Latin-afro-balett

Pederneiras: Sem mim; Parabelo – Grupo Corpo

Budapest Táncfesztivál

A brazil Grupo Corpo („Test csoport”) meglepő és izgalmas alternatíváját nyújtja az egymástól merőben eltérő táncstílusok szerves ötvözésének. A MűPá-ban két esten át két csaknem 1-1 órás felvonás erejéig sziporkázott a húsz fős csoport, energiáik végtelennek tűntek.

Lőrinc Katalin

A társulat 1975 óta létezik, s egyik alapítója volt az a Rodrigo Pederneiras, aki 1978 óta a társulat vezető koreográfusa, s a most, Budapesten látott két darab is az ő munkája. Hosszú évek óta dolgozik gyakorlatilag állandó brazil (és/vagy egyéb dél-amerikai) zenei és szcenikai munkatársakkal: a díszlet és világítás testvére, Paolo Pederneiras, valamint Fernando Veloso, a jelmezek az eredetileg építész Freusa Zechmeister munkái; José Miguel Wisnik pedig a zenei anyagokat adaptálja a társulat megrendelésére.

Érdekes volt az előadáson két olyan darabjukat látni egymás mellett, melyek közül az első 2011-ben, a második 1997-ben készült. Valójában nincs olyan támpont, melynek alapján meg lehetne állapítani ezt a „korkülönbséget”: a stiláris eltérések egyáltalán nem billentik a mérleget egyik vagy másik mű értékállósága felé: ezek csupán érintőlegesek, a zenei alapanyag és a kontextus függvényében.

 

 

A műsorban az első, a Sem mim (Nélkülem) a később készült alkotás. Bár a műsorfüzet tanúsága szerint a zenei alap egy 13. századi daloskönyv partitúrája, José Miguel Wisnik feldolgozásában ez is napfényesen friss, életerőtől duzzadó, latinos dallamvilág. A kép lenyűgöző: minden egyes táncos olyan kezes-lábas trikót visel, melynek színvilága viszonylag homogén, mintázata viszont aprólékosan megrajzolt és teljesen eltérő. Olyan hatású, mintha sűrű tetoválás borítaná a táncosok testét, mindegyikét másmilyen. Az ornamentika óhatatlanul Frida Kahlo világát idézi, de egyben izgalmas, titokzatos amazonasi őserdőkét is. Pederneiras koreográfiai stílusának alapköve az erős unisono. Akár nagy létszámú, egynemű csoportok, akár pár fős kisebbek: a mozgás dinamikus ritmikája egybefogja a csapatot, és felerősíti a koreográfia erejét. Lenyűgöző a csak férfiakból és csak nőkből álló kezdő csoportozatok táncának ereje, és, akár a jelmezek esetében, ahol az „egyenszabáson” belül ott az ornamentális eltérés, úgy az egyes táncosok egyéni mozgásstílusa sem tűnik el a mégoly „katonás” unisonóban sem. Nem tudom, hogyan érik ezt el, hiszen nincsenek mankók: nincs pantomim és sztorizás: színtiszta tánc adja a keretét a testek mondatainak. A titok talán abban érhető tetten, amit Pederneiras vall saját munkájáról: „olyan táncot kívánok készíteni, amely a test belsejében található” (Angolból fordított idézet a társulat honlapjáról). Tehát bármilyen is a mozgásforma, a táncos azt „saját anyagával” tölti ki, anélkül, hogy „mást csinálna”, mint a többiek.

Ettől azután nem is unalmas ez a tánckoncert, pedig egyfelől semmilyen lineáris építkezés nem érhető tetten a mozaikszerűen egymás után helyezett táncjelenetek között, másrészt kevés olyan szcenikai vagy dramaturgiai ötlet fordul elő, amely megtöri a nagy, csoportos táncjelenetek sorát. Ilyen azonban az a néhány szóló és duett, amely előfordul a műben, épp azokon a dramaturgiai pontokon, ahol már elkel némi hangszínváltás. Ezeket képileg is szépen hangsúlyozza: vagy egy finoman derengő fénycsóvában hagyja táncosát egyik pontról a másikig lassan átaraszolni, vagy ráborít egy lepel-búrát a szerelmes kettősre (gyönyörű röptetés-sorozat egy stabilabb testű táncostól és egy pici táncosnőtől, akinek lába alig éri a földet a szám alatt).

 

 

Az alkotó mélységeiben ért ahhoz is, hogyan ábrázolja finoman a női és a férfi mozgás közötti különbséget anélkül, hogy a koreográfia radikálisan más elemekből állna: a nők kicsivel lazább törzs- és lendületesebb fej-munkát kapnak, a férfiak lábbal virtuózabbak – gyakorlatilag azonos keretek között. A testtrikóra a darab vége felé könnyed, térdig érő szoknyarétegek is kerülnek (a férfiaknak is), ami mintegy multiplikálja a mozgások lendülését, ezzel biztosítva egyfajta fokozást, ami amúgy a zenére is jellemző (melyről némely ponton a Boleró fokozó, szélesedő repetíciója is eszembe jutott).

Ha megkérdeznének, miről szólt az első darab (és nem olvastam volna el a műsorfüzetet, mely azt narrálja), azt mondtam volna: pozitív energiákról, életigenlésről, egy olyan nyelven, ami a lehető legorganikusabban ötvözi az afro-amerikai örökséggel dúsított karibi-latin táncanyagot a klasszikus balett virtuóz elemeivel. Nincs ez másként a másik darab, a Parabelo esetében sem, hiába tér el ott a zenei alap matéria és némileg a képi kontextus is.

 

 

 

Az 1997-ben keletkezett mű zenei világa több ponton közelít a jazz felé, annak is a régi afro-amerikai eredete irányában; itt is rengeteg a repetíció, zeneileg és mozgásban egyaránt. A kontextus rítust idéz: elég sok az olyan jelenet, mely valamilyen szertartás hangulatát adja, ezt is persze afféle életvidám dél-amerikai módon: sehol semmi elvont áhítat vagy szigor. A színpadképet vetítés is kiegészíti itt (díszlet nincs itt sem, csak a világítás szabdalja fel a teret itt-ott, de nem tolakodóan), ám az ott megjelenő képek inkább hangulati, mint tematikus hátteret kínálnak a mozgó látvány mögé. Itt is a pozitív energiák, valamint fel-felszabaduló könnyedség hat erősen, ráadásul a jelmezek is változnak néhányszor: a szigorúbb, sötétebb testtrikótól a pöttyös férfitrikón át ragyogó meleg színekben kiállított, a testből egyre többet mutató jelmezekig jutunk a mű végéig.

 

 

A második darab során azonban felmerül: mennyit lehet ugyanebből a stílusból? Meddig bírják ők, és meddig én, a néző?

Ők győznek, mert az utolsó pillanatig képesek tartani (sőt fokozni) az energiaszintet (néha Paul Taylor is „beugrik”: a könnyed amerikai, aki darabokon át „ugráltatta” táncosait), a néző már fárad kicsit, de aztán mégsem, mert valami mégis történik, ami beletör a már-már szinte monotonul bravúros ritmusorgiába.

Az igazság az, hogy annyi mozgást láttunk ebben a két darabban, amennyi még további két műre szétosztva is kielégítő mennyiség lett volna…

 

 

Sem mim

 

Színpadterv, világítás: Paulo Pederneiras

Jelmez: Freusa Zechmeister

Zene: Carlos Núñez, José Miguel Wisnik (Martíz Codax dalai alapján)

Koreográfus: Rodrigo Pederneiras

 


Parabelo

 

Díszlet: Ferndando Velloso, Paulo Pederneiras

Jelmez: Freusa Zechmeister

Fény: Paulo Pederneiras

Zene: Tom Zé, José Miguel Wisnik

Koreográfus: Rodrigo Pederneiras

 

 

Helyszín: Művészetek Palotája

Idő: 2013. április 20–21.

 

 

13. 04. 23. | Nyomtatás |