Bányavidék

Székely Csaba: Bányavirág– Pinceszínház

Székely Csaba székelyföldi drámatrilógiája számos irodalmi és színházi díjat nyert, több felolvasószínházi és színpadi bemutató született belőle. És ami különösen ritka debütáló drámaírók esetében: rögtön két értő rendezője is akadt darabjainak. A Bányavirágot és a Bányavakságot Sebestyén Aba és Csizmadia Tibor is színpadra állította Marosvásárhelyen, illetve Budapesten.

Szűcs Mónika

[...]

 

Székely Csaba első darabja két hét alatt született egy színházi workshop keretén belül, amit a marosvásárhelyi Teatrul 74 nevű román független színház és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem szervezett. A különböző színházi szakokon tanuló hallgatók feladata az volt, hogy valamely klasszikus műből kiindulva egy olyan új előadást hozzanak létre, amelynek minden elemét (szöveg, díszlet stb.) a résztvevők alkotják meg. A Bányavirág egy kolozsvári és marosvásárhelyi hallgatókból összeálló csapat (Dupblat Társulat) közös alkotómunkájából született a marosvásárhelyi Yorick Stúdióban, ahol be is mutatták azt a főként szakmai közönség előtt.

A klasszikus mű, amiből Székely Csaba kiindult, Csehov Ványa bácsija volt. Erre utal az egyik főszereplő, Iván neve is, de a Csehov-mű számos más mozzanata is felbukkan a Bányavirágban. Ivánék házában például gyakran megfordul a község orvosa, Mihály, akitől Iván, akárcsak Ványa Asztrovtól, szintén ellop egy ampulla morfiumot – igaz, nem a darab folyamán, hanem még jóval azelőtt. Mindkét férfi – hasonlóképpen csehovi elődeikhez – ugyanahhoz a nőhöz vonzódik: Iván féltestvéréhez, Ilonkához, aki a Ványa bácsi Jelena Andrejevnájával rokonítható. Nem jelenik meg a színen Iván és Ilonka beteg, magatehetetlen apja, de a színlap feltünteti, és a Ványa bácsi professzorához hasonlóan körülötte forog, tőle függ minden a házban. De nemcsak a szereplők közti viszonyokban ismerhető fel a csehovi előkép, hanem az alapdilemmában is: hogyan nézzünk szembe azzal, hogy a másokért való kemény munkában elillant az élet, és hogyan lehet kibírni a céltalan, kényszerű tétlenséget.

A csehovi motívumokat Székely Csaba egy sajátosan groteszk, erős atmoszférájú világba helyezi, amelynek szintén van rokona: Martin McDonagh istenháta mögött játszódó darabjaiból, különösen a Vaknyugatból ismerős ez a világ. Ugyanúgy az egymásra utaltságnak és a durva kíméletlenségnek a sajátos kevercse jellemzi az itt élők egymáshoz való viszonyát, amikor is mindenki mindent tud vagy tudni vél a másikról. De talán az emberség, az együvé tartozás gyökerei mélyebbek a Bányavirág figuráiban, mint ír sorstársaikéban. Ugyancsak McDonagh-tól ismerős az a morbid humor, ami nyelvileg és a történet bonyolításának szintjén is megjelenik a trilógia darabjaiban.

[...]

 

„nincsen olyan, hogy normális élet. ... Csak élet van."

 

A marosvásárhelyi előadást követően néhány hónappal a budapesti Pinceszínházban is bemutatták a Bányavirágot Csizmadia Tibor rendezésében. Pontos darabelemzés és gondos színészi munka jellemzi ezt az előadást is, ami érvényes és jó szövegnek mutatja a darabot. Alapvető közelítésében megegyezik a két rendezés, ám árnyalatnyi eltérések mutatkoznak az egyes figurák felfogásában és a történet végkicsengésében. A legfontosabb különbséget abban látom, hogy a Pinceszínház előadásában már nemigen van nyoma annak a szereplők közötti elemi emberi összetartozásnak, amit Sebestyén Aba rendezése adottságnak tételez fel (és ha komolyan vesszük a hagyomány szót, akkor talán ezzel tudnánk értelmet adni neki). Minden szereplő a maga szűkös világába zárva létezik, ahonnan hol kíváncsibban, hol bátortalanabbul próbál közeledni a másik felé, vagy üres tekintettel mered a semmibe. Ez a semmi, ami sokkal kézzelfoghatóbban van jelen Csizmadia rendezésében, ebbe fagy bele a nevetésünk is. Mert a darab humora itt is elsöprő, de a poénok valahogy élesebbek, keményebben csattannak, az előadás egyszerre viccesebb és tragikusabb, kilátástalanabb, mint az ősbemutató.

Cziegler Balázs egyszerre metaforikus és realisztikus díszletet tervezett a Pinceszínház színpadára. A falusi konyha-nappali szegényes berendezési tárgyait – fehérre mázolt, kopott kredenc, asztal, hokedlik, mosdótál, sparhelt, csálé dívány – egy enyhén jobbra dőlő, málló azúrkék falakkal határolt, vascsövekkel aládúcolt térbe helyezi, amit hátul deszkák zárnak le. Mintha csak abban a bezárt bányában volnánk, amiről Iván beszél Irmának, de ahol a sötétben nem bányavirágok teremnek, hanem magatehetetlenségükben is megnyomorító apák fekszenek. Végállomás ez a hely, nem látszik hihetőnek egy pillanatig sem, hogy Iván számára volna kiút innen. Talán Kaszás Gergő fátyolos tekintetű Ivánja maga sem hiszi ezt, belesüllyedt a teljes tétlenségbe, belefáradt a reménytelenségbe; inkább Platonov ő, nem Ványa bácsi. Nehéz elhinni neki, hogy szereti Irmát, egyszerűen nem illenek össze a Vándor Éva játszotta figurával. Az, ahogy (Illés temetése után) nekikeseredetten magába tömi Irma utolsó üveg kompótját, inkább szól az utolsó elvesztett lehetőségről, mint a későn felismert szerelemről.

[...]

 

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2012/5. számában.

 

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu

 

Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):

 

Az aktuális és egy éven belül megjelent számok: 495 Ft

 

Korábbi évfolyamok számai: 395 Ft

 

 

 

 

13. 02. 7. | Nyomtatás |