Ellenfény Offline - Archívum - 2013 - 2013/2. - Nagyítás - Rükverc - Hol Rontottuk El?

Hol rontottuk el?

Beszélgetés Kerékgyártó Istvánnal

Kerékgyártó István (1953) első könyve, a Vagyonregény 2001-ben jelent meg. Ezt a Makk ász az Olajfák hegyén (2003), Trüffel Milán, avagy egy kalandor élete (2009) és a Rükverc (2012) követte. Az utóbbi színpadi változatát a Katona József Színház mutatta be Radnai Annamária adaptációjában, majd a szerző saját verziója is bemutatásra került felolvasószínházi formában Kaposvárott. 

Sándor L. István

 

Rosszkedvünk terméke

 

– Akkor beszéljünk magáról a könyvről! Honnan jött az ötlet, hogy megírd Vidra Zsolt élettörténetet?

– Az előző könyvem, a Trüffel Milán egy pikareszk regény volt. Az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elején játszódik, és a címszereplője egy általam kitalált kalandor figura. Voltak világhírű szélhámosaink: Strassnof Ignác, Jellinek Morton, Horváth Menyhért (a családjáé volt a Horváth kert) vagy a híres Trebitsch-Lincoln Ignác (az igazi Trebitsch). Egy hozzájuk hasonló érdekes figurát kerestem, egy a dzsentri, kisnemesi világból jövő, nyelveket beszélő, művelt fiút, akiből egy kedves kópé, jópofa svihák, nagystílű szélhámos lesz. A hedonizmus regényét akartam megírni, mert akkor úgy gondoltam, hogy sokkal többet panaszkodunk, sokkal borúsabb ez az ország, mint amilyen valójában lehetne. Miközben az emberek egyre szélesebb körének adatik meg, hogy jó minőségű termékekhez jussanak, valahogy mégsem tudtunk örülni például a kertkultúra kialakulásának, a ruháink javuló minőségének, a normális éttermek megjelenésének. Pedig lehetne már élvezni az élet jónéhány szépségét, mert már nem a kádári szürkeség határozza meg a mindennapjainkat. Engem ez izgatott: hogy lehetne kevés pénzből is hedonistává válni... Az én figurám megtanulja élvezni az életet, rájön, hogy miképp lehet viszonylag egyszerű, de még is jó minőségű örömökhöz jutni.
Ennek a pikareszk, hedonista regénynek meglehetős sikere volt, és nagyon sokan mondták, hogy várják a folytatást. El is kezdtem gyűjtögetni hozzá az anyagokat, de közben egyre rosszabb kedvem lett. Épp Ferge Zsuzsának olvastam egy nyilatkozatát, hogy Magyarország 40%-a a létminimum alatt él, és nagyon sok gyerek éhezik. Egyre rosszabb lett a hangulat az országban is, mert a hivatalos sikerpropagandák ellenére is világosan láttuk, hogy miképp erősödik a pauperizálódás, hogy egyre több a hajléktalan. A városban folyton ezeket a hajléktalan figurákat láttam. És sehogy sem haladtam a hedonista regénnyel, mert egyre nyomasztóbb világ vett körül. Ez a rosszkedv szülte végül a Rükvercet.

– Hogyan lett ebből az élményből könyv?

– Egy véletlennek köszönhetően. Egy költőbarátom ajánlott egy témát. Készült volna egy kötet Charles Bukowskiról, aki – ahogy mondani szokták – a 20. század második felének Hemingway-e, egy durva, nyers világ kifejezője, az elesettek, a szegények, pontosabban az alkoholisták és a kocsmafigurák írója. Pritz Péter – aki az összes magyarul megjelent Bukowskit fordította – szeretett volna egy olyan kötetet megjelentetni, amelyben magyar írók Bukowski stílusában, modorában írnak. Ekkor elővettem Bukowskit, olvasgattam, és azon gondolkodtam, hogy van-e nekem közöm ehhez a nyers, durva fickóhoz. Én majdnem minden könyvemben értelmiségi szemszögből narráltam, de közben mindig rengeteg hétköznapi figura volt körülöttem. Mi lenne, ha egyszer az ő szemszögükből, az ő világukról is beszélnék? És akkor beugrott, hogy egyetemista koromban pincér voltam Siófokon, ahol egy elég nyers valóságot tapasztaltam meg. Később rájöttem, hogy rengeteg ilyen tapasztalatom van, hiszen voltam üzletember, sok helyen, sokféle szituációban megfordultam, ahol állandóan efféle figurákba botlottam. Ekkor kitaláltam egy figurát, akit elneveztem Vidra Zsoltnak, és aki szintén pincérként dolgozott, de nem egyetemistaként, hanem foglalkozásszerűen. Nagy élvezettel írtam meg azt a novellát, ami Majom lila szmokingban címmel került be a kötetbe. Közben úgy éreztem, hogy Vidra Zsolt szeretne idősebb is, fiatalabb is lenni. És ekkor – már függetlenül a Bukowski-kötettől, amiből végül nem lett semmi – elkezdtem írni a Vidra-novellákat. Mentem előre, mentem hátra, lett idősebb, lett fiatalabb a főhős, míg végül kezdett egy egész élet kirajzolódni. És amikor ezek elkészültek, akkor már csak a halálát meg a születését kellett megírnom, amit a legvégére hagytam.

– Hogyan alakult ki a Rükverc sajátos szerkezete, az, hogy a főhős halálától visszafelé, a születéséig halad a történet?

– Amikor készen voltak az egyes novellák, fölírtam a címeket kis papírokra, és próbálgattam, hogy miképp lehetne sorba rakni őket. Akárhogy is pakoltam a cédulákat, mindig valahogy az jött ki, hogy a főhős halálától haladjunk a születése felé. Minden készülő könyvemet meg szoktam mutatni író barátaimnak (mint ahogy nekem is többen mutatnak szövegeket), és ebben a baráti körben is megerősítették, hogy erősebb a könyv szerkezete, ha visszafelé halad az időben. Egyikük még azt is mondta, hogy sokkal erősebb a hatás, ha harmadik személyű az elbeszélés, mert eredetileg a novellák egy részében maga Vidra is mesélt egyes szám első személyben. A tanácsokat figyelembe véve dolgoztam még a szövegeken, arra törekedtem, hogy minimális legyen az elbeszélői szöveg, ebben ne legyenek érzelmek, az elbeszélő ne vonjon le tanulságot, ne legyenek erkölcsi megjegyzései, mert sem a moralizálásba se a szentimentalizmusba nem szerettem volna belecsúszni. Amikor kialakult a szövegtest, már csak az átkötéseket kellett megcsinálnom, mert szerettem volna, ha vannak előre- és hátrautalások a történetekben, hogy az olvasónak legyenek aha élményei: igen, erről már olvastam. Olyan ez a könyv, mint a patchwork: a kis foltokat nagy öltésekkel varrtam össze (ezeket az öltéseket jelentették az átkötések). Meglepetésemre több kritikában (elég sok megjelent) már regényként kezdték emlegetni a Rükvercet. Ennek örülök, mert nincs ellenemre, hogy végül egy rendhagyó regény született, bár a szándékom nem ez volt.

– Amikor elkezdted ezeket a mozaikdarabokat, az önálló novellákat írni, akkor a fejedben már kész volt az egész életút?

– Nem, egyáltalán nem volt. Ez fontos kérdés, hogy mennyire kell tudnunk, hogy mit írunk. Egy regénynél nem árt, ha van egy sorvezető, amitől persze el is lehet térni. Egyszer a legkedvesebb magyar írómat, Bodor Ádámot kérdeztem, hogy min dolgozik. Azt válaszolta, hogy egy új könyvet ír, már van két figura és egy helyszín. Kérdeztem, hogy mi lesz velük, mire azt válaszolta, hogy nem tudja. Ha tudná, akkor unná az írást. Ebben nyilván van némi túlzás, de sok igazság is. Ha az ember ír, nem tudhat mindent előre. Vannak figurák, akiknek saját életük van, hiába van velük terve az írónak, ők a saját fejük után mennek. Ezt nem tudom megmagyarázni, egyszerűen mást akarnak csinálni.
A Rükverc esetén is így volt: láttam Vidra ifjúkorát, utána a gyerekkora „világosodott meg", mindig jöttek az új képek, mert valahogy a figurának volt egy önálló élete. Úgy éreztem, mintha ő vezetne engem. Valahogy nem volt tervezhető az életútja. Én ennél szebb gyerekkort képzeltem neki, de egyszer csak belépett az állandóan börtönben ülő apa. Valahogy elkezdtek működni ezek a képek... És ahogy jöttek, ugráltam előre, hátra az időben. Így íródott a Rükverc.

 

Hol rontottuk el?

 

– Ha a végéről haladunk visszafelé, akkor folyton felmerül a kérdés, hogy vajon hol rontotta el Vidra az életét.

– Ez a kérdés nagyon sokszor fölmerül író-olvasó találkozókon is. Sőt Heller Ágnes is ezt kérdezte, amikor nézte az előadást a Kamrában. Szerintem épp ez a dolog lényege, hogy sehol sem rontotta el. Hogy nincs ilyen pont. Magam is beszélgettem hajléktalanokkal – főleg a Vagyonregényhez készítettem sok óra interjút –, és az derült ki, hogy nincs ilyen kifénylő, kiválasztott pont. Sok apró dolgon múlott, hogy hajléktalanok lettek, ezek egy része az ő hibájuk, más részüket viszont mások követték el ellenük, akik végül nem kerültek az utcára. Mondok egy példát: ha Vidra nem megy egy nappal korábban haza, és nem találja a feleségét a hentessel az ágyban, akkor könnyen lehet, hogy még ma is együtt élnének, Vidra nem veszítette volna el a lakását, nem lett volna alkoholista belőle, és épp most menne nyugdíjba biztonsági őrként. Nincsenek kitüntetett pillanatok, mindent megmagyarázó okok. A hajléktalanoktól is azt hallottam, akikkel beszélgettem, hogy sok apró véletlenen múlott minden.

– Nem determinálja túlzottan Vidra sorsát, hogy az apja 22 évet töltött börtönben?

– Attól, hogy az apja börtönben ült, az anyja még rendesen dolgozott, ellátta a fiát, nem szenvedett hiányt semmiben. Aztán rendes házasságot kötött Vidra, ahol mindkettőjüknek volt munkája, lakást vettek, vállalati üdülésekre jártak, még külföldre is. Tehát szó sincs arról, hogy tolvajjá determinálta volna őt az apja – annak ellenére sem, hogy egy félreértés kapcsán a gyerekek azt mondják rá, hogy tolvaj, mint az apja. De én semmiféle predesztinációban nem hiszek. Úgy gondolom, hogy az embernek szabad akarta van, és ezzel a szabad akarattal bizonyos határok között él is. Nem volt benne Vidra gyerekkorában, hogy ez fog vele történni. De egy olyan világban élt, a bornírt szocializmus, majd a vadkapitalizmus korában, amikor nagyon erős akaratok kellettek ahhoz, hogy valaki a győztesek közé kerüljön, hogy jól járjon a változással, esetleg meggazdagodjon. De az emberek többsége inkább csak hagyta, hogy megtörténjenek vele a dolgok. Csak sodródtak, így sokan könnyen kisodródhattak, lecsúszhattak. Sokféle dolgot csináltam az életemben, sokféle emberrel találkoztam, efféle figurákkal is, verőlegényekkel, pénzszállítókkal, akik meséltek az életükről. A barátomat verték meg annyira, hogy felismerhetetlen volt az arca, persze sejtette kik küldték rá a verőlegényeket. Amikor élelmiszer boltjaim voltak, akkor sokat beszélgettem eladókkal. Például egy éjszaki leltár alatt sok minden kiderülhet. Tehát elég jól ismerem ezeket az életeket, még ha hál' Istennek nem is velem estek meg ezek a történetek. Ismertem egy leányanya pénztárosnőt, akiről tudtam, hogy számára milyen nagy gond kifizetni a villanyszámlát. Ha beteg a gyerek, akkor abban a hónapban a háziorvosnak kell adni a pénzt, amit félretett a villanyszámlára. Ez aztán halmozódik, míg ki nem kapcsolják a villanyt. Ezek a nagyon apró lépések sokszor észrevehetetlenül indítanak el egy folyamatot, amit még több ponton vissza lehetne fordítani. Nem hiszem, hogy bárkiben kódolva lenne a sorsa. Apró, ártatlan szerencsétlenségeken múlik minden. Például azon, hogy nem tudja valaki, hogy miképp lehet érdekeket érvényesíteni, hogy kihez kell fordulni, ha baj van, nem tudja, hogyan lehet szociális segélyt fölvennie...

– Tehát egyetértesz azzal, amit Máté Gábor mondott a könyvről, hogy az elmúlt húsz évünk metaforáját látja benne.

– Egyetértek vele, hogy ez egy lecsúszás történet. Az egész világunk, az egész társadalmunk lecsúszásának története. Mert itt nem csak egy emberről van szó, hanem milliókról.

– De hol rontottuk el, hogy lefelé tartunk?

– A rendszerváltás utáni első évek vadkapitalizmusa után úgy tűnt, hogy éltanulók vagyunk a régióban, és hogy a leggyorsabban fogunk majd az eurozónához csatlakozni. És azt láttam, hogy egyre csökkennek a különbség Magyarország és a nyugat között. Korábban imádtam átjárni Ausztriába, csak azért, hogy kis városokban sétáljak, és érezzem azt a rendet, tisztaságot, és azt a szabad levegőt, amit nálunk nem lehetett érezni. Annak idején – ha lehetett – pár órára is átmentem ezért. De egyre kevésbé kívánkoztam Ausztriába. Mert valóban csökkentek a különbségek. De ez valamikor megfordult. Nem akarok direkt politizálni, nem arra való ez a fórum...

– Politikai okai vannak a lecsúszásnak?

– Részben politikaiak. Nagy felelősség terheli a második ciklusában a szocialista kormányt, amit tovább mélyített az új polgári kormány...

– A politika csinálja a társadalmat? Nem fordítva: nem a társadalom rendeli meg a politikát, amit a választásokon legitimál? Nem a mindennapi emberek mentalitásában, gondolkodásában, szemléletében dől el, hogy merrefelé mehet az ország?

– De valahol igen. Meglepődtem, amikor az egyik legjobb gyerekkori barátommal beszélgettem, akire úgy emlékeztem, hogy hasonlóan gondolkodunk. De olyanokat mondott, amit nem igen értettem. A régi úri Magyarország beidegződéseit hozta elő. Tudtam, hogy kisnemesi családból származik, de azt hittem, csak viccel, amikor az elcsatolt területekről beszélt, meg arról, hogy ebben az országban mennyi az ingyenélő, akikre fölösleges a szociális juttatásokat kiadni. Szerinte igazából az boldoguljon, aki rátermett, a férgese meg hulljon. Olyanokat mondott, amit nem vártam tőle. Minden embernek sok-sok rétege van. És van, amit elfojt, elnyom magában, mert szégyellnivaló vonásnak tartja. Ilyen lehet az antiszemitizmus, a cigányellenesség, ilyen lehet az elesettek, a szegények lenézése. Ezeket egy normális ember egy normális világban elnyomja magában, mert tudja, hogy ezek nem vállalható érzések, nézetek. De most mindez a közbeszédben is elfogadottá vált. Megint azt halljuk, hogy mindenki annyit ér, amennyije van, és ne vegyünk el a gazdagoktól, ne adóztassuk meg őket, adóztassunk mindenkit egyformán, mérjünk egyforma mércével. De tudjuk, hogy különböző embereket nem lehet egyforma mércével mérni. Ha egyforma mércével mérjük a különbözőségeket, akkor igazságtalanságra jutunk.

Ahhoz, hogy az Egyesült Államokban megoldják a feketék kérdését – én még jártam abban a New Yorkban, ahol nem lehetett bemenni Harlembe, mert iszonyatos állapotok uralkodtak benne –, az vezetett el, hogy a feketéket nem mérték ugyanazzal a mércével, mint a fehéreket, mert nem ugyanolyan helyzetben éltek. Ha különböző embereket egyforma mércével mérünk, akkor az egyenlőtlenséget növeljük. Úgy látom, hogy az elmúlt években ez történt, miközben a szolidaritás szinte teljesen kiveszett az emberekből. Jobbára kegyetlen, sikerorientált minták állnak az emberek előtt: kaparj, túrj, amit lehet, szerezz meg – politikai kapcsolatokkal, erkölcstelenséggel. Mára a politikai hűség lett szinte az egyetlen biztosítéka a följutásnak. Nagyon szomorúan figyelem a mai magyar társadalmat, és úgy érzem, hogy nagyon veszélyes irányba haladunk. Ezt erősíti a két világháború közötti világ számomra bornírt szemléletének felelevenítése, amiről úgy látom, hogy a mai magyar társdalomban elég nagy a fogadókészség. Milliók gondolják úgy, hogy Isten kiválasztott népe vagyunk, akiket Európa és a világ folyton üldöz...
Szörnyű dolgok ezek. Nagyon sajnáltam a szerbeket, amikor belecsúsztak a nacionalizmusba, amibe beleragadva évtizedeket vesztegettek el, és mára nagyon lemaradtak. Attól félek, hogy mi is ebbe süppedünk bele. Ezt piszkálja föl, az emberekben élő rosszat hívja elő a mai politika. Egész elképesztő, hogy amúgy normálisnak tűnő emberekből mi minden jön elő. A jó politika a jót hozza elő az emberekből. A rossz politika kimondottan a kis aljasságokra, az alpáriság felszítására épít...

– Jó kifejezést használtál, amikor azt mondtad, hogy megoldották a feketék problémáját. Magyarországon viszont belátható időn belül nem tudok olyan kormányzatot mondani, ami a megoldandó problémákból indult volna ki. Mindenkinek volt valami víziója, akarata, érdeke, amit keresztül akart vinni a társadalmon. De az elemző gondolkodás, ami a helyzetleírásból és a megoldási alternatívákból indult volna ki, teljesen hiányzik a magyarországi kormányzati gondolkodásból. Egyáltalán az egész társadalomból. És ennek legfontosabb magyarázata az értelmiség árulása, önfeladása. Amikor az értelmiségiek maguk is jobbra-balra helyezkednek el egy harcos világban, ahelyett, hogy ragaszkodnának egy független, elemző nézőponthoz, és ebből fakadóan hitelesen tudnának megoldási javaslatokat kínálni.

– Igen, önkéntelenül is csatlakozik mindenki valamelyik táborhoz, és ez vakká tesz, mert a saját oldalának hibáit szereti elfödni, a másikét pedig fölerősíteni. Ez kétségtelen. Ez a független, szabadon lebegő értelmiség valóban eltűnt nálunk. Vannak azért, de nagyon kevesen vannak.

 

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2013/2. számában.

Az Ellenfény korábbi számai kaphatók az Írók boltjában és a Katona József Színház könyvesboltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól:  ellenfeny@t-online.hu

Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):

Az aktuális és az egy éven belülmegjelent szám: 495 Ft

Korábbi évfolyamok számai: 395 Ft

 

13. 08. 13. | Nyomtatás |