Megtört varázs

Shakespeare: A vihar - Örkény Színház

Az Örkény Színház honlapján található videós webnaplón azt mondja Bagossy László, az előadás rendezője, hogy a munka során az a legfontosabb, hogy jól tudjanak kérdezni. Ez azért is fontos – tehetjük hozzá –, mert A vihar olyan darab, amellyel kapcsolatban rengeteg kérdés vethető fel. Shakespeare utolsó(?) műve drasztikusan eltérő értelmezésekre ad lehetőséget.

Szűcs Mónika-Sándor L. István

 

Sokféle élethelyzetről, a létezés nagyon eltérő szintjéről beszélhetnek a segítségével az alkotók. Az Örkény Színház előadása a pontosan feltett kérdésekre határozott válaszokat ad, amelyek markánsan különböznek más Vihar-előadások válaszaitól.

 

Mi ez a sziget?

 

Shakespeare darabja egy szigeten játszódik, amely a valóság és a mágia határán fekszik. Bár valahol a Földközi-tengeren található: Tunisz, illetve Milánó és Nápoly között, de hajóval csak akkor lehet eljutni ide, ha segít a varázslat (például egy különös vihar formájában).  Eredetileg mitológiai lények boszorkányok és szellemek lakták, de egy idetévedt ember „civilizálta”: a szolgálatába állította a szellemeket, legyűrte az ártó erőket, de ehhez varázserővel kellett bírnia. Most új „hajótöröttek” érkeznek, hogy maguk is felfedezzék a sziget titkait.

Minden előadás első és legfontosabb kérdése, hogy mi is ez a sziget. A valósághoz vagy a mágiához áll-e közelebb? Egy gondosan berendezett laboratórium, ahol a világban lezajló emberi folyamatok, a valóságot irányító törvények vizsgálhatók? (Főleg a „nagy mechanizmust” teremtő hatalmi játszmák és a szerelem megszerzéséért zajló próbatételek.) Vagy a titokzatos beavatás helyszíne ez, ahol olyan kapuk (és olyan tudások) tárulnak fel az ember számára, amelyek a hétköznapi életében rejtve maradnak számára? (Így juthatnak el egyesek bűneik belátásáig, mások a nagyvonalú megbocsátásig.) Esetleg egy életen túli halálszigetről van szó, amely az új élet / az újjászületés lehetőségét is megnyitja az ide sodródók számára?

Bagossy László egyszerűen válaszol a kérdésre, de úgy, hogy ezzel nem negligálja azt a számtalan kérdést, ami A vihar kapcsán még felvethető. Rendezésében a sziget a színpad, a varázslatok a színház működésének „csodái”, az eseményeket irányító láthatatlan erők egy előadás láthatatlan működtetői: a kellékesek, a díszítők, az ügyelő, a súgó.

Ez a megközelítésmód sem az Örkény Színházban, sem az alkotók pályáján nem jelent újdonságot. A vihar terét tervező Bagossy Levente egy korábbi munkájában, a Katona József Színházban készített Mizantrópban már meztelenre vetkőztette a színpadot. Ott is forgott a forgó, működtek a színpadi gépezetek, akárcsak A viharban. De az Örkény Színház előző bemutatójában, az Ascher Tamás rendezte Peer Gyntben is teljesen csupasz a színpad (valódinak látszó mű-oszlopokkal kiegészítve), és szintén szereplője az előadásnak az ügyelő és a súgó is. Mégsem mondható önismétlésnek A vihar színpadi közege, mert az ismerősség ellenére számtalan meglepetést tartogat az, ahogy Bagossy rendezésében működik a színház.

 

Milyen a vihar?

 

Például rendkívül hatásos az előadás indítása. Azt tartja a színházi közvélekedés, hogy ennél a Shakespeare-darabnál már az eldönti, hogy milyen lesz az előadás, hogy miképp jeleníti meg a vihart a rendező. Bagossyról eddig is tudtuk, hogy kivételes formaérzékkel bír, most is néhány egyszerű „mozdulattal" nagyon markánsan rajzolja fel a vihar képeit. Ezekben azok az elemek válnak hangsúlyossá, amelyekre a rendezés a későbbiekben is épít, így megalapozzák azt a színházi metaforát, amely Bagossy darabértelmezésének a lényege.

Miután felment a függöny, és a pultjához telepedő ügyelő ezt jól hallhatóan be is mondta, elkezdődik az előadást: középen működni kezd egy óriási szélgép. (Az előadás később sem titkolja, hogy mi által születik a színpadi hatás.) Ezzel egyidőben drapériák, szürke függönyök hullnak alá a háttérben, amelyeket az ide-oda mozgatott szélgép úgy kezd fújni, mintha a vihar tépkedné a vitorlákat. Közben egy trégert is leeresztenek a színpad előterébe, és az ide-oda himbálódzó függeszték a belékapaszkodni próbáló, dülöngélő emberekkel – kezükben esernyők – máris imbolygó hajóvá változik.

Közben egy megafonba üvölti utasításait a Hajóskapitány, azaz Csunderlik Péter, aki „civilben" az Örkény Színház műszaki vezetője (a színpad „kapitánya"). A hajó személyzetét a „beosztottjai", a díszletezők és kellékesek alkotják. A színpad bal oldali előterében felcsapódó süllyesztőből másznak ki (mintha a hajófenékből bújnának elő) a színészek játszotta előkelő utasok: Alonso, nápolyi király (Gyabronka József) és kísérete.
A nyitány részeként feltűnik a színen egy zongora, átviharzik a színpadon – hátrább sodorva az előadás kezdőképében középen álló férfit –, s közben zaklatott zongorafutamokat hallunk (a zenének később is fontos szerepe lesz az előadásban). A billentyűket egy fura figura veri, akit majd – a ruhája és a parókája alapján – a későbbiekben a vihart levezénylő Ariellel azonosíthatunk.

 

Kicsoda Prospero?

 

A vihar „pokoli színjátékát" a háttérből figyeli az előbb említett férfi. Ő a sziget ura, Prospero (Gálffi László). Minden Vihar-előadás alapkérdése, hogy kicsoda valójában Prospero. Miért vesztette el Milánó trónját? Galád politikai cselszövények áldozata ő? Vagy valóban alkalmatlan volt az uralkodásra, mert csak a tudományok (vagy a titkos tanok) érdekelték? És ha így van, az a kérdés is felmerül, hogy mire való az a tudás, aminek az életét szentelte. Keresett általa valamit, vagy csak gyönyörködött benne?

Bagossy László rendezése Prosperót közülünk való, hétköznapi figurának mutatja. Erre utal laza öltözéke is, kékesszürke pólója, farmerszerű nadrágja. Csak egy furcsaságot látunk rajta: varázsköpenye nem más, mint egy vállára vetett színházi függöny. Az egyik oldala fekete, a másik bordó, és még a függönyhúzó karikák is rajta maradtak. Amikor beszélgetni kezd a lányával, ezt a színházi függönyt teríti a földre, hogy arra telepedjenek.

Miranda (Törőcsik Franciska) az imént még dühödten kérte számon az apján, hogy tudományával miért szította fel a vizet, és hogy a felkorbácsolt viharral hány ember vesztét okozta. Prospero nyugtatgatni próbálja, hogy nem esett bántódása senkinek. És talán azért, hogy magyarázatot adjon tettére, mesélni kezd arról, kik is ők valójában, és hogyan kerültek a szigetre.
Közben minden gesztusa azt jelzi, hogy még mindig kislánynak tekinti Mirandát. Zsebkendőt tart a lány orrához, hogy fújja ki a sírás után. De elégedetlen az eredménnyel: „van még abban" – noszogatja. Aztán megfésüli Miranda haját, majd önmagát is, végül gondosan kiszedegeti a fésűből a hajszálakat. Pedáns mozdulatai nem egy a mindennapi életen túlemelkedett bölcset mutatnak, hanem a napi teendőkben otthonosan mozgó apát.

Pedig Prospero elbeszélésében – amelyben arról ad számot, hogy miképp vesztette el Milánó trónját – megüti a fülünket az a tény, hogy hercegként csak a tudománynak élt, a könyvtárban érezte igazán jól magát, és a kormányzást meg a vele járó gyakorlati teendőket másra hagyta. Vagyis a politikus, az államférfi szerepe helyett a tudomány bástyái mögé visszahúzódó értelmiségi létformáját választotta. Ez a döntése viszont felveti a kérdést: mennyiben oka Prospero annak, hogy hercegsége zsarnok öccse prédája lesz? Vagy általánosabban fogalmazva: van-e mentség arra, hogy valamely nemesebb élet illúziójába merülve, könyvtárszobák mélyére húzódva hagyjuk, hogy mások kormányozzák a sorsunkat? S továbbgondolva a történteket: visszavehetjük-e az, amiről lemondtunk?

Gálffi László Prosperójának van néhány tanáros gesztusa is. Rendre kijavítja például Mirandát, amikor az rövid ü-vel mondja a nyűg szót (mintha egy beszédtanár korrigálná a színinövendéket). De Arielt (Pogány Judit) sem egyszerűen emlékezteti arra, miképp mentette meg Sycorax, a gonosz boszorkány rabságából, hanem pontról pontra kikérdezi, hogy tudja-e még a leckét, és tisztában van-e még azzal, hogy hálával tartozik érte. Ám Bagossy rendezésében Prospero mégsem tanárként vagy tudósként, hanem művészként lép fel: színházi rendező ő, aki nem a már megszerzett tudását kamatoztatja, inkább a fantáziáját, a képzelőerejét működteti, hogy általa teremtsen világokat.

 

Hogy működnek a varázslatok?

 

A vihar színpadra állításának fontos kérdése az is, hogy az előadásban miképp működnek a darabbeli varázslatok. Bagossy erre is konzekvens választ ad: a varázslat nála elsősorban színházi játék. Ám ez a „mágia" (akárcsak A Mester és Margaritában) szüntelenül együtt jár a leleplezéssel: A vihar az Örkény Színházban nemcsak a színpadi hatást teremti meg, hanem megmutatja ennek a születését is.

Például Ariel egy hatalmas szellemalakként jelenik meg először, egy ide-oda hullámzó lepelből dugja ki kék parókás fejét. És a szellem légiességét bizonyítandó megtörténik az a „csoda" is, hogy az alvó (és a kettős forgó külső karéján fekvő) Miranda egyszerűen átsiklik Ariel alatt. De hamarosan lelepleződik a „csoda": amikor Prospero egy keményebb kérdésére nem akar válaszolni Ariel, csodálkozó, számonkérő fejek bukkannak ki a lepel alól. Kiderül, hogy valójában díszletezők és kellékesek mozgatták a leplet. Később maga a szerkezet is lelepleződik: amikor távozik a „segédszemélyzet", magukkal viszik a drapériát is, így előkerül az állványzat, amelyen állva keltette az Arielt játszó színésznő a légies szellem illúzióját.

Egy másik jelenetben maga a színpadi gépezet teremti meg a prosperói varázslatot. Ilyen például Caliban (Király Dániel) megtörésének jelenete. Ekkor Prospero és Miranda a háttérből figyelik, hogy nem akar előjönni az odújából a „vadember". Ekkor érkeznek a „kisebb szellemek", hogy segítsenek. Jobb oldalt áll egy ügyelő, egy gépezet kapcsolódobozával a kezében, de más színpadi munkások is várakoznak, hogy közbeavatkozzanak. Az egyikük az ügyelő jeladására füstgépet irányít Caliban búvóhelyéhez, aki erre fuldokolva, átkozódva előmászik. De amikor elégedetlenkedve rátámadna Prosperóra, akkor az ügyelő a kezében levő kapcsolóval elindítja a forgószínpadot, mire Caliban elesik, majd az egyensúlyát keresve ide-oda mászik. Majd egy harmadik munkás a kezében lévő reflektorral az arcába villant, ami végképp leteríti Calibánt. Végül afféle kegyelemdöfésként egy negyedik munkás belerúg. Ezen felbátorodva Miranda is oda megy hozzá, és szintén belerúg. Hát kellett ez neked – mondja a durcás kamaszlány gesztusa, mert elégtételt akar venni az őt ért bántódáson, hisz korábban meg akarta őt erőszakolni Caliban. De a „vadember" most is kihasználja a vigyázatlanságát, maga alá teperi a lányt, de négy színpadi munkás lefogja, leemeli Calibant a lányról, aki még a levegőben is párzó mozgásokat végez.

Van azonban néhány olyan pillanat az előadásban, amikor nem a színpadi gépezet működése teremti meg a varázslatot. Ilyen például egy korábbi jelenet, amikor – a szigetre kerülésük elmesélése után – Prospero egyetlen mozdulattal elaltatja Mirandát, majd a „varázsköpenyébe" burkolva a kettős forgóra fekteti. Vagy ilyen a következő jelenet, amikor a kardjával hadakozó, ellenszegülni próbáló Ferdinandot (Nagyhegyesi Zoltán) Prospero egyetlen gesztussal mozdulatlanná, így ártalmatlanná teszi.

 

Mi történik Miranda és Ferdinánd között?

 

Történik azonban másfajta varázslat is: Miranda beleszeret a fiúba. Shakespeare analógiákkal és ellenpontokkal építkező szerkezetét egyrészt világossá teszi Bagossy rendezése, másrészt ironikus gesztusokkal egészíti ki...

 

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2012/3. számában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu

Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):

Az aktuális és egy éven belül megjelent szám: 495 Ft

Korábbi évfolyamok számai: 395 Ft

 

 

 

12. 10. 30. | Nyomtatás |