A színház mint fórum

Illaberek - Katona József Színház

Máté Gábor vezetésével a Katona József Színház egyre határozottabban vállalja magára azt a feladatot, hogy fontos társadalmi kérdések számára teremtsen fórumot. Nemcsak azzal, hogy előadásaiban aktuális problémákat feszeget, hanem azzal is, hogy produkciókhoz egyre gyakrabban kapcsolódnak egyéb programok, például különféle beszélgetések is. A Katona legutóbbi bemutatója, az Illaberek a kivándorlásról szól, amely napjainkban ismét fontos jelenséggé vált. Erről minden második-harmadik előadása után beszélgetésre is hívja nézőit a Katona.

Bíró Kristóf

 

Az Illaberek legnagyobb erénye, hogy termékeny beszélgetést kezdeményez. Olyan témát állít a fókuszba, ami manapság mindenkit izgat. Nem tudom, hogy hibája-e produkciónak, hogy a beszélgetés számomra izgalmasabbnak tűnt, mint maga az előadás. Mert itt valódi sorsok, tényleges dilemmák nyilatkoztak meg, és olyan szempontok, amelyek értelmezhetővé, végiggondolhatóvá teszik magát a jelenséget. Ezzel szemben az előadás mintha megmaradna magának a jelenségnek a felmutatásánál. Nyilván ezt olyan érdekesen teszi, hogy utána sok nézőnek támad kedve beszélgetni.

Az általam látott előadáson körülbelül a nézők ötöde jött vissza a beszélgetésre. Viszont meglepő volt, hogy legalább a kétharmaduk feltette a kezét, amikor Veiszer Alinda megkérdezte, hogy kinek van tapasztalta a kivándorlásról, ki az, akit személyesen is érint a probléma. Közülük később jó páran személyesen is megnyilatkoztak. És nemcsak a saját tapasztalataikat mondták el sokan, hanem néhányan általánosabb, elméleti síkra is helyezték a problémát.

Az est meghívott beszélgetőtársa, Sükösd Miklós médiaszociológus például azt kifogásolta, hogy túlságosan komor képet fest az előadás a kivándorlás következményeiről. Szerinte a globális világban természetes, hogy az emberek megkeresik azt, hogy hol tudnak boldogulni, és hol tudnak azzal foglalkozni, amihez igazán értenek. Saját maga is többfelé tanított: az Egyesült Államokban, Japánban, és most az University of Hong Kong professzora. (De azért sietett kijelenteni, hogy nem róla szól az a jelenet, amelyben egy Hong Kongban tanító férfi csak skype-on tartja a kapcsolatot a családjával.) De hasonló derült ki a másik vendégről, Polyák Kornéliáról is, aki skype-on kapcsolódott be a beszélgetésbe. Ő egyetemista kora óta él az Egyesült Államokban, és az a karrier, amit ott rákkutatóként felépített, itthon folytathatatlan lenne, hisz sem az intézmények, sem az eszközök, sem az anyagi források nincsenek a munkájához

Ehhez az egyik néző azt tette hozzá, hogy a globális társadalomban nem is kivándorlásnak (emigrációnak), hanem egyszerűen migrációnak kellene nevezni a jelenséget. Ugyanakkor mélyen elgondolkodtató, hogy miközben a magyar társadalomra egyáltalán nem jellemező a mozgékonyság, bizonyos korszakokban tömegessé válik az ország elhagyása. Így volt ez 1849-ben, így volt a századfordulón, és ez történt legutóbb 1956-ban. (Mindennek eredményeként – tehetjük hozzá – ma az egyik legnagyobb diaszpórában élő nemzet a magyar.)
Sükösd Miklós szerint érthető, hogy manapság ismét nőtt az elvándorlási kedv, hisz a gazdasági válság óta Európa leértékelődött, és fokozattan leértékelődött benne Dél- és Közép-Európa. Azért sodródik ez a térség a diktatúra felé, mert nincsenek meg azok a strukturális alapok, amelyek társadalmilag, gazdaságilag is a megkapaszkodást jelentenék. Ilyen helyzetben szinte magától értetődően devalválódik a demokrácia is, kár tehát álmodozni ennek gyors és diadalmas visszatéréséről.

A beszélgetésben sok fontos szempont mellett az volt a legállandóbb kérdés, hogy ki miért megy vagy marad. Hogy valamiért vagy valami elől mennek-e el az emberek. És ha valami elől mennek, akkor nem az lenne-e az igazi megoldás, ha maradnának, és megváltoztatnák azt, ami elől menekülnek. A cselekvő maradás kívánalmát felvető, az egyetemi mozgalmakban tevőlegesen is résztvevő fiatal lány felszólalását taps jutalmazta. Egy középkorú hölgy a szorongását fogalmazta meg, az emberi ellehetetlenülés érzetét fejtegette mint a kivándorlás lehetséges okát. Ehhez kapcsolódóan vetette fel az egyik fiatalember, hogy mit csináljanak azok, akik túl fiatalok, és nincs még annyi történelmi tapasztalatuk, hogy megéreznék, hol van az a pont, amikor mindent hátra kell hagyni, és el kell innen menni. Ezért ő történelmi tanulmányaiból próbálja kitapogatni, hogy létezik-e ilyen pont.

Izgalmas beszélgetés zajlott hát a Katona nézőterén. Furcsa módon azonban maga az előadás egyáltalán nem került szóba (Sükösd Miklós korábban idézett megjegyzését leszámítva). Az emberek a maguk sorsáról, a saját dilemmáikról beszéltek, és nem azokról a figurákról, akiket a színpadon láttak. A valódi élet most mintha legyőzte volna a színházat. Egyetlen jelenetre sem utalt senki, nem idéződtek fel olyan gesztusok, képek, mondatok, amelyek megvilágosító erejűek lettek volna.

Magam is hasonlóképp voltam az Illaberekkel. Azt éreztem, hogy a témafelvetés súlyához nem ér fel a feldolgozás módja. Hosszabb elemzést igényelne az okok firtatása. Nyilván érdemes lenne rákérdezni arra, hogy elég tipikusak-e azok a helyzetek, azok a sorsok, amelyek megjelennek az előadásban. (Arányos-e pl. az, hogy a három-négy hosszabban bemutatott szereplő közül az egyik egy prostituált?) Kérdés, hogy vajon az érdekesség keresése nem írja-e felül néhol a tipikusság igényét? (Fontos-e az, hogy az egyik „főszereplő", az orvos meleg legyen? Különösen, ha külföldre távozásának okai között ez a szempont egyáltalán nem szerepel. Ráadásul előtte hosszú, mulatságos jelenet szólt arról, hogy barátjával kvázi-házasságot, azaz bejegyzett élettársi kapcsolatot létesített. Aztán váratlanul mégis itt hagyja őt.)

Érdemes lenne azt is megvizsgálni, hogy nem lehetne-e feszesebbé formálni a jeleneteket, hogy kevesebb közhely hangozzon el bennük, s többet tudjunk meg a figurákról, akiknek a sorsát követjük. (Például meg kellene döbbennünk azon, hogy az ápolónő visszavitte az árvaházba a gyereket, akiről szinte nem tudunk meg semmit.) Nyilván minden improvizációból készült előadás alapkérdése, hogy mennyire kell utólagos megformálásnak alávetni a téma feldolgozása közben alakuló jeleneteket. És az is, hogy ennek mennyire érdemes teátrális formát találni. Az Illaberek talán túlságosan is nyitott maradt, sem a dramaturgia, sem a térhasználat, sem a színházi forma nem rántja egységbe. Sokféle hangulatot árasztó, kicsit szertetartó életképek sorozatát látjuk. De lehet, hogy épp ez a nyitottság képes vitákat generálni.

15. 10. 31. | Nyomtatás |