT-IKI-vel, a Szeredás népzenészeivel, táncosokkal és a vojtinás színészek dramatikus játékával, és a játszószínházban is folyamatosan farsangolunk ebben az időszakban kisebb csoportokkal. Korábban csináltunk a felnőtteknek szóló bált is. Akkor még nem voltak ennyire elharapózva a farsangi bálok. Mikor nagyon divattá váltak, mi abbahagytuk. Igazándiból a saját kedvünkre csináltuk, a saját képünkre formáltuk. Meg akartuk mutatni, hogy szerintünk miről kellene, hogy szóljon ez az egész. Nem úgy, hogy felvesszük a puccos szép ruhánkat, és elmegyünk egy rendezvényre, ahol van egy operett meg egy nóta meg két vidám vers, tombola, hajnalban meg a vonatozás, aztán megyünk haza. Az első bál előtt például felkutattuk az összes egykori reneszánsz ételt, a korabeli módon készíttettük el őket, és „műsor" gyanánt valamifajta misztériumjátékot csináltunk, gólyalábasokkal, télűzéssel, tűzzel, mindennel. Nagyon szerettük csinálni... voltak állandó elemei ezeknek a báloknak, mert maga a farsang arról szól, hogy mindent seprűzzünk ki, a telet, a hideget, ami rossz, azt dobjuk tűzre, égessük el, mulassunk egy nagyot a böjt előtt. Szóval van egy farsangi hetünk, amikor is befogunk mindenkit. De nagyon sok öröm volt és van benne, a gyerekeknek most is folytatjuk.

– Tehát nem egyszerű gyerekszínházként akartok működni, hanem egy közösségi térként is.

– Így van. Mióta ebben a házban dolgozunk, erre adottak is a lehetőségek. Mindig is erős volt a Vojtinának ez a közösségépítő és formáló ereje. Ennek Szabó Tibor volt a vezéralakja, aki több mint 20 éven át irányította a színházat.

 

A társulat

 

– Kérlek, mutasd be a társulatot, mert olyan kevesen ismerik még a színházi világban is azokat, akik bábszínházzal foglalkoznak.

– Kezdem az „alapcsapattal". Szabó Tibor örökös tagunk, aki közel 20 éven át vezette a Vojtina Bábegyüttest, majd művészeti és műszaki vezetője, mindenese volt a hivatásossá vált Vojtina Bábszínháznak. 1975-től meghatározó személyisége volt a társulatnak, és elvitathatatlan érdemei vannak a Vojtina megalakulásában, fennmaradásában és eredményeiben. Sok-sok szereppel és rendezéssel írta be a nevét a Vojtina történetébe, s több mint 20 éven keresztül határozta meg a színház művészi útját. Ma művész nyugdíjas, és muzsikál a Vojtina Bábszínész Zenekarban.
Láposi Terka igazgatóhelyettes, a játszószínház kitalálója és művészeti vezetője, a kiállítási program vezetője és az arculatunk gondozója. A felsorolásból is kiderül, hogy színházunk meghatározó alkotója, 1992 óta vagyunk alkotótársak. Rendkívül sokoldalú személyiség, aki a színházi munkája mellett tanít és tudományos munkát is végez, szaklapokban publikál, a Korngut-Kemény Alapítvány kuratóriumának elnöke, a hagyaték kutatója és gondozója.

Megyeri Béla a Vojtina egyik alapítója. Mély elhivatottsággal van a pályán '75 óta, tehát már 38 éve. Épp tegnap avattuk örökös taggá. Pontosabban már az 50. születésnapján a Vojtina örökös tagja lett, de akkor még nem kapott erről oklevelet, ezt a tegnapi jubileumi rendezvényünkön pótoltuk. Béla a városunk legszeretetreméltóbb farkasa, mert valahogy egész pályáján elkísérték őt a farkas szerepek. Általában így is köszönnek neki a villamoson is, hogy „szia, farkas bácsi!". De minden szerepében emlékezetes. Ebbe a korosztályba tartozik színházunk bábszínésze és fő muzsikusa Reschofsky György, aki a tanári pályáról érkezett a bábszínházba, ő már '92 óta tagja a társulatnak. Derűs, impulzív, érzékeny személyiség, akinek a humorát (is) nagyon szeretjük. Megküzdött azért, hogy jó bábos legyen. A fordulópont a pályáján talán az volt, amikor eljátszotta a Kukacmatyit, amiben egyetlen színész alakítja az összes figurát. Gyuri nagyon sok előadásunk zeneszerzője is, emellett több hangszeren is játszik. Ő a Vojtina bábszínész zenekar egyik alapítója.

A következő korosztályhoz tartozik Hajdú Péter, aki a Csokonai Színház művésze volt korábban, onnan szerződött át hozzánk. Sok nagyszerű alakítás fűződik a nevéhez, kamaszos, „kortalan" alkat, igazán bábossá A kis December király címszerepében vált. A fiatalok közé tartozik Telenkó Oláh Tímea, aki jelentős szerepeket tudhat maga mögött színházunkban. Érzékeny, szelíd, finom rezdülései vannak a színpadon, fanyar a humora, erős a hajlama az öniróniára és nem utolsósorban ragyogó gólyalábas. Ő mozgásszínházi és bölcsész területről jött, amit jól tudunk hasznosítani a színpadon kívüli színházi munkában is. Most végzi a drámainstruktori szakot, Hell Kikivel egyetemben. Kikit (Hell Krisztina) nagyon sok szerepe alapján lehet ismerni. Ő a Kolibriben végzett, ahol jó alapokat kapott, bábosan gondolkodik, erős komikus vénával rendelkező bábszínész, aki rendkívül jól látja a teret is, mindig ő az, aki pontosan tudja, minek hol a helye a színpadon. Szóval nagyon jó szervező agya van. Sok jelentős alakítás fűződik a nevéhez, például a Brémai muzsikusokból a macska, a Kuthy Ági rendezte Hamupipőke címszerepe vagy a Tündérléptefű manója.

A fiatalabbak közül már régóta, közel tíz éve játszik nálunk Kiss Gergely Máté, aki egyébként most a Csokonai Színház tagja, de nálunk is van egy évadban legalább 3-4 szerepe. Azaz osztozunk Gergőn a Csokonai Színházzal. Ő itt kezdte nálunk a bábos pályáját, és hatalmas fejlődésen ment át az utóbbi években. Nagyon energikus, erőtől és tehetségtől duzzadó, kreatív személyiség, éppen most végzi a drámainstruktori szakot az egyetemen és ő is kiváló gólyalábas. Nagy Mónika ugyancsak pedagógus területről jött, korábban óvónő volt, nálunk kezdett el játszani, és reméljük, hogy neki is lesz lehetősége arra, hogy elvégezze a drámainstruktori szakot, ami a végzettség megszerzése miatt fontos. Gyönyörű hangja van, eddig elsősorban naiva szerepeket játszott, de megcsillantotta már magát karakter szerepekben is. Szelíd, kedves személyiség, nagyon jól tud működni csapatban.

Schneider Jankót és Nagy Vikit is társulati tagként tiszteljük, ők a Hepp-Trupp Társulat alapítói, Viki tőlünk ment el a Színművészeti Egyetemre és tért vissza Debrecenbe, némi kanyarral és hál' Istennek Jankóval. Mindketten tehetséggel, kreativitással, jókedvvel megáldott és nem utolsósorban bábos tudással és gondolkodásmóddal bíró bábszínészek. Jankó rendkívül jó improvizatív készséggel rendelkezik, amit nagyszerűen kamatoztat a Batu-tá kalandjai c. egyszemélyes játékban. Mindkettejükre építünk bábszínészként és rendezőként is.

A játszószínházunk munkatársai mind bölcsészek, illetve tanárok, mely tudásukat kiválóan tudják használni e tematikus programban, de mindnyájan rendelkeznek drámapedagógus képzettséggel is. E program fontos része a gyerekekkel való közvetlen játék, ami az abban közreműködőktől a színészet mellett más fajta képességeket, készségeket is kíván. E csapat tagja Magi Krisztina, aki mozgásban nagyon erős, hisz ő a mozgásszínház és a néptánc felől érkezett. Sőrés Rozka ugyancsak pedagógus volt, jó karakterformáló képességgel bír, s kapott már feladatot a nagyszínpadi előadásokban is. Barkó Réka népzenei, illetve néprajzos területről érkezett, kiválóan énekel, jó improvizatív és komikus vénával rendelkezik. Vad Réka a negyedik lány, aki ugyancsak pedagógusként végzett, és nagyon erős a zenei felkészültsége, kórusban is énekel. Arany Zoltán állandó zenészként van velünk a játszószínházban, végzettségét illetően ugyan hadtörténész, de az élete a muzsika, gyűjti a hangszereket, és meg is tudja szólaltatni őket, lett légyen az hegedű, koboz, szitár, dob vagy furulya.

 

A bábszínházak helyzete

 

– Befejezésül azt szeretném kérdezni – ha lehet röviden válaszolni erre a bonyolult kérdésre –, hogy milyennek látod ma Magyarországon a bábszínházak helyzetét?

– Alapvetően optimista alkat vagyok, és abból a szempontból valóban jónak látom a bábszínházak helyzetét, hogy nagyon sok fiatal tehetség jelentkezett az utóbbi időben, de mellettük még itt van az 50 körüliek nemzedéke is, ereje teljében. Nagy-nagy örömet jelent ez az új nemzedék, amelynek izgalmas a látásmódja, és több erős egyéniség van jelen benne. Ők újra felfedezik ezt a műfajt, és hál' Istennek hozzák magukkal a németországi vagy a lengyelországi tapasztalataikat is (attól függően, hogy ki hol végzett). Fesztiválokon gyakorta éljük meg, hogy egy-egy csak nagyszínházzal foglalkozó rendező, tervező rácsodálkozik, hogy mennyi érdekes forma, kreatív megoldás jelenik meg a mai magyar bábszínházakban. Ebből a kőszínházi alkotók is táplálkozni tudnak. Én úgy látom, hogy a mai színházi életben közeledés és átjárás van a különféle színházi területek között, ide értve nemcsak a bábszínházakat, hanem a mozgásszínházakat is. Ennek jótékony és megtermékenyítő hatása van. És a hagyományos bábműfajok sorsát illetően sem vagyok pesszimista. Időnként, tudod, azt gondoljuk, hogy leáldozóban van a paravános bábozás vagy a vásári játék. De amíg ilyen zseniális vásári bábosaink vannak, mint Pályi János, Pilári Gábor, Kovács Géza, Bartha Tóni vagy a fiatalabbak közül Fabók Mariann, Schneider Jankó vagy Takács Dani, addig élni és virulni fog ez a műfaj, és Kemény Henrik hagyatéka sem megy veszendőbe. Én egyetértek Sebő Ferenccel, aki azt mondta valahol, hogy a hagyományt nem ápolni kell, mert nem beteg, hanem élni, éltetni kell. Tehát azt érzékelem, hogy a különböző bábszínházi műfajoknak, stílusoknak olyan széles palettája nyílt meg, amely egyértelműen a műfaj életképességét bizonyítja. Közben egyre több olyan előadást látunk, ami nyit az ifjúsági és a felnőtt korosztály felé. Ugyanakkor nagyon fontosak a színházi nevelési programok, amelyet egyre több színház emel be a saját tevékenysége közé. Tehát úgy látom, hogy a bábszínházak érzik az idők szavát, és egyre több irányba nyitnak, amivel egyre több és különböző korosztályú nézőt visznek be. A nézőszámai miatt egyik bábszínház sem panaszkodhat. Most hadd legyek egy kicsit szerénytelen. Nálunk közel 40 ezer látogató fordul meg minden évben, és ők ténylegesen jegyet is vesznek és visszajárnak. Ez tiszta képlet, ez önmagáért beszél. Azt gondolom, hogy ezt sok-sok kőszínház is megirigyelheti. Épp azért elszomorító a vidéki bábszínházak többségének az infrastrukturális és költségvetési helyzete. Beszédes adat, hogy a tíz vidéki bábszínház éves költségvetése összesen nagyjából egy vidéki kőszínház éves költségvetésének felel meg.

– Min múlik, hogy ez az összeg ilyen alacsony?

– Azon, hogy nagyon megkövesedett a költségvetés kialakításának módja. Mindig az előző évi számokból indulnak ki, miközben millió változás történt, a rendszerbe újabb színházak is bekerültek, ami egyrészt örömteli fejlemény, másrészt viszont – mivel az össztámogatás nem emelkedik – az addigi torta egyre kisebb szeletekre osztódik szét. Sajnos az új előadó-művészeti törvény sem javít a helyzetünkön, ugyanis levette a felelősséget az önkormányzatokról, így nagyon sok olyan önkormányzat van, amely a központi támogatást csak átfolyatja a magán, és semmit nem tesz hozzá. Persze azt is nagyon jól tudom, hogy milyen nehéz helyzetben vannak maguk az önkormányzatok is. S talán nem elég jó az érdekérvényesítő képességünk. De alapvetően nem vagyok pesszimista, mert vannak azért eredmények is: valamennyi bábszínház kiemelt kategóriában van, évente tudunk találkozókat tartani NKA-s támogatással. Mi akkor kerülünk kicsit jobb helyzetbe, ha a döntéshozóknak vannak kiskorú gyerekeik, mert rajtuk keresztül jutnak el hozzánk, és talán jobban megismerik a munkánkat. De azért gyakran érzi az ember azt, hogy ahhoz képest, hogy milyen jelentős előadások születnek, és milyen nélkülözhetetlen feladatot teljesítenek a bábszínházak, nincsenek kellően megbecsülve. Ezen jó lenne változtatni. Mert alapvetően rajtunk múlik, hogy a felnövekvő korosztályoknak lesz-e köze a színházhoz, a kultúrához.

17. 03. 16. | Nyomtatás |