Kortársunk, a Nemzeti

Az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színház öt évada

Öt évig vezette Alföldi Róbert a Nemzeti Színházat – és bármilyen megítélés alá essék is munkája, aligha vitatható, hogy az utóbbi évtizedekben egyszer sem vált annyira közüggyé, nem csupán esztétikailag, hanem társadalmilag is hangsúlyos kérdéssé a Nemzeti működése, mint Alföldi regnálása idején. Ami természetesen nem pusztán a direkció tevékenységének függvénye; külön tanulmányt lehetne írni azokról a társadalmi-politikai indulatokról, előítéletekről, egyebekről, melyek elszabadulásában a színház működése legfeljebb ürügyként szolgált. Ezek egy része teljesen független a színház működésétől (az Alföldit érő minősíthetetlen személyes támadások sora elkeserítő tükre mai közállapotainknak), más részét azonban, legalábbis részben, az a színházeszmény, művészetfelfogás (és az ezt tükröző műsorpolitika) provokálhatta, mely mellett a direkció és a társulat hitet tett. Az elmúlt öt évadot Urbán Balázs elemzi.

Urbán Balázs

A „provokálni” nem teljesen szerencsés kifejezés, hiszen a közhiedelemmel ellentétben a szó primer értelmében az Alföldi-féle Nemzeti Színház nem volt provokatív. Alig került színre szűk rétegeknek szóló „alternatív” előadás, a repertoár nem kis részét képezték klasszikus és kortárs magyar drámák bemutatói, ideológiai érzékenységeket is legfeljebb egy-két produkció sérthetett. A műsorpolitikában és a bemutatók sorában tükröződő színházi gondolkodás legfeljebb szellemi értelemben provokatív: a tematikailag, stilárisan és minőségileg is eltérő előadásokat leginkább az köti össze, hogy valós, jelen idejű kérdésekről beszélnek, hogy nem szórakoztatni, álomvilágba ringatni, hanem így vagy úgy, de felrázni, felzaklatni, esetenként gyomorba vágni próbálnak. Ha az előadások sorát látván arra keresnénk a választ, hogy – a nyilvánvaló szakmai kritériumokon túl – miben ragadható meg az Alföldi-féle Nemzeti Színház koncepciójának lényege, azt vélhetően ebben a biztonsági kűröket nélkülöző jelen idejűségben találhatnánk meg. Ami kétségkívül éles változást jelentett a korábbiakhoz képest. Merthogy a Nemzeti Színház működését a nyolcvanas évek derekától kezdődően többnyire a markáns koncepciót mellőző óvatosság jellemezte. Amikor négy évvel ezelőtt Alföldi első itteni évadjának jelentőségét elemeztem e hasábokon, elődje, Jordán Tamás munkájának összefoglalásaként sommásan ezt írtam: „Aki a Nemzetibe lépett, az esetek többségében jó színészeket látott jó darabok biztonságosan fantáziátlan, meglepetéseket, eredeti értelmezéseket nem tartogató, tradicionális színházi nyelven megvalósított színrevitelében.”1[1] Némi módosításokkal ugyanezt írhatnám a korábbi évek bemutatóiról is, hozzátéve persze, hogy a Jordán-éra előadásainak átlagszínvonala jóval magasabb volt, mint az Iglódi István, az Ablonczy László vagy akár a Vámos László–Malonyai Dezső vezette Nemzeti Színházé. Az elmúlt öt év azonban minden óvatosságot kerülve a körülöttünk levő világról és rólunk szólt, félreérthetetlenül, markáns színházi nyelven, gondosan oszlatva azt a tévhitet, hogy a Nemzeti Színház feladata csupán annyi volna, hogy a klasszikusokat fogyaszthatóan, lehetőség szerint némi népnevelő-népművelő szándékkal a közönség elé tárja, illetve hálás szerepeket nyújtson kiváló színészeknek. Ha úgy tetszik, „művészszínházi” koncepció felé mozdult el, de csak abban az értelemben, hogy a bemutatókat valóban alkotói közlésvágy fűtötte. Ám az a nyelv, amelyen az előadások megszólaltak, az esetek döntő többségében nemcsak közérthető volt, hanem meglehetősen direkt is; lila ködök nem terjengtek a deszkák fölött. (Mellesleg én nem bántam volna, ha néha terjengenek, s ha ezzel egy másfajta színházi nyelv is árnyalja, gazdagítja a palettát – de ez más kérdés.)

Az öt évad

Ez persze kissé sommás megállapítás, hiszen az öt év során változott a színház műsorpolitikája, s változtak a hangsúlyok is. A változásokat több minden generálta: a társulat formálódása, összeérése, a vendégrendezések sikere, illetve sikertelensége, a folyamatosan alakuló befogadói közeg és a színház körül kialakuló esztétikai, politikai, ideológiai csatározások, valamint a pénzügyi lehetőségek folyamatos beszűkülése is. Hogy melyik tényező mikor milyen szerepet játszott, kívülről megítélhetetlen. De a tendenciák feltérképezéséhez érdemes a műsorpolitika változásait a tágabb összefüggésekből kiragadva – elsősorban a rendezők névsorára és a bemutatók sorára szorítkozva – évadról évadra végigkövetni.


A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2013/1. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken, a színházakban, illetve néhány moziban és könyvesboltban. Ezek listája itt olvasható.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól:  ellenfeny@t-online.hu

Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):

Az aktuális szám 495 Ft

Egy éven belül megjelent számok: 395 Ft

Korábbi évfolyamok számai: 295 Ft

 

Urbán Balázs: A változások évadján. Ellenfény 2009/8–9.

13. 06. 22. | Nyomtatás |