Play Strindberg

The Strindberg Project – Cullberg Ballet

Festspielhaus St. Pölten

Idén száz éve hunyt el August Strindberg, amelynek apropójára Strindberg-évet hirdettek az író-költő szülőhazájában, Svédországban. A változatos programok sorozatából nem maradhatott ki Svédország leghíresebb moderntánc együttese, egyben egyik legfontosabb kulturális exportcikke, a Cullberg Ballet sem.
Megyeri Léna

1950-ben Birgit Cullberg, a Cullberg Ballet későbbi alapítója koreográfiát készített Strindberg Julie kisasszony című művéből. 62 évvel később az együttes komolyan vette az emlékév szlogenjét („Gondolkodj önállóan!”), és ahelyett, hogy egyszerűen adaptálták volna nemzeti ikonjuk valamelyik művét, sokkal kreatívabb megoldást kerestek. Két alkotót, egy koreográfust és egy színházi rendezőt kértek fel egy-egy darab létrehozására, akik a társulattal közösen Strindberg életének kevéssé ismert aspektusait kutatták. Egyben eljátszottak a kérdéssel, hogy egy művész ikonná válik-e pusztán azáltal, hogy meghal, és ez az ikonná válás nem veszélyezteti-e művészetének elevenségét, érvényességét. A kísérlet eredményét, a The Strindberg Project fedőnevű estet a Festspielhaus St.Pöltenben láthattam, amely egyébként nem csak befogadója, hanem koprodukciós partnere is volt az előadásnak.

Az első rész Tilman O’Donnell amerikai koreográfus munkája, aki korábban maga is a Cullberg Ballet táncosa volt, jelenleg pedig William Forsythe frankfurti együttesének tagja. O’Donnelt elsősorban Strindberg személyisége érdekelte, illetve az a szoros párhuzam, ami az élete és a művei között figyelhető meg. Előzetes kutatásként Strindberg harmadik (és egyben utolsó) feleségéhez írott leveleit tanulmányozta át, amelyek meglehetősen narcisztikus személyiségre utalnak. Az biztos, hogy O’Donnel hosszú című darabja (August did not have what is commonly considered good taste as far as furniture is concerned – August nem rendelkezett azzal, amit általában jó ízlésnek nevezünk, ami a bútorokat illeti) sem az írót, sem a koreográfust nem teszi túlzottan szimpatikussá. Fiúk-lányok egyaránt Strindberg valamilyen megtestesülései, ennek megfelelően mindannyian jelentékeny arcszőrzettel jelennek meg a színpadon. Szövegrészletet hallhatunk arról, hogy sokan mentálisan instabilnak tartották az írót, de a beszélő szerint csupán gyakran elragadták bizonyos erős érzelmek és hangulatok. A színpadi Strindberg-klónok kényszeres cselekvései mégis az előbbi feltevést látszanak igazolni: egyikük folyamatosan ruhadarabokkal töm ki egy pulóvert, majd mikor elkészül, újra szétdobálja őket. Egy másik kutyának képzeli magát, és ugatással kommunikál társaival. Egy harmadik pedig széken ülve készül nagyon mondani valamit, de végül sosem jön ki hang a torkán. Mindeközben a többiek ki-be járnak a színpadra, és időnként spontán ordításban törnek ki. A nézői türelmet próbára tevő zagyvaság sehogy sem akar darabbá összeállni, arról már nem is beszélve, hogy táncot nyomokban sem tartalmaz. O’Donnel azért annyit elér, hogy a Festspielhaus amúgy is szokatlanul kisszámú közönsége a szünetben rohamos fogyatkozásnak indul. Sajnálatos, mert a távozók az este jobbik feléről maradnak le.

 

 

Melanie Mederlind svéd rendezőnő most először dolgozott táncosokkal, érdekes módon Translations (Fordítások) című darabjában mégis sokkal több a tánc, mint a hivatásos táncos-koreográfus O’Donnel előadásában. Az este ilyenfajta felosztása megfelel az általános európai trendnek: a koreográfusok nagy része mintha nem bízna eléggé a tánc kifejező erejében, és számos egyéb eszközzel próbálja kiegészíteni vagy helyettesíteni azt előadásaiban – gyakran erősen kétes sikerrel. Mindeközben egyre több, eredetileg nem a tánc területéről jövő alkotó látja meg a lehetőséget a mozdulatok nyelvében, és integrálja azt a műveibe. Mederlindnek is sikerül egy komplex szimbólumrendszert létrehoznia, amelynek a tánc szerves része tud lenni.

A kiindulópontot itt Strindberg élete végén folytatott nyelvtudományi kutatásai adják. Az író élete folyamán számos tudományban elmélyedt a biológiától kezdve a matematikán át az alkímiáig, komoly eredményeket azonban semelyik területen sem tudott elérni, a tudóstársadalom pedig kegyetlenül megmosolyogta erőfeszítéseit. Nyelvtudományi kutatásainak az volt a célja, hogy az összes nyelvet visszavezesse egyetlen ősnyelvre – természetesen ebben sem járt sikerrel. Élete végén elsősorban a kínai nyelv érdekelte, és Mederlind előadásának konkrét alapját Strindberg azon írása adja, amelyben az ősi kínai versgyűjtemény, a Dalok könyve egyik versét elemzi. A darab elején a nyolc táncos a vers szavaihoz egy-egy táncmozdulatot kapcsol. Közben Strindberg szövegéből idéznek, aki a nyelv nehézségéről beszél, és arról, mennyire felületesen adja vissza a fordítás a vers eredeti értelmét. A rendezőnő alaposan kihasználja táncos-csapata soknemzetiségűségét is: a táncmozdulatok után ki-ki lefordítja a vers szavait saját nyelvére is. Külön öröm, hogy a táncosok között két magyar is van: Czédulás Eszter és Szabó Csongor.

Múlt és jelen hamar összekapcsolódik, amikor a táncosok egy nyelviskola kínaiul tanuló diákjaivá válnak, és – a szintén Kínából származó – szerencsesütikből olyan üzeneteket halásznak elő, mint „Jönnek a kínaiak, ideje megtanulni a nyelvet”, vagy „Megállapíttatott, hogy ezt a nyelvet megtanulni képtelenség”. Mindeközben néhányan mandarinokkal zsonglőrködnek a színpad szélén – íme, a (mandarin) kínai nyelv tanulása egyetlen képbe sűrítve. Ezután a táncosok kétnyelvű csoportokba rendeződve tanítják meg egymásnak és nekünk a csacsacsa alaplépéseit, mindenki a saját nyelvén – így magyarul kétszer is hallhatjuk az oktatást. Amikor aztán a tanult lépéseket az El Mandarin című latin számra mutatják be, akkor a szimbólumok rendszere végképp körbeér. Mederlind tökéletesen adaptálja színpadra Strindberg asszociációkra épülő nyelvtudományi módszerét.

A nemzetközi csapat tagjai arról is beszámolnak anyanyelvükön, hogy milyen nehéz egy idegen országban illetve egy idegen nyelven boldogulni. Majd egy újabb asszociációs láncban visszatérünk a kínaiul tanuló diákokhoz, akik a kezdő nyelvórák stílusában prezentálják addig megszerzett tudásukat – leginkább az időjárás és az esti program témakörében. A nyelvtanulás kézenfekvő hasonlata a különböző táncstílusok elsajátítása, így egy másik képben változatos táncstílusokat gyakorolnak az előadók a diszkótól a baletten át a társastáncig. A koreográfia egyébként a táncosok munkája, és öröm, hogy az est második felében alkalmunk van megcsodálni az együttes tagjainak könnyed és precíz technikáját is. Két magyar táncosunk pedig nemcsak számszerűleg kerül relatív (nyelvi) többségbe, de karakteres színpadi személyiségükkel is kitűnnek az előadók közül.

A darab vége visszakanyarodik a Dalok könyvéhez, és ezúttal a táncosok teljes egészében eltáncolják a verset („lefordítják”) a korábban bemutatott mozdulatok segítségével. Ez a megoldás egyébként emlékeztethet az ősi keleti színházi tradíciók szimbolikus gesztusrendszerére is. Melanie Mederlind komplex és minden részletében átgondolt előadást hozott létre, amelyben Strindberg világa találkozik napjaink multikulturális világával, kelet a nyugattal, jel a jelentéssel. És végül úgy érezhetjük, hogy a rendezőnek és alkotótársainak, a táncosoknak talán az is sikerült, ami Strindbergnek nem: megtalálni az univerzális, mindenki számára érthető nyelvet – ami nem más, mint a tánc nyelve.

 

12. 12. 8. | Nyomtatás |