„Kapcsolatot kell találni a ma emberével

juhász Zsolttal beszélget András Felícia

A Duna Művészegyüttes idén ünnepli fennállásának 55. évfordulóját. A jubileum alkalmából Juhász Zsolttal, az együttes művészeti vezetőjével a Duna történetéről, helyzetéről, törekvéseiről András Felícia beszélgetett.

 

– Hogyan fogalmaznád meg a Duna Művészegyüttes jelenlegi törekvéseit?

– Mivel néptáncegyüttes vagyunk, a hagyománnyal foglalkozunk, így a múltnak, jelennek és jövőnek együtt kell megjelennie a munkáinkban, illetve a szakmai vezetést is ez kell, hogy jellemezze. De jelenleg elég nehéz a jövőre gondolni, mert az ország gazdasági helyzete erősen befolyásolja a kultúrát, és ez mára elég komoly bizonytalanságot teremtett. Az elmúlt években kialakult labilis anyagi helyzet a szakmai tervezésre is komoly hatással van, mert nem mindegy, hogy mennyi pénzből tudunk létrehozni egy produkciót. Sok éven keresztül magyar viszonylatban kielégítő szinten tudtunk működni köszönhetően a produkciós pénzeknek, illetve a Nemzeti Táncszínháznak és a Nemzeti Kulturális Alapnak, hiszen saját keretünk produkcióra nincs, soha nem is volt. Ez jelenleg veszélyben van. A Nemzeti Táncszínháznak nagyon megcsappant a költségvetése, a Nemzeti Kulturális Alap még működik. Most olyan helyzetbe kerültünk, amikor el kell gondolkodnunk azon, hogyan lehet máshogy finanszírozni a bemutatókat. Az együttes életét ez természetesen meghatározza, hiszen új gondolatokat, fejlődést mindig az új bemutató hoz. Ha egy ilyen új bemutatóban nem tudunk kiteljesedni, ha már az alapoknál gondok vannak, akkor nagyon nehezen lehet boldogulni. Májusra van tervezve a következő évi bemutatónk, de még nem tudtam elkezdeni tárgyalni a művész kollégákkal arról, hogy mit is fogunk csinálni. Ez a bizonytalanság hosszú távon nagyon meg fogja nehezíti a munkánkat.

– Milyennek látod a táncművészet és a táncos szakma helyzetét ma Magyarországon?

– Úgy érzem, hogy az utóbbi időben a tánc műfaja nagyon sok téren perifériára szorult. Ez nem mindig volt így. Szeretünk nosztalgiával visszaemlékezni az 1990-es évekre, amikor a színházi berkekben azt mondták, hogy táncszínházat érdemes nézni, mert ott van innováció, ellentétben a színházzal. Időközben születtek erős színházi rendezések, produktumok, és valamitől elkezdett a tánc nagyon a perifériára kerülni. Az utóbbi pár évben pedig végképp azt érezzük, hogy el vagyunk nyomva. Jó példa erre, hogy a Nemzeti Kulturális Alapnál összevonták a különböző kuratóriumokat, s létrejött egy előadó-művészeti kollégium, amiben egy kalap alá tartoznak színészek, táncosok, zenészek, illetve cirkuszi művészek is. Komoly csaták voltak, hogy ez ne így legyen, de nem sikerült változást elérni. Baj, hogy az új kuratóriumban a tánc műfaja összesen két darab kurátori helyett kapott, holott nagyon erősen három részre lehet tagolni a táncművészetet: balett, kortárs tánc, néptánc. Három nagyon különböző, más tudást és ismeretet igénylő műfaj. Legutóbb pedig a Harangozó Gyula-díjat nyirbálták meg azzal az indokkal, hogy nőjön a díj presztízse. Más művészeti ágaknál is a felére csökkent a díjak száma, de a táncnál hét díjazottból lett kettő, ami közel 70%-os csökkenés. Van két díj, s van három műnem. Ezek most példák, amikből még lehetne sorolni. Például anyagi okok miatt idén nem írták ki a Fülöp Viktor ösztöndíjat, ami számomra különösen érzékeny pont, mert annak idején, fiatalon én is ösztöndíjas voltam, s tudom, hogy milyen hatalmas segítség volt abban, hogy el tudjam kezdeni az alkotói pályafutásomat. Most pedig még inkább szüksége lenne erre a támogatásra a fiataloknak. Nagyon remélem, hogy ez a jövőben nem így lesz. Szakmai téren is van baj, én például azt érzem, hogy bizonyos színházi körök azt szeretnék, ha mi csak alkalmazott koreográfusokként lennénk jelen egy-egy színházi előadásban. Bizonyos körök nem pártolják, hogy önálló műhelyek önállóan hozzanak létre előadásokat. Az vitathatatlan, hogy a színház társadalmi beidegződése sokkal régebbre nyúlik vissza, és a színpadi táncművészet lényegesen fiatalabb nála, főleg ha a néptáncot nézzük. De a műfajjal kapcsolatban olyan sztereotípiák működnek, amelyeken túl kéne már lépnünk. Ehhez kellene sokkal több segítség más szakmák, illetve alapvetően a kulturális finanszírozás és a politika részéről is. Nem gondolom azt, hogy a néptánc különb elismerésben kellene, hogy részesüljön, mint a balett vagy a kortárs tánc. Csak annyit szeretnék, ha a helyén tudnának kezelni minket. A saját kultúránkon belül, de a helyén lenne a színpadi néptáncművészet.

– Milyen különbségeket látsz a néptánc, a klasszikus balett és a kortárs tánc műfajai között a nehézségek terén?

– Az mindenképpen közös gondunk, hogy új produkciót nagyon nehezen tudunk létrehozni. Bár a Győri, a Magyar Nemzeti vagy a Pécsi Balett konkrét működésével nem vagyok tisztában, csak annyira, amennyire a Magyar Táncművészek Szövetségének ülésein szóba jön, de annyi abból is kiderül: sehol nincs meg a kellő egzisztenciája a táncosoknak. A táncművészeink sajnos nagyon el vannak hanyagolva ilyen téren. Tudomásom szerint a Szegedi Kortárs Balett sem tud olyan fizetéseket és egzisztenciát biztosítani az embereinek, amivel hosszú távon maradásra tudná őket bírni, hiába van hatalmas elismertsége és nemzetközi hírneve a társulatnak. A táncosok emiatt szétaprózódnak. A saját táncosaimon is látom, hogy mennyi plusz munkát kell vállalniuk a dunás elfoglaltságaikon kívül ahhoz, hogy meg tudjanak élni, hogy hó végén a sárga csekkeket is be tudják fizetni. Ez ugye nagyon sok energiát elvisz, sokszor fáradt, fásult embereket kell tovább lendíteni, s ez jellemző a balettre és a néptáncra is. A függetlenek helyzetét jól ismerem, mert én is pályáztam a korábbi hatos kategóriában, ami jövőre ugye máshogy fog kinézni. Ezeket az elvonásokat én is éreztem a bőrömön, még ha ránk nincs is akkora veszélye, mint mondjuk a Közép-Európa Táncszínházra vagy a Forte Társulatra. Mi egy produkcióra szerveződő társulat vagyunk, akkor fogunk legközelebb szerveződni, amikor éppen lesz elég pénzünk. Viszont azok, akik folyamatosan működtek, s ezekből a működési vagy egyéb pályázati pénzekből tartották fenn az együtteseket, azok most komoly bajba kerültek. Sokan fogják január elsejétől kényszerűségből bezárni az ajtót, s tulajdonképpen megszűnik a társulat. Remélem, hogy ebben az ügyben majd sikerül lépni, illetve túlélni ezt az időszakot, s nem fog megszűnni például a komoly hagyományokkal rendelkező Közép-Európa Táncszínház. A táncművészeten belül ez nagyon nagy veszteség lenne. Mi sem vagyunk igazán jó helyzetben a 70-80 ezer forintos nettó táncos fizetésekkel, de a független kollégáink még nehezebb helyzetbe kerültek. Egyébként most az úgynevezett kőszínházi társulatokkal szervezünk egy szolidaritási estet. Szeretnénk megmutatni a művészetünkön keresztül, hogy együtt érzünk velük, illetve segítséget akarunk nyújtani abban, hogy valahogy túléljék ezt az időszakot.

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2012/5. számában.

 

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken, a színházakban, illetve néhány moziban és könyvesboltban. Ezek listája itt olvasható.

 

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu

Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):

Az aktuális szám 495 Ft

Egy éven belül megjelent számok: 395 Ft

Korábbi évfolyamok számai: 295 Ft

 

 

 

13. 02. 7. | Nyomtatás |